Hévízi Istvánt Temerinben mindenki ismeri: éppoly örömmel citerázik ma is a helyi művelődési egyesületben, mint ahogyan azt több mint 40 évvel ezelőtt tette. Sőt: ma már tamburázni is megtanult. A hangszerek mellett rendszerint feleségét, Ilonát is magával cipeli a próbákra. Az asszonykórusban ugyanis nagyon jó a hangulat…
A házaspár évtizedek óta együtt táncol, énekel, épít, gyerekeket nevel, unokákra és dédunokákra vigyáz. Számtalan gondtalan és számos gondterhelt pillanat köti őket össze. Mindketten 74 évesek, az együttéléshez pedig Ilonka néni a menyasszonyi, Pista bácsi pedig a vőlegényi fogadalmát bontotta fel annak idején. Okkal, hisz ma már az aranylakodalmukon is túl vannak, és idén az 54. karácsonyukat töltik el együtt. Az utóbbi időben pedig mind szívesebben emlékeznek vissza a gyerekkorukra, amikor már hónapokkal előbb elkezdtek készülődni az ünnepekre.
Pista bácsi négyéves korától él a temerini Telep városrészben. Nagyboldogasszonyfalváról, egy tanyáról költöztek be a faluba. Itt élte meg azokat a karácsonyokat, amelyekre több mint hét évtized után is tisztán emlékszik.
– Ötéves lehettem… Eljött a várva várt nap, és szüleim elkészítették a szobát. Inkább konyharész volt az, mert anyukám ott főzött. Apukám szalmát szórt szét, de csóvát is kötött belőle: úgy mondta, hogy az a kisbárány. Dél körül megállt az udvaron, felnézett a szomszéd tetőre és elkezdte mondani hogy: Süss fel, nap, fényes nap, mert a kisbárányok megfagynak! Ezután behozta a szalmaköteget, imádkoztunk, majd letette a csóvát az asztal alá. Olyan régi asztalunk volt, aminek a közepén egy farész állt körösztbe. Ezen tartottuk egyébként a kenyeret, de karácsony böjtjén ide tette a szalmát. Hozott be még egy szakajtóban harapófogót, kalapácsot…
A régi temeriniek ugyanis úgy tartották, hogy a baltának, a kalapácsnak, a szögeknek és más szerszámoknak a böjti asztalnál a helyük, mert azok okozták Jézus szenvedését. Ennek hagyománya mára már feledésbe merült, ahogyan kevesen emlékszenek arra is, hogy a „kisbárányt” az asztallábra kellett helyezni.
– Apukám diót is dobált a szétszórt szalmára, még az ágy alá is hajított. Ezt nekünk, gyerekeknek nem volt szabad felszedni, míg el nem jött a Vízkereszt – folytatta a visszaemlékezést Pista bácsi – Aztán az asztalhoz ültünk. Apa almát is vágott: négyfelé, mert annyian voltunk. Ez úgy is sikerült, vagy talán a Jézuska is úgy akarta, hogy ne vágjon bele a magba. Mert ezt nem volt szabad: a megvágott mag betegséget jelentett. A szeleteket egy kis tányérkára tette. Az asztalon volt még fokhagyma és méz is. Ebbe mártottunk egy-egy gerezdet, úgy ettük: hogy „ne csípjon meg a kéjó” (megjegyzés: kígyó, szintén a betegség jelképe). Miután elfogyasztottuk az almát és a fokhagymát, az asztalra került a bab és a mákos tészta is. De ott volt egy kis tányérka, abba kellett az angyalkáknak tenni egy szem babot. Mindannyian tettünk az angyalkáknak enni a tésztából is. Így ettük a böjti ebédet. Mert akkoriban nem volt sült malac, meg olyanok, amiket ma csinálnak. Meg kellett enni az ebédet, mert aznap már csak akkor ehettünk, ha feljött az első csillag. Akkor már szabad volt enni: ilyenkor szárma került az asztalra. Mellé egy kupica mézespálinkát is ittak a szüleim, mi, gyerekek pedig darálós kekszet ettünk. Vacsora után vártuk, hogy elinduljunk az éjféli misére. De annak idején nem ilyen volt ám a tél! Mindig nagy hóban mentünk be gyalogosan a Telepről a központi templomba. Nagyon szép volt a mise. Hazafelé jövet találkoztunk a rokonokkal, ismerősökkel, köszöntöttük egymást, beszélgettünk. Úgy emlékszek, hogy a karácsonyfa még akkor sem állt, amikor hazaértünk. A mai napig titok számomra, hogy szüleim mikor díszítették fel. Mert másnap reggel már állt. A fenyőfára szaloncukrot és díszeket is akasztottak. Anyukám sütött mézeskalácsot, azt is kidíszítette, és felaggatta az ágakra. A csúcsára tornyot tettek, azt sokáig megőriztük. Annyira nem csillogott-villogott a karácsonyfa, mert akkoriban mi még petróleós lámpával világítottunk.
Pista bácsival ellentétben Ilonka néni már villamos árammal megvilágított szobában várhatta a karácsonyt gyerekkorában. Ő ugyanis Szabadkán töltötte gyermekéveit, egy első emeleti lakásban.
– Nálunk a hit nagyon fontos volt. Édesapám jó hangú ember volt, és kántorkodott is a festő szakmája mellett. Legtöbbször karácsony böjtjén még le kellett dolgoznia a nyolc órát. Közben édesanyám elkészítette a sóban-vízben főtt babot. Ezt nem volt szabad berántani, és húst se volt szabad beletenni, de csipetkét szaggattunk bele. Anyukám csinált diós és mákos tésztát is. Ezzel vártuk haza édesapámat: nem pont délben ettünk, hanem három óra tájékán. De azon a napon mindig együtt ebédeltünk. Nálunk is került az asztalra alma, dió, fokhagyma. Gyerekként nekem az tetszett a legjobban, amikor ebéd után a szüleim behordták a szalmát. Beterítették a szobába, és azt mondták, hogy aznap este alhatunk a szalmában, mert a Jézuska is jászolban született. Anyukám terített le takarót, és mi, gyerekek belebújtunk. Ez volt a legjobb. Nálunk nem volt vacsora, karácsony napjáig böjtöltünk. Az éjféli misére mi is minden évben elmentünk. Bár nekünk nem kellett kilométereket gyalogolnunk, ahogyan Pistáéknak: a templommal szemben laktunk. Számomra az éjféli mise mindig nagyon szép és megható volt. Mire hazaértünk, hogy, hogy nem, a karácsonyfa már ott állt a szobában feldíszítve. Gyönyörű volt. A városban akkoriban már be lehetett szerezni üveggömböket, emellé kerültek a szaloncukrok. A pici csipeszes tartókban pedig apró gyertyácskák égtek. Varázslatos volt, ahogy a fa alatt bebújtunk a szalmába. Reggelre meg már ott voltak a fa alatt az ajándékok. Ilyenkor édesapám megivott egy kupica mézespálinkát, mi pedig kibontottuk a csomagokat. Egyik évben egy kemény kaucsuk-babát kaptam, erre nagyon emlékszem… A mai napig őrzöm, a lányaim is játszottak vele. De nem is az ajándék volt a lényeg, hanem az a tudat, hogy szeretnek bennünket a szüleink, és mi is őket. Nem voltak nagy vágyaink, mert inkább azon volt a hangsúly, hogy azt a napot együtt töltsük el. Délelőtt sokat énekeltünk, amíg anyukám megfőzte a karácsonyi húslevest, elkészítette a sültet. Ebéd után asztalra kerültek a kalácsok is. Nagyon szerettük a rácsos kalácsot: lekvárral volt megkenve, anyukám megszórta dióval, és egy kis tésztából rácsokat sodort a tetejére. De szívesen ettük a guráblit is: linzertésztából készült, és porcukorral hintettük meg a tetejét. Ezt nagyon szerettem, mert nekem is szabad volt szaggatni a különböző formákat. Karácsony napján hozzánk nem jött senki: az csak a családé volt. Sokat beszélgettünk, édesapám rendszerint kérdezgette tőlünk, hogy miért is ünnepelünk, mi történt ezen a napon. A kis Jézus születéséről meséltünk, ezzel telt el a karácsony napja, és csak másnap látogattuk meg a rokonokat. Ilyenkor köszöntöttük az Istvánokat is.
Később ez a hagyomány megerősödött, ugyanis István lett Ilonka néni férje. Pista bácsi pedig decemberben ünnepli a névnapját.
– Ha fizetnem köll, akkor szívesen ráfogom, hogy az augusztusi István vagyok. De egyébként karácsonykor ünneplem. Apukám Sándor volt, az ő nevét a bátyám kapta. Én szeretem azt, hogy az István nevet kaptam. Ami meg az ajándékokat illeti, a mai napig próbálom azt a példát követni, amit a szüleim hagytak rám. Mi is kaptunk ajándékot, de a kis traktort apám faragta ki fából. Szépen befestette, és a karácsonyfa alá tette. A testvéremmel ezzel egész nap el tudtunk játszani. Ebédre aztán előkerültek a levágott koca részei is: kásás hurka, sült kolbász, oldalas. Mi már karácsony délután meglátogattuk a rokonokat, ismerősöket is. Este pedig a szüleim rendszerint együtt kártyáztak a barátokkal, mi, gyerekek pedig eljátszadoztunk – meséli Pista bácsi merengve. Majd hozzáteszi:
– Nagyon szívesen emlékszek vissza azokra a karácsonyokra, amikor még gyerek voltam. Már akkorra veszett a hangulata, mikorra legény lettem. Mintha évente csökkent volna az ünnep varázsa. Minden megváltozott: előbb házbérben laktunk, aztán házat építettünk, és valahogy a gondok beárnyékolták az ünnepet. Pedig mi is mindent ugyanúgy csináltunk: angyalkáknak is hagytunk enni, templomba is mentünk, a két lányom is örült a karácsonyfának. Voltak azonban évek, amikor szobafestőként bizony karácsony napján is dolgoznom kellett. Szerb volt a főnökünk, megkövetelte. Mi pedig megtettük, mert házépítésben voltunk, kellett a több pénz. Nem bántam meg: nem nagy a ház, de elférünk benne. Itt él az unokám a családjával, a dédunokák is itt cseperednek. Szépen megvagyunk, egész nap hangos a ház. Nem bánom… Csak ne verekedjenek! – mondja mosolyogva Pista bácsi.
– Dehogy verekszenek! Szemem fényei – cáfol rá Ilonka néni. Elmeséli, hogy bár nagy a család, az utóbbi években nehéz összehozni a közös karácsonyt. Idősebb lányuk külföldre költözött a családjával, így két unokájuk és egy dédunokájuk is Németországban ünnepel. Fiatalabb lányuk Temerinben maradt három unokájukkal. Orsolya már családot alapított, ők élnek együtt a nagyszülőkkel.
Kisvártatva csatlakoznak a beszélgetéshez a fiatalok is. A Mészáros család tagjai közül először az ötéves Fruzsina fut be boldogan a dédszülők lakosztályába, majd anyukája karjaiban megérkezik a második karácsonyára váró Dorina is.
– Amióta megszülettek a gyerekek, azóta mi is külön ünnepeljük a karácsony böjtjét – mondja Orsi.
– Az a nap nálunk is készülődéssel telik el: megfőzzük az ebédet, ám mi már nem ragaszkodunk annyira a hagyományos ételekhez. Általában az kerül az asztalra, amiben a párommal megegyezünk. Legtöbbször szármát készítünk.
– Nem igazán szeretem a böjtös ételeket – fejezi be felesége gondolatát Róbert, majd mosolyogva hozzáteszi: – Traktoristaként, a mezőgazdaságban dolgozom, jó, ha az asztalon hús is van.
– A mézespálinkát sem érdemes nálunk készíteni, mert nem fogyasztja senki – folytatja Orsi. – Ilyenkor alig várjuk az estét, amikor a gyerekek lefekszenek. Akkor kerül ugyanis elő minden: díszítjük a karácsonyfát, csomagoljuk az ajándékokat. Ezt viszont úgy csináljuk, ahogy régen, mert a gyerekek hihetetlenül örülnek másnap reggel, amikor meglátják a fát. Bármit is kapnak, nagyon tudnak örülni. Nem szoktunk drága ajándékokat vásárolni, inkább arra törekszünk, hogy az a nap szeretetben teljen el. Ebéd után pedig átjövünk a folyosón a mamához és a tatához, aztán elmegyünk anyuékhoz, és a másik nagytatához is. Azt a napot erre szánjuk, de még másnap is járjuk a rokonságot. Nagyon szeretem a karácsonyt: nekem elég, hogy ilyenkor jobban odafigyelünk egymásra és együtt vagyunk.
– A mindennapokban nem tudunk annyit együtt lenni, amennyit szeretnénk, mert ilyenkor általában a munkán van a hangsúly. Az ünnepek azok, amikor csak a családra figyelünk: karácsonykor nincs se szomszéd, se szomszédasszony, se főnök, csak mi – erősíti meg feleségét Róbert.
Közben kifaggatom Fruzsinát is: elmondja, hogy már nagyon várja a Jézuska érkezését. Talán idén is hoz olyan finom csokis tejet, mint tavaly… – meséli a kislány. Elárulja azt is, hogy legjobban az előadást várja, amin a dédtata is fellép.
A dédszülők szeretettel nézik unokáikat. Pista bácsi ki is mondja:
– Nagyon szeretem a gyerekeket… A sajátjaimat is, a citerás tanítványaimat is, mindegyiket… Van valami a gyerekek szemében, amit csak ők árulnak. Mint az angyalkák.
