Vak ló az eperfás úton

Január végén töltötte be 93. életévét a felsőhegyi Fényszárusi (Kőrösi) Jusztina. Amíg csak a lába vitte, keményen dolgozott, hogy családja kivergődjön a nincstelenségből. Szerény életvitel mellett is takarékoskodva, apránként vásároltak földeket, jószágot tartottak, piacra jártak, minden pénzkereseti lehetőséget megragadtak. Menye, Márta és két lányunokája gondozza a három éve ágyban fekvő Jusztina nagymamát, ők folytatják a családi hagyománynak számító földművelést, jószágtenyésztést, zöldségtermesztést, de egyéb kereseti lehetőségeket is megragadnak, mint ahogyan a nagymama tette fiatalabb korában.

Juszti néni elmesélte élete történetét, megtudhatjuk, milyen volt valamikor a Felsőhegy melletti Gombosfaluban az élet, hogyan szedték az eperleveleket a selyemhernyó termesztéséhez, és azt is, miként jutottak el egy vak lóval rendszeresen a szabadkai piacra, ahol többek között kacsát, kacsamájat, tollat és sült tökmagot árultak.

CIPŐRE NEM TELLETT

– Négyen voltunk testvérek, hárman még megvagyunk, öcsém, József és húgom, Borbála. Apám Kőrösi József, anyám Homolya Mária. Felsőhegy mellett, a Gombosfaluban laktunk az Ördög-féle pálinkafőző mellett. Semmink sem volt. Amikor szüleim összekerültek, semmijük sem volt, apukám járt tanyára béresnek, mindenesnek. Ebből tengődtek. Harmadából, negyedéből fogtak föl kukoricát, hogy baromfit, disznót tudjanak tartani.

Kislányként már kiadtak tanyára, ami tíz kilométerre volt a falutól Tornyos irányában. Egész héten kint voltam, mindent csináltam, mint egy kis cseléd. A gazdasszony kiküldött a kertbe krumpliért, répáért a főzéshez. Bográcsban főztek, begyújtottam alá, csutkával, fával tüzeltem. Szedették velem az epret, mindennap szedtem a fehér epret cefrébe, meg a gazdasszony libáit legeltettem. A tanya közelében volt legelő, majd aratás után a tarlóra tereltük a libákat. Minden elhullott kalászt összeszedtek a libák vagy mi, libapásztorok.

Szerettek, mert szót fogattam, végeztem a munkát, amit rám bíztak. Egész nyáron tanyán voltam, ott is aludtam. Azért iskolába is jártam, hat évet végeztem. Sokan nem is jártak iskolába, mert nem volt kötelező. Szép emlékeim vannak a Burány Ferenc tanító bácsiról, aki kántor és tanító is volt. Megtanultam írni és olvasni, jó tanuló voltam, de szóba sem került a továbbtanulás.
Szombaton hazagyalogoltam a messzi tanyáról, fiatal voltam, nem esett nehezemre. Amikor nem látták még szaladtam is, hogy minél hamarabb hazaérjek a szüleimhez. Anyámmal számolt el a tanyai gazdasszony. Új ruha meg papucs is kellett az iskolába, megkerestem az árát, de cipőm sokáig nem volt. Mezítláb jártunk tavasztól késő őszig, már fázott a lábam, de nem jutott cipőre, szegények voltunk. A Feri öcsém egy évvel fiatalabb, neki sem jutott cipő, amikor télen ment az iskolába, felhúzta apánk cipőjét. Nagy telek voltak, sok hó esett, én is felhúztam apukám hosszú szárú cipőjét. Amikor jobbra fordult az idő, már mezítláb jártunk mindenhova.

Mindenből kevés volt, az ennivaló ki volt porciózva, amennyi jutott, jutott, nem volt több. Szegényesen éltünk, de sosem panaszkodtunk, feltaláltuk magunkat az életben. Később is, amiből csak lehetett, pénzt csináltunk a férjemmel.

FURI, A VAK LÓ

– Volt egy Furi névre hallgató vak lovunk, meg egy kis rossz parasztkocsi, az a ráfos fajta. Gombosfaluban a vasútra nézett a házunk, a Csantavéri út innen indult a vasút mellett. Nagymamámnak volt egy lánc földje a vasúton túl, szülői házunknak átellenben. Itt termeltünk szüleimmel görögdinnyét meg zöldségféléket. Nagy dinnyék termettek, vékony héjú és nagyon édes görögdinnyék, magja is alig volt.

Vették az emberek a dinnyét a háztól, kevés ennél jobb csemege volt akkoriban. Nagyon dicsérték, de finom is volt. A nagyobb családok nagyobb dinnyét vettek. Avval az egy vak lóval jártunk a dinnyeföldre, még a piacra is elhúzta a kis szekeret.

A dinnyét, zöldséget vittük piacra Kevibe, Csantavérre, meg még Szabadkára is feldöcögtünk az egy vak lóval, megrakott kocsival. Apám nem ült fel a kocsira, vezette a vak lovat. Gyakran még mi sem ültünk fel, mert bizony egy lónak a megpakolt kocsit amúgy is nehéz volt húzni. Este elindultunk, hajnalra odaértünk a piacra. Közbe meg-megálltunk, mert a szegény vak ló elfáradt, meg persze mi is. Apám letakarta pokróccal a lovat, hogy ne fázzon meg, állt és fújtatott. Mi is álltunk ráborulva a kocsira, úgy pihentettük a lábunkat. Fiatalok voltunk meg se kottyant a sok gyaloglás.

Anyám ügyes asszony volt, feltalálta magát az életben. A parasztkocsi ülése alatt voltak demizsonok, kötött üvegek, a csókai borpincészetből hozta a bort, pálinkát, és otthonról mértük, amolyan bögrecsárda módjára. Ebből is pénzt csináltunk, nem csak a dinnyéből. Szegénység volt, de aki iparkodott és nem volt rest, tudott pénzt csinálni.

EPER(LEVÉL)SZEDŐK

A Csantavéri úton, a vasúttal párhuzamosan végig eperfasor állt. Bogaras felé haladva a fák egy része még ma is megvan, bár már számtalanszor legallyazták, lenyakazták őket. Ezek a több mint százéves eperfák (Juszti néni gyerekkorában, 80 évvel ezelőtt is már terebélyes lombkoronájú fák voltak) valódi tanúfák, tanúi egy küzdelmes korszaknak, ami már régen elmúlt, de nem szabad elfelejteni. Szegény sorsú, nincstelen elődeink a két kezük munkájával teremtettek egzisztenciát gyermekeiknek.

– Gombosfaluban az Ördög-féle pálinkafőző mellett laktunk, szedtük az epret, főztük az eperpálinkát. Hazafelé jövet a piacról, meg máskor is, a Csantavéri út mentén mi gyerekek szedtük a fehér epret, meg közben ettük is, finom édes volt. Privát kocsmárosok jöttek az eperpálinkáért, nagyban megvették, kötött üvegekben húsz-harminc liter számra. Abban nem volt cukor, nem tettünk a cefrébe, mert az eperpálinka megszürkül, és a cukros pálinkától meg lehet betegedni.

A kocsmárosok tudták, hogy kell megnézni, van-e a pálinkában cukor. Kis edénykébe öntöttek kevés pálinkát, meggyújtották, és ha nem maradt semmi alja, akkor nem volt cukros. Ha volt benne cukor, égetés után barnás folt maradt az edény alján.

Szorgalmasan másztuk az eperfákat a Csantavéri út mentén, mert bizony nagyon sok epret össze kellett szedni, hogy tele legyenek a fadongájú cefréshordók. Sűrűn-sűrűn megkevertük az epercefrét, ha meg nem volt elég vizes, langyos vizet öntöttünk hozzá, hogy beinduljon a forrása.

Selyemhernyót is tenyésztettünk, eperlevéllel etettük őket. Kipakoltunk a tisztaszobából mindent, apám csinált rácsokat, kereteket, amiknek volt kis oldaluk. Ebben tartottuk a selyemhernyókat és etettük őket a fehéreper levelével. Amikor bebábozódtak, eladtuk a selyemgubókat. (Törökkanizsán a 1960-as évek végéig üzemelt a selyemfonoda – a szerző megj.)

Gyerekek dolga volt az eperlevélszedés, felmásztunk az eperfákra, a fák leghegyébe is. Az oldalunkra, derekunkra kötöttünk tarisznyát, marékszámra téptük le az eperleveleket, tömtük a tarisznyába, amikor ez tele lett, lemásztunk és parasztzsákokba raktuk át a sok levelet. Vigyázni kellett, hogy ne essünk le a fáról. A zsákokat a hátunkon vittük haza, vagy „dragacson” toltuk. Több napra való levelet kellett szedni, mert más dolgunk is volt. A szüleink etették a hernyókat eperlevéllel, amíg be nem gubóztak.

Egyszer otthon még lánykoromban meggyet szedtem a fán a szomszéd felé áthajoló ágon, Nagy Andrásék kerítése felett. Az ág lehasadt velem, háttal a kerítésre estem, sokáig nagyon fájt a hátam. A korai almától kezdve, szilva, korai és kései meggy, körte, mindenféle gyümölcsfánk volt. Tettünk el télire, dunsztoltuk a kemencében, ahol a kenyeret is sütöttük, kalácsot, gabanyicát, túrós lepényt, de ma már nem csinálnak ilyeneket.

TEJHASZON ÉS TÖKMAG

– A keresztszülőktől nászajándékba kaptam egy kis üsző borjút, nagyon megörültünk neki, etettük, szép nagy tehén lett. Fejtem, csináltam túrót, tejfelt, vittem a piacra Szabadkára. Amikor már 5-6 tehenünk volt, hetente háromszor, hétfőn, szerdán, pénteken vittem a tejhasznot Szabadkára, sínbusszal. A jószágnak megtermeltük a takarmányt, disznót, baromfit tartottunk, önellátók voltunk, amire nem volt muszáj, nem költöttünk. Amikor összegyűlt egy kis pénz, vettünk egy darab földet, lassan összeszaporodott, gyarapodott a gazdaság.

Sok, sok tökmagot kisütöttem. A kukorica között termelt nagy dinkatökökből kilószámra szedtem a magot, szárítottam, aztán pirítottuk. Volt, hogy kosárra való pörkölt tökmagot vittem Szabadkára. Egy lila füles bögrével mértem a pörkölt olajos magot, annyira rákaptak, hogy nem volt elég. Már mondogatták, hogy egy vevőnek csak egy bögrével mérjek, hogy jusson másnak is. Aki csak megkóstolta vett belőle. Egy doktornő vásárolt tőlem túrót, tejfelt, meg tökmagot is.

– Jusztikám, ki se tedd a tökmagot, mind megveszem, olyan jót töröget az egész család – mondta a doktornő.

– Rengeteget dolgoztam, fél éjszaka sütöttem a vajalját, nyolc tányérral is volt, közben nem lehetett otthagyni, le ne égjen. A vajalját is az a doktornő vette meg. Vittem a piacra a tejhaszon mellett tojást, baromfit, még kis galambokat is felpucolva. Tömtem a japán kacsákat, a kacsamájat drágán megvették, többet ért, mint a felpucolt egész kacsa. Még a kacsatollat is eladtam a piacon, a cigányok mind megvették. Nem kopasztottam a kacsákat, arra már végkép nem lett volna időm a sok teendő mellett. Hanem, amikor vágtuk a kacsákat, tollastól forró vízbe mártottuk, leforráztuk őket, már könnyen kijött a tolluk, megmostuk, szétterítettük, megszárítottuk a kacsatollat, majd megdörgöltük, szép lett, nejlonzsákba raktuk, a tollas cigány átvette a piacon.

A gúnyámba, belül varrtam egy titkos zsebet, nem is látszott kívülről, hogy ott zseb van, ebbe raktam a keresetet, amit aztán csak itthon vettem ki a rejtekhelyről és számoltam meg a bevételt. Volt, hogy ötször átszámoltam, hogy mennyit árultam a piacon, nem hittem a saját szememnek. Ez kárpótolt a sok-sok fáradságos munkáért, az éjszakázásokért, a hajnali piacozásokért – emlékezett vissza Juszti néni küzdelmes életútjának egyes állomásaira.

A sors később sem volt kegyes Juszti nénihez, már mindkét fiát eltemette. Sándor még csak 22 éves fiatalember volt, amikor 1988-ban tragikus közlekedési balesetben életét vesztette. Az idősebb fia, István (akit mindenki Mátyásnak hívott a faluban) 2011-ben hunyt el 55 éves korában. Az ágyban fekvő Jusztina nagymamát szerencsére menye és lányunokái gondozzák, akik folytatják a családi hagyományt, földműveléssel, jószágtenyésztéssel és zöldségtermesztéssel foglalkoznak, igyekeznek olyan kitartóan, szorgalmasan dolgozni, mint egykoron Juszti néni.

Vidékünkön 1895-ben kezdett fellendülni a selyemgubó-tenyésztés, amelynek előfeltétele volt az eperfák megléte, és amelyből nem is volt hiány vidékünkön sem. Régen az utak mentén sok eperfát ültettek, és a tanyák egyik kedvelt gyümölcsfája volt. Sajnos a nagy károkat okozó amerikai szövőlepke (nem csak az eperfa levelét károsította) megjelenését követően az eperfák nagy részét kivágták, századunk elején már ritkaságszámba megy. Ezért is nagy jelentőségű a Gombosfalu és Bogaras között az egykor Csantavéri út mentén megmaradt foghíjas fehéreperfasor megléte.