Áder János, a Magyar Köztársaság elnöke Orbán Viktor miniszterelnök előterjesztésére Magyar Arany Érdemkereszttel tüntette ki Lőcsei Ilonát, a herteledyfalvi Támási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesület titkárát értékmentő és közösségszervező munkájáért, valamint kiemelkedően fontos újságírói tevékenységéért. A bukovinai székelyek szellemi és tárgyi emlékeinek gondozása továbbá közösségszervező munkája éppúgy példa értékű, mint szerkesztői, riporteri, egyszóval újságírói munkája.
Értékmentő, közösségszervező munkádért kaptad a magasrangú állami kitüntetést. Ez a megfogalmazás nagyon sok és sokféle tevékenységet takar. Milyen közösségépítő munkát végzel?
– A hertelendyfalvi Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesületnek tizennégy éves koromtól tagja vagyok, a leánykórusban kezdtem el tevékenységemet. Később csatlakoztam a tánccsoporthoz, a színjátszó és irodalmi csoporthoz. Úgymond ott nőtünk fel az egyesületben. Az akkori vezetőség engedélyezte, mi pedig vállaltuk, hogy discóesteket rendezünk minden vasárnap. Az ifjúsági csoport, mintegy huszan, vállalta, hogy előkészíti a termet, belépőjegyet, italt árusít, közben szórakozik mindenki, majd amikor a vendégek zöme elment, maradtunk takarítani, rendet tenni, hogy a hét folyamán működő alosztályoknak is rendezett legyen a terem. Már akkor vállaltunk felelősséget, és ez azóta csak fokozódott. Eljött az idő, amikor beválasztottak a vezetőségbe. Tekintettel arra, hogy közgazdasági középiskolát végeztem, előbb pénztárosa, majd ezelőtt huszonhat évvel titkára lettem az egyesületnek. Hálás szívvel mondom, hogy volt kitől tanulni. Tanítóink, tanáraink voltak a példaképünk, a titkárságot is volt osztályfőnökömtől, Borsós Tamás nyugalmazott zenetanártól vehettem át, aki segített, oktatott. Amikor bekövetkezett az az időszak, amikor kimondottan pályázatok útján lehetett anyagi támogatást biztosítani az egyesület tevékenységéhez, tatarozásához, vállaltam a pályázatírást. Kezdetben csak félve, mert minden ismeretlen volt számomra, de az évek múltán a tapasztalat is megtette a magáét, és lépésről lépésre beletanultam a „szakmába". Olyannyira, hogy az egyesületünk székházának felújítását, bővítését, a tájház felépítését is pályázatok útján szerzett támogatásokból tudtuk elvégezni. Sok alkalommal beszélgettünk a házastársammal és a vezetőségi tagokkal, amikor egy-egy munkának a végére jutottunk, hogy ha előre tudom, mi vár ránk, talán nem is merem vállalni. De ha már vállaltam, akkor minden áron le kellett dolgozni. Akkor pedig már ott a sikerélmény.
Az elmúlt két évtizedben nagyon sok programot szerveztünk, nagy rendezvényeket, mint amilyen a bukovinai székelyek idetelepítésének 120. majd 130. évfordulója, az egyesület fennállásának kerek évfordulóinak megszervezése, a hertelendyfalviak világtalálkozója, a Dél-bánáti Magyar Művelődési Egyesületek Szemléje, a Dél-bánáti Karácsonyi Szokások és Betlehemes Játékok Találkozója, nemzeti ünnepeink alkalmával művelődési műsorok rendezése és még sorolhatnám... Ismétlem, volt kitől tanulni, akivel együtt lehetett dolgozni, mert ilyen feladatokat a család és a közösség támogatása nélkül nem lehet vállalni, nem lehet elvégezni.
Az al-dunai szórványban hogyan lehet magyarnak megmaradni?
– Egyszerűen vállalni kell a magyarságunkat. Kiállni amellett, hogy nem szégyen magyarnak lenni, nem szégyen megszólalni magyarul ott is, ahol nem mindenki érti a nyelvünket. 30 évig az Utva Fémipari Vállalatban dolgoztam, ott is többnyire titkári munkahelyen. Mindenki tudta, hogy magyar vagyok, de soha nem volt gondom az emberekkel a nemzeti hovatartozásom miatt. Én is tiszteltem másokat, ezt kaptam vissza. Soknemzetiségű közösségben élünk, Pancsova egyik nevezetessége, hogy 26 nemzetiség él itt. Hertelendyfalván szlovákok, szerbek a szomszédaink, mindenki ápolja a maga nyelvét és hagyományait, de tiszteli a másikét. Vannak közös rendezvényeink is, mint pl. a Hertelendyfalvi Arató Napok, amelyet 2019-ben huszonötödik alkalommal szerveztünk közösen a Djetvan Szlovák Művelődési Egyesülettel. A városi rendezvényeken is részt veszünk, hívnak, mi pedig úgy gondoljuk, hogy ott a helyünk, hiszen együtt élünk. El kell mondani azért, hogy ezzel nem mindenki van így. A vegyes házasságok egyre gyakoribbak, nagy a beolvadás. De csak azt tudom mondani, amit már mások is megfogalmaztak, hogy csak azt tudjuk elveszíteni, amit önként adunk fel. Ha tiltanák a nyelvhasználatot, biztosan jobban ragaszkodnánk hozzá. A helyi iskolában van lehetőség magyar nyelvű oktatásra, de nem minden magyar szülő vállalja, hogy magyar osztályba írassa gyermekét. Ám ezzel sem mondtam semmi újat, ez már a tömbmagyarság körében is ismert jelenség. Tehát, következetesen kell kitartani amellett, hogy magyarok vagyunk és harcolni minden gyerekért, akit érdekel a magyar kultúra, a magyar hagyomány, a magyar nyelv. És kapcsolatban lenni a más, hasonló sorsban élő nemzettársainkkal, támogatni egymást, látogatni egymás rendezvényeit, tartani egymásban a lelket...
Milyen intézményeitek, szervezeteitek vannak?
– Az iskolát említettem már, jelenleg az alsó négy osztályban összevont tagozaton, egy tanítónő vezetésével tanulhatnak a diákok magyarul. Sok az érv az összevont tagozat ellen, de vannak előnyei is, ezt vallják a szülők. A kérdés csak az, ki meri vállalni, hogy gyermeke ne egy legyen a sok között, hanem legyen különb.
Közösségünk nagyrészt református vallású, a bukovinai székely elődeink Andrásfalváról telepedtek ide 1883-ban. Tehát az egyházunk, a templomunk még az a hely, ahol magyar szót hallunk, magyar nyelven imádkozhatunk. Több évtizede az egyház keretein belül sokáig hétvégi óvoda működött, majd próbálkoztak mindennapos foglalkozással összegyűjteni a három és hat év közötti gyerekeket, elsősorban anyanyelvápolás céljából. Van igény, vannak gyerekek, de még ez sem biztosíték arra, hogy magyar nyelvű oktatással folytatják az iskolát.
Marad még a Tamási Áron Székely – Magyar Művelődési Egyesület, ahol elsődlegesen a bukovinai székely nyelvjárást, népdalainkat, néptáncainkat, hagyományainkat és szokásainkat gyakoroljuk és próbáljuk tovább adni a jövő nemzedéknek. Több alosztályban tevékenykedünk: a népművészeti csoport tagjai a hagyományos székely varrottast készítik, vegyes népdalkórusunk, gyermektánccsoport, irodalmi csoport működik. A létszám kevés, több az idősebb korosztályhoz tartozó tag, mint a fiatal, de nem panaszkodunk, mert közösen eddig még képesek voltunk megvalósítani a terveinket. Most az a kérdés, hogy milyen lesz az újrakezdés, amikor a járványhelyzet javul és ismét találkozhatunk.
Tudjuk rólad, hogy nagyon fontosnak tartod az értékmentést. A szellemi és tárgyi hagyatékét is. Egy tájházat is sikerült kialakítanotok, mondhatnám: a legnehezebb időben.
– Már a hetvenes évek végén készült jegyzőkönyvekben találtunk olyan lejegyzést, hogy jó lenne kibővíteni az egyesület székházát. Nagy örömünkre nekünk, akik most vagyunk az egyesület vezetőségében, adatott meg a lehetőség és alkalom arra, hogy az elődeink álmát valóra váltsuk. 2013-ban, amikor a bukovinai székelyek idetelepítésének 130. évfordulóját ünnepeltük, rangos anyaországi és erdélyi vendégeink voltak, akiknek felvetettük ezt a kérdést. Nem egész egy év után értesítést kaptunk, hogy a Magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának pályázatán támogatást kérhetünk a szomszéd ház megvásárlására és a tájház tervrajzának kidolgoztatására. Megnyertük a támogatást, és 2015-től a mai napig folyamatosan ezen dolgoztunk – dolgozunk, lépésről lépésre haladva. Lebontottuk a régi házat, kidolgoztattunk egy szép székelykaput, amely most a tájházunk bejárata, felépült a tájház, egy nyári színpad és egy színalj, ahová a régi gépezetet, szerszámokat tudtuk kiállítani. Rendeztük az udvart, úgy hogy a régi és az új épület most egy egészet alkot. A tájház három helyiségből áll, a ház végében és a tetőtéren vendégszobákat alakítottunk ki teljes berendezéssel, hogy az egyesületbe érkező vendégeinknek szállást tudjunk biztosítani. Büszkén és nagy megelégedéssel mondom el, hogy a tájházba a teljes berendezést a hertelendyfalvi lakosok ajándékozták az egyesületnek. A bukovinai székely családokban meglepően sok értékes tárgyat őrizgettek, mintha csak arra vártak volna, hogy legyen egy hely, ahol majd ki lehet állítani őket. És hála Istennek meg az anyaországi támogatásnak – lett. De el kell mondani, hogy szlovákok és szerbek is ajándékoztak használati tárgyakat és ők is velünk együtt örültek, hogy sikerült megvalósítani, létrehozni a bukovinai tájházat.
Milyen az al-dunai székely közösség kapcsolata a vajdasági tömbmagyarsággal? Elegendő figyelmet kap ez a közösség, érzitek a gondoskodást?
– A kapcsolattartás a közösségek között szerintem csak embereken múlik. Tehát, számomra nagyon fontos az élő kapcsolattartás, ezért mindig nagyra becsültem azt, ha valaki elfogadta a meghívásunkat a rendezvényeinkre, mert úgy véltem, ez annak a jele, hogy tiszteletben tartják a munkánkat. Tudjuk, hogy nagy a távolság közöttünk, de azt hiszem, hogy csak akkor tudnak megismerni minket, ha meglátogatják a közösségünket. Másrészt mi is törekszünk rá, hogy része legyünk a vajdasági magyar közösségnek a fesztiválokon, rendezvényeken való részvételünk által.
Egyesületünk évtizedek óta tagja a VMMSZ-nek, és ez nagy előny számunkra, mert sokoldalú támogatásra, segítségre számíthatunk az ott működő munkatársak részéről. Hasonló a helyzet a Magyar Nemzeti Tanáccsal is, ahová mindig bizalommal fordulhatunk jó tanácsért, segítségért. Talán úgy mondhatnám, hogy annyi figyelmet kapunk, amennyit kiérdemlünk. Néma gyermeknek az anyja sem érti a szavát – szoktuk mondani.
Mit jelent nektek az anyaország törődése?
– A megmaradást, a létfenntartást jelenti. Különösen az utóbbi években, amikor a rendezvényeinket sem tudtuk úgy megvalósítani, hogy anyagi hátteret biztosítsunk a további munkához. Nagyon jó, hogy van saját tulajdonunkban levő székházunk, de sajnos, a mostani körülmények között a fenntartása is kimondottan az egyesület vezetőségének a gondja. Vannak hazai pályázatok is a város illetve a tartomány szintjén, de nagyon sok egyesület, civil szervezet igényli a támogatást hasonlóképpen, mint mi. Ezért vagyunk ráutalva az anyaországi támogatásra.
Másrészt, nekünk, bukovinai székelyeknek nemcsak az anyagi támogatás fontos, hanem az is, hogy az által, hogy tagjai vagyunk a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének Bonyhádon, tagjai vagyunk a bukovinai székelyek nagy családi közösségének. Ez a kapcsolat nagyon fontos számunkra, mert minden újabb találkozás, együttlét a határon túli közösségekkel feltölt és erőt ad a folytatáshoz.
A művelődési illetve közösségi életben végzett munkád mellett több évtizede újságíró vagy. Mikor kezdted ezt a pályát, hol dolgoztál?
Első tudósításaimat már az általános iskolában írtam, az Önképzőkör tagjaként tudósítója voltam a Jó Pajtásnak. Akkor még nem sejtettem, hogy az élet folyamán ez még foglalkozásom is lehet. Az 1999-es háború után, a Pancsovai RTV akkori vezetősége kereste fel a hertelendyfalvi és a pancsovai magyar egyesület vezetőségét az ajánlattal, hogy alakítsunk egy magyar szerkesztőséget, mert szeretnének magyar adást indítani a tévében. Nem tudtuk pontosan, hogy az mit jelent, mi lesz a feladat, de akkor is voltak olyan emberek, akik merték vállalni a magyarság érdekében a kihívást. Balassa Julianna, Erdei Ernő és Halász Zsuzsanna fogadta el a főszerkesztői feladatot. Mondani sem kell, hogy mennyit kellett tanulni, hogy egy magazinműsor összeálljon. Előbb ők tanultak, majd minket tanítottak, éveken keresztül. 1999. karácsonyán indult be a Magyar Percek adás. Én kezdetben háttéri, gépírói munkát vállaltam, magyar és szerb nyelven, mert minden szót fordítani kellett. Később fordítóként is megpróbálkoztam, majd ahogy fogyott a szerkesztőség létszáma, úgy gyarapodott a munkakör: voltam riporter, vágó, néha még operatőr is. 2010-ben Balassa Julianna és Erdei Ernő már nem tudta vállalni tovább a munkát, így Halász Zsuzsannával és Kerekes Patek Emíliával hárman folytattuk tovább, az utóbbi öt évben pedig csak ketten, Halász Zsuzsannával készítettük a heti 25 perces adást. A múlt év folyamán annyira változtak a körülmények, hogy sajnos nem tudtunk tovább eleget tenni az elvárásoknak, így húsz év után, a 820. adás bemutatását követően a Magyar Percek megszűnt. A tévében szerzett tapasztalatból kifolyólag megszólítottak rádióműsor készítésére, amelyet 2 éven át végeztem a Pancsovai RTV-ben, tudósítottam magyar nyelven a 013Info hírportálnak, vállaltam immár négy éven át a pancsovai Pančevac hetilapban a négyoldalas magyar melléklet szerkesztését szerb fordítással, amelyben ifjú munkatársak segítettek. Évente 3 ilyen melléklet jött létre, mert kéthetente más-más nemzetiségi nyelven jelent meg. Végül, de nem utolsósorban 2018 óta a szabadkai Pannon RTV pancsovai tudósítója vagyok.
Mit jelent neked az Áder János, a Magyar Köztársaság elnöke által adományozott kitüntetés?
– Meglepetés volt számomra az értesítés a kitüntetésről. Megható, hogy távolról ilyen figyelemmel kísérik tevékenységünket és ily módon értékelik a munkánkat. Nem csak az enyém az elismerés, mert mindezt családi támogatás nélkül nem lehet végezni. Házastársam, aki már több mint két évtizede az egyesület elnöke, és a gyermekeink is vállalják ezt az életmódot, mert az egyesület a második otthonunk. A bukovinai székely közösségünk együttműködése is nagyon fontos, mert önkéntes munkával segítenek az egyesület célkitűzéseinek megvalósításában. Hálás köszönet a magasrangú elismerésért, amely reményt és erőt ad a további munkához. Ugyanakkor kötelez, hogy nem lehet egyszerűen abbahagyni.
