A kormányoktól száz hivatalban töltött nap után szokás számon kérni, hogy ígéreteikből, programjukból mit valósítottak meg, hacsak meg nem buknak előbb. Aztán rendszerint sikereiktől vagy éppen eredménytelenségüktől függetlenül megy minden a maga útján. De vajon mit ígért nekünk ez az új esztendő? Mert ma éppen száz napja, hogy átvette a stafétabotot a 2020-astól. Gondolom, olvasóim többsége azt válaszolná, hogy nem sok jót. És azt állapítaná meg jókora iróniával: de az meg is valósult.
Mivel nincs szándékunkban mellőzni a tárgyilagosságot, meg kell vallanunk, hogy volt némi jó is ebben a bő negyedévben. Ki ne gondolna rögtön a pénzre. S ha így teszünk, máris eldicsekedhetnek a nyugdíjasok, hogy januártól fölszökött a járandóságuk oly mértékig, hogy az átlagnyugdíj majdnem kitesz 250 eurót. Igaz, hogy a rossznyelvek szerint ennyit keres két nap alatt egy német átlagmunkás, de hát mi itt élünk, párhuzamot vonni pedig hangulatrontó tevékenység volna. Érdemesebb inkább a szilárd ígéretek felé fordulni, amelyek újabb száztíz ajándék eurót jósolnak a nyugdíjasoknak, illetve hatvanat mindenki másnak. Biztosan meglesz, mivel már három-négyszer fölfrissítették ígéretüket az országvezetők, meg néhányszor még megteszik, amíg három, illetve két részletben hozzájutnak a megjutalmazottak, igaz, már kívül a száz napon. (Mint említettem, kár lenne bármiféle összehasonlítást végezni Nyugattal. Esetleg az a közös velük, hogy már a mi kormányunk is euróban számol, pedig a dinár szilárdabbnak tűnik.) Ráadásként a tavaszi fáradtság leküzdésére a nyugdíjasok még C- és D-vitamint, sőt cinket is kapnak ajándékba egészségjavítóként. (Ajándék lónak ne nézd a fogát! Bár legyünk őszinték: a többségünk nem venné meg ezeket a hasznos valamiket, így viszont hozzájutunk.)
A jó dolgok után kénytelen-kelletlen szólni kell az átkosakról is, amelyeket a kormányok esetében az előző szokott az utódjára hagyni, esetünkben meg az óév a már ifjúkorú újra. Ez pedig – ki ne gondolná – a vírusjárvány. Betegíti, vitte és viszi a túlvilágra az embereket, miközben a hegyek imádói meg a vírust vitték haza a síelésből, mások a koronabulikból, mert az élet vidám akar lenni, a halál meg (mondjuk a nagyszülőké) úgyis előbb-utóbb eljött volna.
A jog az erkölcs minimuma – fogalmazta meg valaki. Az én értelmezésem szerint viselkedhet bárki etikusabban, szabhat magának szigorúbb erkölcsi mércéket, mint amit a jog előír, de ez a minimum, amit be kell tartania. Korántsem ezt tapasztaltuk azonban mostanság, nemhogy az erkölcs tekintetében, de a szabálykövetés terén sem.
Ha az előbbiekben itt-ott föl is sejlene némi élc, abban már biztosan nincs, hogy általában lélekemelő a kormányt szapulni, járványügyben mégsem volna indokolt ezt tenni. Már csak azért sem, mert az egész világ Szerbiát dicséri az oltásban elért sikereiért, amikor – az államfő szavai szerint – könnyebb atombombát szerezni, mint vakcinát. Ezúttal jelképesnek, de valóban igaznak tekinthetjük a túlzást. Az uniós kormányfők egymással és a vezetőkkel hadakoznak a gyógyszerért, politikai csörtéket vívnak, ha egy-egy országban valamelyik kisebb-nagyobb rangú politikus soron kívül besurran az oltásért, és mi történik eközben nálunk? Külföldieknek és migránsoknak is jut védőoltás (bár az sem haszontalan), mert a népbutítás folyamatosan parázsló tüze föl-föllángol, csoda, hogy nem ég ki az internet. Persze ez nem csak itthon van így, de az épeszű ember a maga javára fordítja a helyzeti előnyét.
Ilyen tapasztalatok után félve mondom ki – amikor az észszerű tények tagadása tömeges követésre talál –, hogy az ország gazdasági téren sem vallott szégyent, hiszen európai viszonylatban is az élvonalban megőrizte, igaz, nem élvonalbeli gazdaságát, és ez a következő száz napokra nem rossz előrejelzés. Fontos, hogy ezt a sikert sem hazai dicsekvők kürtölték világgá, hanem mérvadó nemzetközi szervezetek. Hogy az uniós jelentés miként vélekedik általában az országról? Demokráciáról, jogállamiságról, korrupcióról meg hasonlókról nem éppen dicséretesen. Csak hát némely tekintetben jogosan fogadjuk fönntartással a mércéiket.
A másik nagy világméretű kórt, a migrációt nem is igazán a múlt év, hanem már vagy öt esztendő hagyta ránk. Kétségtelen, hogy legfőképp a határ menti kisebb települések szenvednek tőle, de az égő házak, jobb esetben házfoglalások és más kártételek mégsem természetes velejárói a normális életnek, még ha erről nehezen vesznek is tudomást a demokrácia és jogállamiság külföldi hangadói. Mert jogaik talán mégiscsak vannak, de legalább kellene lenniük az itt élőknek saját földjükön, ha ott sem, akkor legalább saját portájukon. Hogy ezek nem érvényesülnek? Vajon milyen lenne az országjelentés, ha erélyesen érvényesítenék őket?
Száz nap kevés megoldásra elegendő, legföljebb jelzésértékű lehet a jövőre. Mert sorolhatnánk, hogy kemény harc indult a szervezett bűnözés ellen; nem aratott osztatlan tetszést a sorkatonaság újbóli bevezetésének az ötlete; fölröppent a hír, hogy akár százezer gépkocsi maradhat regisztrálatlanul júliustól a nagy károsanyag-kibocsátásuk miatt. Mindezek végkifejletét azonban újabb száz vagy több száz nap rejti.
