A lendület soha nem múlik el

Tisztán emlékszem gyerekkoromból azokra a képkockákra, amikor a kazettás rádióból a Beatrice zeneszámai szóltak, aztán ahogy teltek az évek hamar megtanultam, ki is az a Nagy Feró, a zenéjüket pedig már kívülről fújtuk a bátyámmal, igazi rocksztárnak éreztük magunkat a négy fal között. A szüleink persze csak jót mosolyogtak rajtunk, amikor felcsendült a Boldog szép napok című szám, nyilván azt érezhették, amit most mi érzünk, ha meghalljuk az ismerős ritmusokat. Generációkat összetartó dalaik születtek az elmúlt évtizedekben. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy a mindenki által ismert és szeretett énekes legendaként vonult be a magyar zene történelmébe. A ránézésre igazi rocksztár, a lázadó lelkű csibész szerep valóban tükrözi küllemét, azonban egy végtelenül őszinte és kellemes beszélgetőpartner. Több kérdésem alkalmával nevettünk együtt úgy, mint akik már találkoztak valahol. Pedig ez a megtiszteltetés először történt meg velem.

Az idén novemberben a X. Hurka- és Kolbászfesztiválon beszélgettünk a 43 éve alakult Beatrice-együttes énekesével, Nagy Feróval. Elképesztő az a lendület és kisugárzás, amivel Feró 75 évesen is képes egy egész ország kedvencévé válni. Az elismert előadóművész az idén tavasszal kapott Kossuth-díjat, amely óriási megtiszteltetés számára. Szót ejtettünk a múltról, a jelenről és a jövőbeli elképzelésekről is. Lendülete nem hagyott alább soha az elmúlt 50 évben, a mai napig úgy gondolja, megtalálta a saját útját, és esze ágában sincs letenni a mikrofont.

Több, mint ötven éve zenél, miből tud ennyi évtizeden keresztül energiát meríteni?

– Mivel Istenhívő vagyok, nagyon egyszerű a dolog, menj el a katolikus templomba és kérdezd meg az Úristentől, én vele beszélgetek állandóan. Néha még mondom is neki, hogy: – Te, nem kellene, hogy most már pihenjek egyet? Erre ő: – Nem, neked küldetésed van! Én ebből a szempontból mindig Istenre nézek, nekem ő mondja meg, hogy mit és hogyan csináljak. Így tehát kiderítem, mi is a küldetésem valójában.

A ’60-as években a munkásosztály védőjeként tekintettek Nagy Feróra, a mai napig ebben a szerepben maradt?

– Azért az elmúlt 40–50 évben a munkásosztály is megváltozott. Úgy gondolom, hogy a munkásosztály nagy része polgári státuszba került, aki meg nem, azt sajnos a tehetsége nem vitte tovább. Nem véletlenül született meg a 8 óra munka című számunk, egyfajta számonkérés a kommunista hatalomtól, hogy ha ezt ígértétek, akkor nem kellene betartani? Az viszont már az én saját véleményem, hogy ezt lehetetlen lenne betartani. Egy főnök sem mondaná azt, hogy bocsi, most nem tudok dolgozni, mert épp 8 óra pihenésem, vagy 8 óra szórakozásom van.

Hogyan tekint a mai fiatal énekesekre, zenekarokra?

– Semmivel sincsenek könnyebb helyzetben, mint mi voltunk. Nekünk akkor a rendszer kulturális tagozatával kellett küzdeni, viszont nekik most ugyan olyan nehéz, mert a médiát kell megnyerniük. Úgy gondolom, aki igazán tehetséges, az előbb vagy utóbb feljön a vízből, kidugja a fejét és vesz egy nagy levegőt. Én nagyon sok fiatal zenekarnak drukkolok, sokuknak segítettem is, hogy magyarországi világsztárok legyenek.

Melyik korosztály hallgatja leginkább a Beatricet manapság?

– Én úgy érzem, hogy mi egy örökzöld és kortalan zenekar vagyunk. Az adorjáni fellépésünkön nagyon sok olyan dalt játszottunk, amit már csak az öregek tudnak, de nagyon sok olyat is, amit a fiatalok is velünk együtt énekeltek. A Keresztanyu című sorozatnak köszönhetően, amiben szokásos módon egy csibészt játszom, aki a határokon átjár és mindenfélét csempészik, sokszor megjelenik a koncertjeinken a tizenéves korosztály is, hogy lássák az általam alakított Babos bácsit.

Az elmúlt két évet beárnyékolta a koronavírus-járvány, ez az előadóművészek esetében különösképp érződött, hogyan vészelte át ezt az időszakot?

– Szerintem ez megint csak egy isteni szerencsének tudható be, hogy engem a Covid kellős közepén felkértek erre a Keresztanyuban alakított szerepre és ezáltal ebben a kiszámíthatatlan időszakban is el tudom tartani a családomat. Úgy gondolom, ha van egy lehetőség, hogy megússzuk ezt a vírust, akkor azt használjuk ki, ne bízzunk abban, hogy erősebbek vagyunk. Valószínűleg én tényleg erősebb vagyok, mégsem bíztam annyira benne, így én már a harmadik oltást is felvettem.

43 éves a Beatrice, ez alatt az idő alatt sok minden történt és változott. Melyik volt a legsikeresebb korszakuk?

– Amit a legjobban szeretek az az 1978-as év, bár az egy igen sikertelen időszak volt az együttes szempontjából, de az életemnek az volt a tanítómestere, akkor jöttem rá, hogyan működik a világ. Aztán amikor igazán sikeresek lettünk, az már a rendszerváltás környékén volt. 1989-ben felfigyeltek ránk, mert az akkori uralkodó osztály be akarta bizonyítani, hogy na, ugye most már mindent lehet, jöhet a Beatrice is és a Feró is. Persze mi akkor hamar leszerepeltünk, 1993-tól már alig voltak fellépéseink, mert az akkori rendszer nem igazán szeretett bennünket. Én akkor is azt mondtam, hogy nem baj, életben kell maradni, mert előbb, vagy utóbb eljön a mi világunk, amiért küzdöttünk. Ma vannak, akik azt mondják rám, hogy te mindig rendszerellenes voltál. Nem. Ilyenkor mindig megmondom nekik, hogy én a ti rendszeretek ellen voltam, mert ha ezt mondod, az azt jelenti, hogy én az ő rendszerükbe nem férek bele. Viszont én soha nem is akartam beleférni. Kicsit tragikus dolognak tartom, hogy ugyanazokkal az emberekkel kell küzdenem 75 évesen, mint akik 50 évvel ezelőtt is ellenem voltak, vagy azoknak a gyerekeivel.

Már nem első alkalommal járnak itt, Vajdaságban, miben más a határon túl zenélni, mint odahaza?

– Igaz, hogy én már Magyarországon születtem, de erdélyinek tartom magam. Most, amikor jöttünk ide hozzátok, valaki kérdezte a fiúk közül, hogy hol lesz ma buli? Mondtam nekik, hogy a Délvidéken. Ha kimegyünk a határon túlra zenélni, nem külföldként tekintenek ránk, hanem, mint aki haza érkezik újra és újra. A vajdasági közönség pedig talán még nagyobb összefogással énekli torkaszakadtából a nótáinkat.

Milyen projektekben vesz mostanában részt?

– Nem bánnám, ha most kimaradnék A Dalból, más emberek életéről dönteni felelősségteljes dolog, döntsenek most mások helyettem. Jelenleg a Keresztanyu című sorozatban tevékenykedem. Szeretnénk egy új lemezt is kiadni. Járjuk a Feró 75-öt, ami egy koncertsorozat, a Nemzeti Színházban is bemutattuk, iszonyú telt ház volt. Színházi előadás rockzenével, és szeretnénk vele eljutni ide a Délvidékre, Felvidékre és Erdélybe is. Bízom benne, hogy a járványhelyzet ezt előbb vagy utóbb megengedi nekünk. Van egy nagy álmom is, 1986-ban játszottuk a Kelet Európai Hamletet az én elképzelésem szerint és igaz, hogy Shakespeare írta, viszont én annak idején magyar darabnak értékeltem. Jó volna ezt újra elővenni és színházi előadásként bemutatni.

2021-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, mit jelent ez számára?

– Őszintén megmondva elsírtam magam. Az ember az életében Istennel a szívében jön-, megy, keresi a nagy igazságot, ezelőtt 5–10 évvel úgy éreztem, ennek nincs jutalma. Csináljad, és ha majd 50 év múlva még emlékeznek rád, akkor elértél valamit. Nagy dolog, hogy ez a mai világ, kormányzat gondolt rám és látta azt, hogy az elmúlt 50 év nem telt el eredménytelenül. Mai nap is, amikor itt vagyunk nálatok és eljátsszuk, a Magyar vagyok című számunkat, az egy óriási dolog. Figyeljetek ide, ahogyan a dalunk is mondja: Optimistán bele a reménytelenségbe! – amint azt már mondtuk 15 évvel ezelőtt is.

Hogyan reagált a visszhangra, amit a kitüntetés váltott ki?

– Milliók szeretete többet ér nekem, mint száz ember gyűlölködése, akik azt se tudják, hogy én ki vagyok. Volt, aki azt mondta, hogy azért, mert van egy két nótája? Vagy nem régiben egy újságíró azt mondta a tévében, hogy jó, hát egyszer elvitték a rendőrök és akkor mi van? Nem egyszer vittek el a rendőrök, többször és meg is vertek. Mégsem lett belőle világbotrány. Az ember, ha találkozik az igazsággal, akkor utána feltápászkodik és tovább megy.

Ha jól tudom, a fia is az együttesben játszik. Mennyi ideje jut egy rocksztárnak a családra és az unokákra?

– A nagyobbik fiam a menedzserünk, a kisebbik pedig a dobosunk. Az elején egyáltalán nem úgy tűnt, hogy el tudom őket tartani, igazán nagy öröm, hogy ez sikerült. Úgy érzem jó embereket neveltem belőlük, és ha én nem leszek, akkor is tudnak majd küzdeni abban a világban, ami nekik jut. A szabadidőm nagy részét az unokáimmal töltöm, szerencsére nagyon közel laknak hozzánk, így bármikor napközben. Ha van, egy kis időm átmegyek hozzájuk, leviszem őket a játszótérre. A legkisebb még csak kilenc hónapos, így vele többnyire csak mosolygunk egymásra, de azt hiszem, egy év múlva már ez is meg fog változni.