Szabadkának nyolc testvérvárosa van. Legkorábban Szegeddel kötött testvérvárosi megállapodást: 1966 június 17-én. 2003-ban, miután az addigi együttműködést gyümölcsözőnek találták, egy újabb testvérvárosok együttműködéséről szóló egyezményt írtak alá. Az első testvérvárosi kapcsolat hivatalossá tételétől számítva csaknem harminc év telt el, amikor Székelyudvarhely (1994) is testvérvárosa lett Kosztolányi szülővárosának. 1996-ban pedig csatlakozott a sorhoz a szlovákiai Dunaszerdahely és a csehországi Omütz, majd 2010-ben Érd és Eszék is Szabadka tetsvérvárosa lett.
Az első testvérvárosi kapcsolatról szóló dokumentum aláírásától 55 év telt el. Egy város életében ez nem nagy idő, viszont olyan gyorsan peregtek az események és olyan óriási változásokat élt meg Jugoszlávia, később Szerbia meg Magyarország is, hogy ma már különös emlékként tekintünk ezekre az évekre. Kiváltképp, mert a testvérvárosi kapcsolatok a hivatalos együttműködésen túl tartalmazzák azt a láthatatlan hálót is, amit a lakosság sző egymás között. Az idősebbek bizonyára még emlékeznek rá, mi is történt az elmúlt több mint fél évszázadban a határ mentén. Mivel csencseltek a szabadkaiak, mit vittek Szegedre vagy éppen Budapestre és mit hoztak visszajövet. Sokan a kakaóval, a tiszta alkohollal, vinjakkal meg rumpunccsal indultak útnak a testvérvárosba. Az igazi csempészek a sínbusszal utaztak. Városi legenda, hogy gyakran még a kárpitokat is lefejtették, hogy elrejtsék a csempészárut.
PICK SZALÁMI ÉS DUNAKAVICS
Persze voltak, akik csak azért vittek valami értékesíthetőt, hogy forinthoz jussanak. Abban az időben nálunk még nem lehetett forintot beszerezni. Ha magyar pénzhez jutottak, jó éttermekbe mentek, vettek Pick szalámit meg Trappista sajtot, Francia drazsét és Dunakavicsot. Sokan csak könyvekért utaztak el Szegedre. Gyakran a Stock konyak vagy a vinjak változott „irodalommá”.
Egyik ismerősöm mesélte, hogy Szegeden az akkori Marx téren (ma Mars tér) csokoládét meg kakaót adtak el egy hölgynek, aki kis is fizette az árut, de mire a kezébe adhatták volna, egy civil ruhás rendőr elvitte a nőt. Az asszony sírt, reszketett, az ismerőseim meg mentek utánuk egy ideig, hogy legalább a pénzét visszaadják a szerencsételen asszonynak, de nem sikerült nekik. Őket nem bántották.
A nyolcvanas években a visszaemlékezések szerint a legnagyobbat a lemezeken meg a nejlon harisnyákon lehetett szakítani. A fiatalok kiruccantak Bécsbe, bevásároltak nejlonharisnyából, azt a Balatonnál eladták és mentek Budapestre a Moulen Rouge-ba mulatni, majd előkelő szállodákban múlatták napjaikat, amíg tartott a bevételből.
Vannak ismerőseim, akik a lemezeladásból „építették fel a házukat”. A magyarországi lemezboltok megadták a listát, hogy milyen lemezeket szerezzenek be, és annak alapján vásároltak, meg üres TDK kazettákkal is bizniszeltek. Németországból csempészték be a minőségi árut. Nagyon népszerű volt a suskavac, a viharkabát is. Igaz, ezért egész Olaszországig kellett mennünk, de nekünk volt világútlevelünk, megtehettük és voltak, akik ezt értékesítették, meg a farmernadrágot a határ másik oldalán.
De ők csak a kis halak voltak ebben az „üzletágban”. Olyan mesék is keringenek Szabadkán, hogy akik kihasználva a határövezetet, a kellő időben okosan csencseltek a tiszta alkohollal, és meg tudták őrizni a pénzüket, ma már milliomosok.
A BENZIN BIZNISZ
A nagy többség azonban nem lett milliomos, sőt volt, amikor a legtöbben a határ ezen oldaláról hordtuk át a pénzt szinte számolatlanul Magyarországra. A kilencvenes években csaknem mindent odaát vettünk: a szöget, a festékeket, az automata biztosítékokat a villanyórához, meg egyáltalán mindent, ami mondjuk az építkezéshez kellett. És persze a tisztítószereket meg az élelmet is. Ez meg is látszott például Tompán, ahol a kilencvenes években egymás után nyíltak a fatelepek, boltok, benzinkutak. A benzin is nagy biznisz volt a háborús években. Az autókat dupla tartállyal látták el, s ahányszor csak tudtak átmentek vele, hogy magyar benzinnel töltsék meg. Egy idő után szigorítást vezettek be nálunk, hogy egy nap alatt egy személy csak egyszer lépheti át a határt. Ekkor egész csoportok formálódtak, hogy az ínséges időkben minél többször fordulhasson ugyanaz az autó más és más sofőrrel.
TÉVÉT VEGYENEK!
A jövés-menés a határon az ezredforduló után sem szűnt meg. A kétezres évek elején még Belgrádból is útnak indultak a vásárlók, hogy sík képernyős tévét vegynek Szegeden. Olyan nagy üzlet volt a magyar műszaki áru beszerzése, hogy csak ebből a célból kombik indultak a fővárosból is, meg más városokból is Szegedre. Az ottani árak ugyanis 30 százalékkal eleve alacsonyabbak voltak, ehhez még visszaigényelték az áfát és már meg is volt a számítás. Ahogy a szegediek a kilencvenes években tőlünk vitték halomszám a mélyhűtőket, úgy hoztuk mi be a televíziókat és egyéb műszaki cikkeket. Sok olyan családot ismerek, akik ma is Szegedre járnak a heti bevásrálásra. Az élelmiszer olcsóbb és jobb minőségű, mondják. Hozzánk meg jönnek a magyarországi vásárlók az ócskapiacra, tornacipőért, melegítőért, kabátért és török divatáruért. Gyakran itt veszik meg a leáfázott élemiszert is, mert nálunk olcsóbb a magyar áru, mint náluk. A határ mentén élni más, mint mondjuk Újvidéken vagy Belgrádban. Hozzá tartozik a mindennapjainkhoz, hogy ilyen közel van hozzánk Magyarország.
Szeged és Szabadka testvérvárosi kapcsolatának jubileumára a szegedma.hu portál egy visszamelékezést közölt „A bugyivadászattól a Gorenje-invázióig: a „kishatár” dicsérete címmel. Íme, hogyan látják a határ másik oldalán a szóban forgó időszakot.
„Ötvenöt éve, 1966. június 17-én a két várostestvér, Szeged és Szabadka hivatalosan testvérváros lett. A pesti pártbürokrácia erre áment mondott, ez kellett, olyan időket éltünk. Amúgy semmi sem változott – a jó viszony régen is megvolt.
Mégis, hiába volt ősidők óta a kulturális értékkapocs, ha a háború meg utána a láncoskutya-korszak mindent lerombolt. Ahol korábban művészek, színtársulatok, oktatók egymásnak adták a kilincset, s ahol a gazdasági kölcsönösség kicsiben ugyan, de példaszerű volt, ott eljött az idő, amikor még a rokonok se találkozhattak. Ez aztán némileg változott 1964-ben: intézményesült a kishatárforgalom. A román állam nem engedte a könnyített határnyitást – a jugoszlávok viszont igen. Ez, valamint a két évvel később kapott testvérvárosi státusz még inkább segítette a kapcsolatok újraépítését.
CICIBAN, DOBAR DAN!
Közben azért a magyar belügy aggódott, a szimatuk szerint az idegenforgalom fellendülése, a nyugati turisták előőrsének megjelenése a hazai ellenzéket bátoríthatja. A szegedieket azonban akkor épp más érdekelte: az, hogy végre szívhatnak egy keveset a szabadabb levegőből. És hiánycikkeket hozhatnak be. Emlékkép: Ciciban, dobar dan! Holnap megyünk Jugóba, ciciban, dobar dan – kántálta a szomszéd kislány, és ugrálva elviharzott a Főfasoron a sarki bolt felé. Aztán jövet mutatta a szerzeményt, csoki, de nem a rizses – mondta lehangoltan. Na, majd holnap! – és elviharzott. A dobar dant értettem, szimplán jónapot, de mi a csuda az a ciciban? A földszinten lakó fiú segített: mesefilm a kis pisiseknek, „én olyat nem nézek”. Ja, hát a tévé! Sokan csüngtek a jugó adásokon, még a reklámokon is. Aztán amikor már utazhattak, vettek mindent. Aki kapta, marta.
A BUREK VONZEREJE
A Nagyáruház polcai tömve voltak asszonyvonzó dolgokkal: Fa-szappan, ritka parfüm, elegáns ruha, finom női fehérnemű, szexi bugyi, na, azért döglöttek a férfiak. Hát még a nők! És ami a legértékesebb volt számukra: az, hogy a szomszédasszonynak mije nincs. Például jersey kosztümje. Egyszer itthon, a Mars tér sarkán figyelek fel arra, ötvenes fickó agitál idősebb hölgyet. – A bóvli az bóvli, nagyságos asszonyom, de ez igazi csörszé! – Micsoda? Ja, hogy dzsörzé. Na de kérem, azén stílusom… Sokan házaltak ilyesmivel, mert nem tudott mindenki utazni. És a yersey akkor jött divatba nálunk. Meg a márkás farmer s a francia konyak. Ja, meg a rocklemezek! Mindig lelkesen mentem, látszólag – avat be egykori titkába ismerősöm. – Sofőrködtem az asszony mellett. Amit vett, megdicsértem, de nem érdekelt se a csodahajfesték, se a vegeta. Én csak a túrós burek miatt mentem. Azt imádtam. Ma már csak emlék.
NEKÜNK A NYUGAT VOLT
Annak is az volt, aki csak úgy „amatőr” módon élt a lehetőséggel: bevásárlás otthoni hiánycikkekből. Na de aki „profi” volt! Aki gyógyszerrel seftelt, nagyban; netán valutát forgatott, vagy „tolmácsnak” nevezett lányt közvetített, s lenézte a műkedvelőket… és ha még azt is tudta, mit kell kérdezni a látszólag ráérősen sétáló vagy a padon ücsörgő „üzletemberektől”, na, ő nagyot kaszált. Közülük kerültek ki azok, akik a rendszerváltás közeledtével beindították a Gorenje-láncolatot. Divatot teremtve segítettek ezt a hűtőmárkát honosítani. Voltak aztán, igaz, nagyon kevesen, akiket se a nejlonharisnya, se a rizses csoki, sőt, még a hűtőgép se érdekelte, hanem egészen más: Gyilasz! Vagyis az egykori partizánparancsnok, később rendszerhű politikus, még később kemény rendszerkritikus – és emiatt bebörtönzött – író, társadalomkutató, Milovan Gyilasz szamizdatban terjesztett gondolatai. Például az, ami rólunk és az ötvenhatunkról szól, kimondva: „… a magyarországi forradalom a kommunizmus bukásának kezdetét jelenti”.
A sokaság számára persze a kék útlevelet pótló, „kishatárnak” becézett fényképes átlépési engedély nem szamizdatbeszerzési lehetőség volt. A többségnek egyszerűen a (korlátozott) szabadság jelképe lett.” (szegedma.hu)
