Egy tünékeny másodperc részecskéjét megragadni és fényképpé varázsolni szerencsés kezet, rátermettséget, művészi érzékenységű esztétikai tehetséget igényel. Na, meg azért egy jó gép és egy még jobb optikai lencse sem árt hozzá. És ha ehhez még hozzá adódik a legnépszerűbb internetes közösségi portál felhasználóinak értékelése, akkor a jó időben, jó helyen elkapott pillanatot szélesebb körű közösségi élménnyé lehet emelni. Így igen hamar népszerűvé válhatnak például a határban pirkadatkor, vagy alkonyatkor az állat és növényvilág „intim szféráját” megörökítő képek, a közösségi összejövetelek alkalmával megfogott gyermeki vagy felnőtt lelkek örökké valósággá vált látványa.
Annak, akinek a Bácskossuthfalván köztiszteletnek örvendő Majláth Béla, az Otthon Értelmi Fogyatékosokat Gondozó Intézet igazgatója ismerőse a Facebookon, az már tudhatja, hogy egy-egy feltöltött és a nyilvánosság számára közzétett albuma biztosan éles, de ami lényegesebb: a konkrét látványon túl plusz tartalmat sugárzó fotókat rejt, amiket nézegetve vizuális kalandnak felérő pillanatokkal találkozhat. A természetben meseszerűnek ható állatfotókat tesz közkincsé, mellette a helyi és környékbeli közösségi rendezvényeken lőtt, szinte szociofotóknak ható képeit több százan „tetszikelik”, osztják meg, de mindenekelőtt várják a feltöltésüket.
– Mint ahogy sokak számára vonzó a fotózás, a pillanat megörökítésének és mások számára is élvezhetővé tételének a varázsa, így engem is évek óta csalogatott magához. Azt konkrétan meg tudom mondani, hogy ez a legutóbbi lendületem honnan indult ki. Egy munkahelyi kihívásnak köszönhetően kénytelen voltam bejárni falunk szántóföldjeit a hajnali órákban. A megpróbáltatás és izgalom mellett hihetetlen látvány tárult elém, békét, harmóniát árasztva magából. Csodás színek, csend, madárfütty, őzek patadobogása fogadott. Olyan élmény, amit úgy éreztem, meg kell hosszabbítani a pillanatnyi varázslatból kiragadva – kezdte a beszélgetést a bácskossuthfalvi hobbifotós, aki elmondta azt is, hogy a falu határában inkább apróvadat tud a lencsével „lőni”, ezek közül is az egyik legszégyenlősebb a róka. Igen nagy szerencse kell hozzá, hogy pózolni legyen kedve a ravaszdinak.
– Olyan színpompás arcát mutatta felém a határ, hogy napi rutinommá vált egy időben barangolni a szántásokban fényképezőgéppel „felfegyverkezve”, hajnalban, és alkonyat tájékán. A fényviszonyok a legideálisabbak napkelte előtt és napnyugta után egy órával. Olyan ez azonban, mint a horgászat vagy a vadászat, tapasztalatot mindig ad, de nem biztos, hogy sikerrel jár. Mert annak ellenére, hogy falunkban tudatos és sikeres vadgazdálkodás folyik, van rá példa, hogy napokig nem hajlandó mutatkozni egy állatka sem a kedvemért. És olyan is akad, amikor csak enyém az élmény, és nem is sikerül lencsevégre kapni a pillanatot – mesélte Majláth Béla, aki szót ejtett arról is, hogy mivel ezek a vadállatok igen fejlett érzékszervekkel rendelkeznek, egy hétköznapi fotósfelszereléssel nem is igen lehet megörökíteni őket.
– Hogy a vadakról nagy távolságról is minőséges fotók készülhessenek, ahhoz megfelelő eszközöket kell használni. Két Nikon gép a hű társam, az egyikre alaplencsét szereltem, a másikon egy 150–600 mm-es teleobjektív van. Ez utóbbi szinte kizárólag csak a nagy távolsággal járó természetfotózásnál jön jól, illetve az utóbbi időszakban célba vett sportrendezvényeken, amikor egy intenzív dinamikus mozgást kell élesen és értékelhetően megörökíteni. Egyébként alapvetően nagyon kritikusan állok a fényképeimhez, és ha mondjuk adott esetben egy fontos pillanatot is ábrázoló, ámbár életlen kép készült, azt könyörtelenül kitörlöm – hallhattuk, és a természetfotózás részleteiről érdeklődtünk.
– A természetfotósok tudhatják, hogy teleobjektívvel könnyebben lehet a vadak számára megnyugtató, akár több száz méter távolságról is minőséges képeket készíteni. Az a tapasztalatom, hogy az őzeket igen nehéz becserkészni, rendkívül érzékenyek a mozgásra, így a látványra akár több száz méterről is. Az első felemeli a fejét, és már fut is az egész csapat. A nyúl viszont alapvetően kíváncsi állat, és nem riad meg feltétlenül a felé közeledőtől. Élményszámba megy, ha két pajkos nyuszi játékát tudom lencsevégre kapni. Hajlandó vagyok sokszor azt hinni, hogy befogadtak arra a rövid időre, szeretek „közöttük” időzni – mondta Majláth Béla nevetve, mint ahogy azt is, hogy számára kikapcsolódást és feltöltődést jelent a természetjárás, és maga a fotózási folyamat is. Az iránt is érdeklődtünk, hogy volt-e már valamilyen komoly felkérése, vagy felkeresése a fényképeinek köszönhetően.
– Nem egy olyan megkeresés talált rám külföldről, hogy megvennék egy-egy fényképemet, mert hogy el tudnák képzelni a házuk falán. Nekem ilyenkor az szokott lenni a válaszom, hogy természetesen díjtalanul bárki felhasználhatja, mert hogy számomra a fotózás „csak” hobbi, és ha valakinek annyira tetszik a munkám gyümölcse, hogy még hajlandó a saját házában is kifüggeszteni, akkor az számomra megtiszteltetés, amivel én tökéletesen megelégszem – árulta el mosollyal a szája szegletében a bácskossuthfalvi rendezvényeken, illetve immár több vajdasági jelentőségű közösségi találkozón is fényképezőgépével a vállán, karakteres kalapjával megjelenő, csendesen, de éles szemekkel lesben álló „fotókrónikás”. Mint ahogy arról is jólesően szólt, hogy az internet világában jártas, szülőfalujából a nagyvilágba vándorolt ismeretlen és ismerős „földiek” részéről rengeteg pozitív visszajelzést, feltöltődést adó energiákat kap egy-egy képének köszönhetően, amikor egy-egy kedves utcarészletet, régen látott ismerős, rokon arcát pillantják meg az összeállításai között.
– Bevallom, hogy az arcokról leolvasható, a lelkekről árulkodó érzelmeket jelentősen nagyobb kihívás fotózni, mint a természetet és a vadvilágot. Én nem tartom magam sem szakképzett fotósnak, sem művésznek, mert hobbiszinten űzöm, szeretetből. Ugyanakkor már többször is elgondolkodtam azon, hogy vajon a képzőművész, vagy egy fotós kihívása a komolyabb, hogy egy több szempontból is jó képet hozzon létre, ami megragadja a figyelmet, ami hatással van. Nyilván egy fotósnak abból a szempontból könnyebb a dolga, hogy nincs szüksége kézügyességre. Ugyanakkor éppen ebben rejlik a szabadsága, hogy vászonra vihet bármilyen témát és világot a saját fantáziája szerint. Egy fotós pedig csak azt használhatja fel „alapanyagnak”, azt örökítheti meg, amit a valóság elé tár. Abból kell jó időben, jó helyen kihoznia a legjobbat, vagyis fel kell ismernie a pillanat nagyságát. Persze, az utóbbi években a mérleg nyelvére jelentősen „ráléptek” az egyre profibb képeket készítő mobiltelefonok. Viszont mégis a fényképészet művészettel átitatott lényegét nem tudta csorbítani. Megragadó hangulatot, üzenetet átadni, akár egy portrén keresztül továbbra sem egyszerű. Kihívás és felelősség is egyszerre, merthogy egy eseményt fényképekben bemutatni, az utókorra hagyományozni, történelemmé tenni, az a fotós pillanatnyi döntéseinek a sorozatán múlik – hallhattuk. Majláth Béla kifejtette azt is, hogy miért látogat el az utóbbi időben a jelentősebb vajdasági magyar rendezvények helyszínére.
– Rengeteg feltöltődésre is lehetőséget adó esemény zajlik karnyújtáson belül, és bennem mindig is szálka volt az, hogy a médiában sokszor múltidőben nyugtázzák egyik-másik rendezvény lebonyolítását. A sajtóban a bemutatkozási tér korlát is egyben, mert röviden és tömören kell összefoglalni a rendezvény lényegét. Ezzel sok apró kis mozaik, arcokra kiült érzelem, retinába is beleégő szempár, a lélekről árulkodó testi reakció a feledés homályába vész. Amellett, hogy személyesen is érdeklődöm ezek iránt a közösségi események iránt, egyfajta társadalmi munkának élem meg az ottani részvételt. Például azelőtt sokat hallottam a temerini Illés-napi rendezvényről, és most végre el is juthattam. A vajdasági magyar kultúra, egy-egy térség, táj népviselete, a változatos lelkületű egyének annyira gazdag szellemi erőt sugároznak, hogy azt úgy érzem, kár lenne nem megörökíteni. És több esetben fennáll a veszély, hogy az utolsó órában fotózok, és már nem is biztos, hogy lesz rá máskor alkalom. Ez is egyfajta motiváció számomra – vett nagy levegőt Bácskossuthfalva „hobbi” fotósa, majd azt is elárulta, hogy igyekszik előre gondolkodni és tervezni. A jövőben a ma már csak itt-ott megmaradt, vagy már csupán romjaiban megmaradt vajdasági tanyavilágot veszi célba.
– Még funkcionáló, gazdálkodó, vagy már elhagyott szállásokat szeretnék fotózni, megőrizni az utókornak. Bácskossuthfalván és a környéken sajnos erre már nem igen lesz lehetőségem, de Vajdaság-szerte, vagy akár Topolya községben, Bajmok és Szabadka között is még akad belőlük szemet gyönyörködtető és kevésbé lelkesítő példa. Egy-egy elhagyatott szállás igen izgalmas lehet az enyészetnek indult életfoszlányaival, amik megbújnak a valaha szebb napokat látott pingált falak, kopottas bútorok, földre hullott régi, családi képek között. Az is vonzóvá teszi számomra ezt a terepet, hogy az én korosztályom még hallhatott tanyasi élményeket, nosztalgiával átitatott családi történeteket az elődöktől – fűzte hozzá sóhajtva Majláth Béla, aki valamennyi fényképét igyekszik egyéni élménnyé tenni, egyedi hangulatot, üzenetet átadva az őt követő érdeklődők felé. Hogy ha valaki nem is volt jelen személyesen, akkor szövegmagyarázat nélkül kívülről nézve átérezze a pillanat varázsát.
