Bulizni egyedül is lehet?

Nagymértékben változtak a Z generációnak (1997 és 2012 között születetteknek) a szocializálódási szokásai, az erre vonatkozó igényei – futnak elém különböző efféle megállapításoknak helyt adó tanulmányok és felmérések az utóbbi időben, melyek kiterjednek az egyszerű kommunikációra, de a szórakozási szokásokra is. Egyet nem értés van azonban annak kapcsán, hogy a kapott adatokat miként kell értelmezni: egyesek azt állítják, hogy a fiatal korosztálynak a tagjai ma egyszerűen kevésbé szocializálódnak, magyarán nagyobb mértékben kerülik a társas együttléteket, baráti összejöveteleket és minden más, kapcsolatteremtést jelentő lépéseket, míg mások ezt az állítást elvetve inkább úgy szeretnek fogalmazni, hogy a társas interakciós minták átalakultak, nem pedig csökkentek a Z generáció körében, szocializációjuk több szempontból is különbözik a korábbi generációkétól, s ez nem jelent feltétlenül semmi rosszat, csak nagy változást. Abban van egyetértés, hogy az élő, szemtől szemben történő szocializálódás szerepe csökkent, s ott kezdődik tehát a különbség, amikor azt kell eldönteni, hogy a digitális térben tett kapcsolatteremtés, kommunikáció a szocializálódásnak „valódi” módja-e, vagy esetleg éppen ennek, az egyesek által „valódi” szocializálódásnak az elkerülésére szolgál. Míg egyesek azt állítják, hogy az internetes kommunikáció az nem ér fel szemtől szembeni társas együttléttel, mások teljesen biztosak abban, hogy efféle elkülönítést nem lehet alkalmazni, hiszen új generációk egész sora született bele ebbe a jelenlegi digitális érába, világba, amelyben az alapvető kommunikációs eszköznek éppen a zsebben hordott készülékek számítanak, ami pedig azt jelenti, hogy generációk egész sora számára jelentik éppen ezek az alapvető társalgási, kapcsolattartási módot, s az „elindulok, hogy találkozzunk” a másodlagosat, ami akár három évtizeddel ezelőtt még teljesen elképzelhetetlen rangsorolás volt az előbbi lehetőségnek a teljes hiányában. A személyes interakció csökkent, míg a digitális kommunikáció nőtt, ez egyértelmű, a kérdés csak az, hogy az utóbbit ki ismeri el megfelelőnek és értékesnek, s ki nem. A generációk közötti összehasonlításokat mindig bonyolítják a teljesen eltérő társadalmi normák, a technológiai környezet és a rendelkezésre álló kutatási módszerek az egyes időszakokban. Ami „aszociálisnak” tűnhet a korábbi normák alapján, egyszerűen a jelenkori társadalmi környezethez való alkalmazkodást is tükrözheti, mutatnak sokan rá, aláhúzva azt, hogy a legpontosabb értékelés szerint a Z generáció másként, s nem feltétlenül kevésbé szocializálódik, mint a korábbi generációk, az emberi kapcsolatokhoz való hozzáállásuknak egyaránt vannak előnyei és kihívásai is. Utóbbiak között említik gyakran és sokan a korábbi generációk szocializálódási normáival összefüggésben jelentkező lelki gondokat az újabb generációknál, a fiatalok magasabb szintű magányosságról és társas szorongásról számolnak be sokszor a kérdőívek kitöltése során.

Éppen a fodrásznál ültem, amikor a szalonban dolgozó fiatalok beszédbe elegyedtek egymással egy felcsendülő zeneszámmal kapcsolatban, s egyikük megjegyezte, már hallani sem bírja az adott slágert, ment állandóan ezt dobja számára ki a Spotify. Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy esetünkben még a rádió és a bulihelyek zeneválogatása lett volna az az ok, ami miatt esetleg meguntunk volna egy-egy slágert, gondoljunk itt például a Coco Jamboo-ra. Erről meg a szórakozóhelyek jutottak az eszembe. Megkérdeztem kíváncsiságból a körülöttem lévő húsz év körüli fiatalokat, hova járnak manapság ki, mit kezdenek magukkal hétvégéken, akár hétköznap estéken. A válasz eléggé gyors és rövid, számomra kissé meglepő is volt: nem járunk sehova. Ismernek egyeseket, akik igen, de sokan inkább otthon töltik el az esetéket, elmennek edzeni, aztán egy kis YouTube, Instagram, családi kötelezettségek, s nagyjából ennyi. Egyikük kissé rosszalló megjegyzést is tett azokról, akik az „egészséges” életforma helyett a kijárást, ivászatot, dorbézolást választják. Nem tudtak mondani egy olyan szórakozóhelyet Újvidéken, ahova szerintük érdemes elmenni, vagy tudtuk szerint járnak az emberek – látszott, abszolút nem ebben a világban mozognak. Én egyedül bulizok, mondta félkomolyan hajvágás közben egyikük, legalább azt hallgatom, ami nekem tetszik.

Persze, ez csak egy parányi része a fiatal generációk valóságának, mások egészen másról számolnak be, mint mondják, minden attól függ, milyen személyek vannak éppen a legközelebbi baráti körben. Az Európa Kollégium lakói között például volt alkalmam olyannal is beszélni, aki kifejezetten szereti a bulikat, meg olyannal is, aki, amikor erről kérdeztem, azonnal kijelentette: „hát… a szórakozóhelyes témára nem én vagyok a legalkalmasabb személy…” Akik hétvégente eljárnak valahova, azok elsősorban a bulis utcát, vagyis a városközpontban elhelyezkedő Laza Telečki utcát szokták választani, s a Lazino Tele, a London továbbra is élen járnak, amikor kikapcsolódásról van szó. A magyar kollégisták kedvelik még a különféle szervezett bulikat is, de eljárnak színházba, s színház után a Művészklubba is olykor. Más fiatalok azt mondták, hogy a Guerilla, a Puberaj, a Shamrock bár, a Barrique, a Crna Kuća a választásuk. Sok helyütt van élő zene olykor, bár nem ez dönti el, mikor melyik helyet választják, néha végigpásztázzák a központot, s ahol a legjobb a hangulat, ott töltenek el pár órát.

Éjszakai élet, társaságban eltöltött idő, buli tehát létezik továbbra is, ugyanúgy, mint korábban. Az egyik egyetemista válaszában arra a kérdésemre, hogy miért csak ritkán megy el szórakozni, nagyon egyértelmű, kézenfekvő kérdést szegezett nekem: láttam én, mennyibe kerülnek az üdítők, italok? Ha az ember egy nagyot akar bulizni, pár ezres nélkül jobb, ha el se indul, elég, ha két kört kell fizetnie, máris kilőtte az egész havi keretet…

Lehet, hogy nem egyedül a digitalizáció a felelős azért, ha kevesebbet járnak el bulizni a fiatalok?