Két év kényszerkihagyás után ismét Szent György-lovagokat avattak Visegrádon, a történelmi helyszínen, ahol 1326-ban megalakult a legrégebbi világi lovagrend. Vajdaságból ezúttal hatan nyertek felvételt a Szent György Lovagrend tagságába. Köztük van a kupuszinai Csizmadia János. A Rend azt hívja tagságába, akit érdemesnek vélelmez, aki munkásságával bizonyította, hogy a Lovagrend értékeit képviseli. Lovag Csizmadia János gyerekkora óta elkötelezett, cselekvő híve a népi értékek megőrzésének, gyűjtésének. Feleségével, id. Csizmadia Annával együtt alapította meg a kupuszinai Krajcárka népdalkört. Tudásukat, az értékőrző létforma szellemiségét továbbadták gyerekeiknek, Csizmadia Zsoltnak és ifj. Csizmadia Anna többszörösen díjazott, neves népdalénekesnek. Ahogy fogalmaznak ,,őrzik a tüzet” szülőhelyükön, a legdélebbi palóc településen.
Mit jelent számodra a kifejezés: ,,őrizni a tüzet”, illetve mit jelent mindez a Szent György-lovaggá válás nagy tisztességének tükrében?
– Hiszem, hogy nem véletlenül születtünk a helyre, ahova a Jóisten teremtett, helyezett bennünket. Ott, ahol vagyunk, kötelességünk és kötelezettségeink vannak. Lehet, hogy van, aki próbálja mindezt megkerülni, de a lelkiismeret hangja általában nem hagyja rá az emberre az ilyen fajta hanyagságot. Mindenki érzi, hogy számára mi az a feladat, amelynek teljesítése érdekében lépnie kell. Tudja ugyanis, ha nem teszi meg ezeket a lépéseket, azáltal a világ is szegényebb lesz.
Mi a feleségemmel kicsi gyerekkorunk óta részt vettünk a néphagyomány éltetésében, a néptáncban, az éneklésben, később a néprajzi tárgyi értékek gyűjtésében, ennek már úgy negyvenöt éve. Nagyon sok gyűjtőt tudtunk megismerni ezáltal, sokat tanultunk nagy néprajzi gyűjtőktől az alázatról, hogy amikor bemennek az idős bácsikhoz, nénikhez, azok felé milyen tisztelettel viseltetnek.
A Lovagrend egyik célkitűzése a nemzeti értékek megóvása, a vallási értékek megőrzése. A nemzeti értékek egyik fő eleme a hagyomány, a népi kultúra megőrzése, megélése.
Továbbá nagyon fontos eleme a karitatív tevékenység, a lovagiasság első törvénye: segíteni az elesetteken, a rászorulókon! Mi valamilyen formában mindig is végeztünk karitatív munkát, ha nem szervezetten, akkor a feleségemmel ketten. A nemes értelemben vett szolgálat ezen a mi vidékünkön tulajdonképpen életforma is.
Valószínűleg mindennek a tevékenységnek köszönhetően választottak a Lovagrend tagságába. Elismerik az ember munkáját és ezzel ösztönzik, hogy az további lendületet kapjon.
Bizonyára rengeteg történet van bennetek. Hogyan zajlottak ezek a néprajzi gyűjtőmunkák?
– Elmondhatom, talán nincs is olyan padlás a faluban, ahol nem voltunk. Mindez nagyon korán kezdődött, a dr. Silling István tanár úr vezetésével, 1979-ben. Mi voltunk az első generáció, amely ebben a gyűjtőmunkában részt vett. Így megfertőződtünk, ráéreztünk arra, hogy mindez mekkora érték. Összegyűjtöttünk egy gyönyörű, nagy anyagot, amely évekig kallódott, majd néhányan összefogtunk és csináltunk egy néprajzi gyűjteményt, egy tájházszerű dolgot. Egy századfordulós gazda parasztházat alkottunk meg. Magunk is megismertük ezáltal az eredetiség értékét, hogy nem mindig az új a szép, hanem a megőrzés által is rengeteg kincs mutatkozik.
Ezelőtt egy másik tanárunkkal, Marásek tanár úrral is jártam táncokat gyűjteni. Kiválasztott engem és vitt magával, talán érezte, hogy van affinitásom erre. Később tárgyi néprajzi anyagot gyűjtöttünk, majd a szellemi néprajz területére tartozó dolgokat, és így lassacskán a feleségemmel áttértünk a népdalok gyűjtésére. Tulajdonképpen mi vagyunk az utolsó generáció, amely ezeket a népi dolgokat még életvitelszerűen, a saját funkciójukban látta, tapasztalta meg, hogyan működnek.
Nekem csodálatos élményeim vannak a gyerekkoromból. Nagymamám szépen és gyakran énekelt, tőle nagyon sokat gyűjtöttem. Számtalan neves népdalgyűjtő járt nálunk, akiktől szintén sokat tanultunk, módszertan és hozzáállás dolgában is. Bodor Anikó és a többiek felnyitották a szemünket, hogy mekkora szellemi érték van a birtokunkban. Az ember ugyanis hajlamos a dolgokat, amelyekbe beleszületett, természetesnek venni, nem a valódiságában felismerni.
Megvolt tehát a tudásalap a helyi népdalkör megalakításához. Mikor és hogyan történt mindez?
– 1998-ban alapítottuk a Karajcárka népdalkört. Azt éreztük, hogy ezen a területen még vannak a helyi népi kultúrának kiaknázatlan értékei. A feleségem választotta a Krajcárka nevet, ez tulajdonképpen a helyi népi elnevezése a százszorszépnek. Szimbolikája sokat elmond a népdalkör lényegéről is: ez a kis virág megbújik a fű között, nem hivalkodó és mégis nagyon szép, értékes…
Azóta rengeteg öröm és sikerélmény ért bennünket. Azzal kezdődően, hogy Anna lányunkat először elvittük és rögtön nyert is a Szólj, síp, szólj! vetélkedőn. Azóta is él a csoport, sőt az általános iskola keretein belül van Kis Krajcárka, Középső Krajcárka is. Nem hagyták el a nevet, és fantasztikus eredményeket érnek el a tanítóknak köszönhetően.
Tagjaink, segítőink, a kupuszinaiak körében megünnepeltük a népdalkör húszéves fennállását. Legutóbbi emlékezetes, nagyon megtisztelő élményünk volt, hogy Anna lányunkkal együtt énekelhettünk a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség a magyar kultúra napja alkalmából rendezett rangos ünnepségén.
Családon belül szintén megélitek és továbbörökítitek a fentiekben hangsúlyozott szellemiséget.
– Mindkét gyerekünk ebben nevelkedett. Nem erőszakoltuk rájuk, hadd válasszák ki, mit szeretnének. Nyilván mindez példaadás kérdése is... Zsolt fiunk a szegedi Piarista Gimnáziumban tanít, Anna szintén. Mindketten életvitelükkel is kiállnak az értékrend mellett, amelyben nevelkedtek. Egy szülőnek a szépre való nyitottságra nevelni nagy feladat. Voltak nagyon jó tanáraink, ismét dr. Silling Istvánt említeném, aztán voltak, vannak nagyszerű magyar papjaink, anyanyelven hallgathatunk gyönyörű prédikációkat. Mindez felemel és segít bennünket a mindennapokban. Végtelenül jóleső érzés volt, amikor Anna lányunk arról mesélt, hogy nagyon sokfelé jár zsűrizni és most már nincs olyan népdalverseny, ahol ne szerepelne kupuszinai anyag. Azelőtt soha egyetlen… Ez sokat jelent, közösségileg is nagy dolog! Elődeink, akik névtelenül is odatették a közös(ég)be értékeiket, talán ilyen módon örökérvényű ,,hangot” kapnak a ,,nagyvilágban”.
Kupuszina minden szempontból speciális közeg. Azon túl, hogy a legdélebbi palóc település, Nyugat-Bácskán belül is külön ,,szigetnek” számít…
– Bizonyos szempontból zárt közösség a kupuszinai. Mindennek azonban így kellett, hogy kialakuljon, hiszen ez volt a megmaradás pillére. A határunk kicsi, körülötte mindenütt víz volt, most már lecsapolták. A zártságnak köszönhetően a földek megmaradtak, tehát nem jöttek ide olyanok, akik még azt a kis földet is eltulajdonították volna. A földterületeket a helyiek generációkon át örökítették. Talán legrövidebben úgy fogalmazható meg, a kupuszinai nép mindig szívből ad, ajándékoz, de nem adja el sem földjét, sem viseletét. Van egyfajta tartása, nem adja el önmagát…
A fentiek olvasatában bizonyosan páratlan élményt jelentett számodra a lovagavatás ceremóniája is. Hogyan zajlott?
– A Szent György-naphoz legközelebb eső szombaton történik az avatás, itt, a Kárpát-medencében, Visegrádon. A visegrádi palota lovagtermében, ahol 1326-ban megalakult a Lovagrend. Mindez egy olyan érzelmi töltetet jelent, amit nehéz szavakkal kifejezni.
A ceremónia is ugyanúgy zajlik, ahogy sok száz évvel ezelőtt is: méltóságteljesen, esküt téve. Volt egy ünnepi szentmise a Keresztelő Szent János-templomban, majd mindenki lovagi ruhába beöltözve végigvonult Visegrád utcáin a királyi palotáig. Bevonultunk annak lovagteremébe, letettük a lovagi esküt, ezután mindenkit név szerint hívattak, megálltunk, meghajoltunk a magyar Szent Korona előtt, majd térdre ereszkedtünk, és egy ugyanolyan karddal, pallossal, mint egykor, megérintették mindkét vállunkat, elmondták a lovagavatás szövegét. Mindez elmondhatatlan érzés, kiváltképp annak, aki a történelem iránt fogékony. Jómagam gyerekként több könyvet elolvasva ismerkedtem a lovagavatási ceremóniákkal, de azt akkor nem gondoltam volna, hogy egyszer majd engem is lovaggá ütnek.
Nagyon fontosnak tartom, hogy azok az értékek, amelyek miatt a Lovagrend megalakult, azok nem változtak sok száz éven keresztül. Tehát a Rendi Alkotmány az 1990-ben történt formai újítás után sem változott lényegileg. Az olyan konzervatív alaptételek, mint a nemzeti, a morális értékek védelme, a rászorulók segítése, nem változnak. A mai, értékválsággal küzdő korban, mindezt nagyon jelentős dolognak tartom, élem meg.
