Hogy a hosszú élet nem csak az egészségesek és kiegyensúlyozottabb életvitelűek kiváltsága, azt legjobban a bácskossuthfalvi Kardos Ilona, Ilus néni személyes példája is igazolja, aki február 6-án töltötte be a 100. életévét. Ilus néni nélkülözésekkel teli gyermekkor, embert próbálóan munkás ifjúkor, rögös asszonykor, kisebb-nagyobb egészségügyi kihívások, családi tragédiák után mutat mindannyiunknak, de mindenek előtt szeretteinek jó példát, hogy hogyan érdemes, és kell megélni méltósággal ezt a tiszteletre méltó születésnapot. Szellemileg frissen, huncutul csillogó szemekkel, célirányosan összeszedett beszéddel, utat mutatva gyermekeinek, unokáinak, 15 dédunokájának, és 9 ükunokájának. A korát testileg-szellemileg meghazudtoló kedves, fürge észjárású, idős asszonnyal otthonában, Mária lánya, és Márta unokája társaságában ültünk le beszélgetni, visszaemlékezni kalandos és küzdelmes életére, és egymás után kerültek elő egy olyan kor emlékfoszlányai, amikről ma már csak a történelemkönyvek oldalain olvashatunk, megsárgult fotókon és filmtekercseken láthatunk.
A bácskossuthfalvi helyi közösség, és a Vöröskereszt falubeli képviselőinek küldöttsége is köszöntötte hétfőn Ilus nénit, a legidősebb falubelit (Fotó: Kazinczy Paszterkó Diana)
– Kerényen (Kljajićevón) születtem 1922-ben, abban a faluban szógáltak a szüleim, Albert József és Dózsai Mária, ott is körösztöltek meg, a nevemet körösztanyámtul kaptam. Szegényen éltünk, hatan vótunk testvérek, négy lány és két fiú, ma már csak magam vagyok.
Gyerekként sokat kikaptam, mert én vótam a legidősebb, anyám sok mindent rám bízott, de nem magyarázta el, hogy csináljam, mint amikor tizenegy évesen egyedül baromfit kellett vágnom. Sokfelé szógáltak apámék, aztán a szabadkai határban is laktunk, később jöttünk haza Morovicára, ahol három osztályt jártunk ki testvéreimmel. Semmilyen szép ruhánk, cipőnk nem vót, rongytáskával jártunk, palatáblára írtunk a palavesszővel. Aztán dógoznunk kellett, libát őriztünk, meg kivittek bennünket szállásra disznót, marhát őrizni. A libákat lent a vőgyön őriztem, Pacsér felé, nekünk 10 vót, meg másokét is őriztem. Anyám tépte a libákat. Apámnak vót egy lova, összefogott egy másikkal, maj' fuvaroztak. Mi, gyerekek, gyalog jártunk mindenhova – merült bele Ilus néni a múlt emlékeibe, majd részletesen visszaemlékezett arra is, hogy mi mennyibe került abban az időben a boltban.
Ilus néni Mariska lánya és Józsi fia társaságában, Rozika lánya több mint 10 éve hunyt el
– Gyerekkoromban a napszám 20 dinár vót egy napra, kukoricát kapáltunk, répát hegyeztünk napfőkőttő naplementig. Akkor másfél dinár vót egy kila só, három dinár egy kila cukor, a gyufáskatulya fél dinár vót. Ezt onnan tudom, hogy én vótam a legidősebb, engem kűdött anyám a bótba, meg a mészárszékbe. Az ott vót a katólikus templom mellett. Olyan szegények vótunk, hogy nyóc magunkra egy kilónyi birkahúst vittem haza, amibe még csont is vót. Mindenkinek egy falatnyi jutott belüle – mesélte Ilus néni, akitől megtudjuk azt is, hogy mire „magyar világ lett" 1941-ben, ő már szerelmes asszonyként figyelte ismerősei társaságában a Pacsér felől bevonuló csapatokat.
– A három osztály után mán dógoztam, szógáltam több helyen is. Szállásokon, gazdaságokban, tömtem libát, fejtem tehenet, vót hogy jobb, vót hogy rosszabb sorom vót, mint annál a gazdánál, aki keveset adott enni. Elejivel nem hagytam ott, mert hát szükség vót a fizetésre, nem vót választásom. Tizenhat éves vótam, mikor férhőmentem 1938-ban, nem idevalósi vót, hanem sziváci az első uram. Ilincsics Péter vót a neve, 10 évvel vót idősebb, mint én. Miután összekerültünk tudtam meg, hogy nem is magyar, mert annyira jó beszélte a nyelvet. Apámmal együtt arattunk, csípeltünk a géppel, aztán a legény megígérte, hogy aratás után megkéri anyámat, hogy szabad-e hozzám járnia.
Ilus néni a fotó megörökítésének évében, 1936 augusztusában már eljárt csépelni, ez a kép Bácskossuthfalván készült (A fotó Csúszó Zalán tulajdona)
Hát azt mondta anyám, hogy szabad, de csak járni, nem elmenni! Hiába ígértem én meg az anyámnak, hogy dehogy megyek el, csak elmentem. Apósom itt lakott a faluban egy szobába. Újra nősült, mert az első asszonytul elvált. Abba a kis szobácskába mentünk mi is lakni elejivel, ahol az uram szülei meg a mostoha testvérje is élt, szegények vótunk. Az anyósommal meggyűlt a bajom, de boldogok vótunk, szerettük egymást, ű szép ember vót! Éjjeli zenét is adott – révedt vissza a múltba mosolyogva Ilus néni, majd arról is mesélt, hogy édesanyja nem örült ugyan a gyors házasságnak, de beletörődött, édesapja pedig nem igazán foglalkozott a családi ügyekkel. Idővel több helyre is átköltöztek, mindig kis szobácskákba. Egy szekrényük, egy ágyuk, asztaluk, két székük volt az összes vagyonuk. Ilus néni házasságuk gyümölcsét áldott állapota 6. hónapjában hozta világra otthon, egy rosszindulatú bábaasszony közreműködésével, és a csecsemő miután felsírt, csupán néhány órát élt édesanyja mellkasán. Az első urát tartalékosnak hívták be 1941-ben a honvédség kötelékébe. Állomásozott több helyen is, és aztán Szabadkáról indulva elfogták, és Ilus néni ismeretei szerint megindult vele a vonat Németország irányába. Ezt onnan tudta meg, hogy ugyanarról a szerelvényről falubeli ismerősei megszöktek, és hozták a hírt. Első urát sohasem látta többet, 18 éves korára özvegy maradt, haza kellett pakolnia a szüleihez. Két évre rá Kardos József nyújtott Ilus néninek menedéket, és lett harminchat éven át férje.
Ilus néni a kislányaival, valamikor 1950 körül (Fotó: családi archívum)
– Roglatica irányába egy uradalomba szógált a második uram, oda vitt ki éngemet is, aztán meg Gyula felé a Bozsány (Bosán) szállásra szegődött első kocsisnak. Akkor lett meg 1943-ban Rozika, az első lányom, aki több, mint 10 éve már sajnos nincs velünk. Begyüttek az oroszok, és az uramat ekkor vitték el katonának. Vót több helyen is „rezerva", Bajmokrul akarták őket vinni a háborúba, de haza szökött valahogy. Mariska lányom ezután született meg 1945-ben. Akkor már az Ungár- szálláson laktunk, Gyula (Bácsgyulafalva) fele – mesélte Ilus néni, aki arról is megemlékezett, hogy férje aztán elkerült a frontra, és azt mesélte, hogy azok a fiatalok, akik hősködésből a harcok sűrűjébe vették az irányt, mind meghaltak. Csak azok élték túl, akik észrevétlenül hátul maradtak, gödröt ástak, és belebújtak feltett kézzel-lábbal. Érdekelt, vajon a 40-es évek lőporos hangulatában hogyan, milyen körülmények között hozta világra a gyermekeit.
– Otthun szültem, bábaasszony segítségével hoztam világra az elsőt, meg majd a két lányomat is, a fijamat már a falubeli szülészeten, ahun mán orvos is vót. Az első lányom világrajövetele előtt néhány órával Julis testvéremmel még kapáltam a kukoricásban, és egy idősebb asszony már látta rajtam, hogy közeleg az óra, amire én csak legyintettem, és folytattam a munkát. Mire aztán hirtelen elfolyt a magzatvíz, és csak azután rohant be a testvérem az uramér a faluba. Borzasztó rosszul vótam a vágtázó lovaskocsin, az vót a legnehezebb. Anyámnál szültem, fekve, a bábaasszony azt mondta, hogy markoljam meg a ruháját, nem engedte, hogy az ágyba kapaszkodjak. Mariska lányomat kint a szálláson hoztam a világra, kigyütt Gyulárul egy szigorú bábaasszony, de más nem vót velem. Nehéz szülés vót, már tartottunk a bajtul. Józsi fijam 1952-ben született, és már ott vót az orvos is, mert az is nehéz szülés vót, akkor már a faluban laktunk. Komatálat egyedül az első szülésemnél kaptam anyám testvéritül. A hat hetet dehogy is feküdtem végig! – emlékezett vissza a néni
– Ötvenhat évesen maradtam másodszor is özvegy, azúta vótam Pacséron kétszer is férjnél. Az egyik helyen rövidebb ideig, az az ember pálinkázott, nagyon cudar vót, a másik helyen jó megvótunk – mesélte Ilus néni, akitől azt is megtudhatjuk, hogy ő lány korában nem igazán járt el táncolni a bálakba, pénz híján nem volt alkalmas ruhája. Később már asszonyként az urával igyekezett bepótolni a lemaradást.
Ilus néni 100. születésnapi ünnepségén az ükunokái egy részének társaságában (Fotó: Horváth Bencsik Márta)
Akkor vasárnap voltak a nagyobb mulatságok, ők a jelenlegi sétány, vagyis a régi piac mellé a Burcsár kocsmába tértek be, később pedig a Boldog-Bolmán kocsmába. Úgy emlékszik, hogy Győri Jancsi, Rostás Miska muzsikájára táncoltak, akik kisebb-nagyobb trombitákkal játszották a talpalávalót, meg még egy ember bőgőzött. Második férjével, Kardos Józseffel lassan, de biztosan a szerény házikójukból tágasabb, téglafalú otthont varázsoltak. Férje gulyásként, majd bakterként sokat volt távol. Ilus néni a legtöbbször magára volt utalva a gyerekekkel, a ház körüli munkákkal, a háziállatokkal. Egyedül birkózott meg azzal is, amikor a tehén nehéz ellésénél kellett helyt állni.
Az interjú alkalmával eljátszottunk a gondolattal, hogy ha Ilus néninek most lenne a kezében egy varázspálcája, és beleszólása lenne az évszázados életútjának a menetébe, akkor mit csinálna másként. Azt mondja, hogy csak a párválasztásban döntene bölcsebben. Aztán azt is sürgősen hozzá teszi, hogy ő bizony nem gondolja úgy, hogy régen jobb lett volna. Mert ha az ifjúkori küzdelmes életét összehasonlítja a mostanival, akkor ez a mostani az, amiben jobban érzi magát. Rengeteget kellett dolgoznia, meg ugye ezek a mindenféle műszaki újítások is sokkal könnyebbé teszik a nők életét.
Ilus nénitől az iránt is érdeklődtünk, mit gondol mi volt a titka annak, hogy ilyen szép kort megért. És ez volt az a pillanat, amikor hirtelen szó nélkül maradt. Tűnődve mélyedt el a gondolataiban, és bizonytalanul azt feltételezte, hogy talán a folytonos tevés-vevésben lehet a titok, hogy mindig tervezett, és azon munkálkodott, hogy az elképzelései megvalósuljanak. A beszélgetés végére lassan felbátorodik Mariska lánya és Márta unokája is, és kiderül, hogy az egész család táncoslábú, amit Ilus mama mellett a Kardos tatától is örökölhettek az utódok, aki esténként citeraszó mellett tanította nótázni a gyermekeit még a szálláson. Az interjú idején is a múlt hétvégére időzített 100. születésnapi ünnepséget tervezték a családtagok, amit aztán szerettei körében élhetett meg Ilus néni, akinek az volt a kívánsága, hogy sikerüljön jól kitáncolnia magát.
Ilus nénit egyébként az az áldás is kíséri az életében, hogy a legtöbb utóda idehaza, Bácskossuthfalván él, és alkalomadtán igyekeznek meglátogatni Topolyai úti otthonában.
