Ágoston András december 9-én vette át Szabadkán az Orbán Viktor, magyar miniszterelnök adományozta Kallós Zoltán Külhoni Magyarságért Díjat, ami több mint 30 éves politikai, közírói és újságírói munkásságának méltó elismeréséről tanúskodik. A történelmi VMDK alapítója és két mandátumban az elnöke, majd 1997-től az újonnan létrehozott Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke, egészen a politikai élettől való visszavonulásáig, és a 2003-ban indított, a Kárpát-medencében alakuló magyar-magyar viszonyt figyelemmel kísérő Hírlevél rendszeres írójaként, pályája során vagy talán születésétől fogva fontosnak tartotta és tartja a vajdasági magyarság sorsát, helyzetét, életét, és közösségünk fennmaradását. Ahogy ő fogalmazott, a Hírlevél feladatáról és céljairól: arra törekszik, hogy a Kárpát-medencében minél több magyar minél tovább maradjon magyarnak. Ő maga is ezért küzdött és küzd, amit a legutóbbi díj ékesen bizonyít.
Miért választotta ezt az utat? Otthonról hozta magával Adáról (a tömbből), vagy később a pályája során kötelezte el magát Újvidéken és Temerinben (a szórványban) a kitűzött célok mellett?
– Tízéves koromig Adán gyakorlatilag nem volt kapcsolatom a szerb nyelvvel. Tudtam, hogy élnek ott szerbek is, de amolyan kis magyar világban éltünk. Apám tanító lévén, még az első világháború előtt épült Szent János iskola tanítói lakásában élt családjával. Két vesztes háború után, valami szerencse folytán apám a két előbbi tanító könyvtárát is megörökölte. Különösen a magyarországi támogatásként Adára érkezett Bory Erzsébet nevű tanárnő hagyott ránk szép könyveket. Így hatéves koromtól belecsöppentem a könyvek világába. Kéznél volt az Erdélyi Szépmíves Céh mintegy húsz kötete. Közöttük Makkai Sándor: Sárga vihar, Nyírő József novellái, Kós Károly munkái, sőt, tízéves koromra Bánffy Miklós Megszámláltattál című regénye is. Ezzel az útravalóval indultam el egy úton, amelyen bizony sok buktató volt, amíg végül találkoztam Tőkés László temesvári forradalmával.
Apropó buktatók. Középiskolás koromban apai nagyapámnál a hosszú nyarakon hozzájutottam a világirodalom több ismert kötetéhez is. Nagyapám a két világháború között a többi között kiskereskedő is volt, nem olvasta, de egy ideig előfizetett a nagy írók Budapesten kiadott selyemkötéses sorozatára. A budapesti küldemények – megjelenésük időrendjében, felvágatlan csomagokban – megérkeztek az észak-bánsági Magyarpadéra. Ott sorakoztak a nagyapám régi boltjában használatos „stelázsi” két felső polcán. Dickens, Dumas és mások remekeiből ismerhettem meg a szegények, de a francia nemesség hőseinek életét is. Később, egyetemista koromban, a diákotthonban egy irodalmárral és egy matematikussal kerültem egy szobába. Pastyik László látott el bennünket most már a kortárs magyar irodalom előkelőivel. Egyetemi éveim után a Forum kiadóház ösztöndíjasaként kerültem be az újságírók néha bizony léha, de színes és sok tapasztalatot adó társadalmába.
A nyolcvanas évek végén szűkebb körben már készültünk a nagy időkre. Tizenegy aláíró nevében három nappal a temesvári forradalmi események után, 1989. december 18-án útra indíthattam a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének megalakulására vonatkozó kezdeményezést.
Ágoston András átveszi a Kallós Zoltán Külhoni Magyarságért Díjat (Gergely Árpád felvétele)
Nagy bátorság kellett a már tomboló nacionalizmus idején, 1990 tavaszán egy magyar párt megalapításához Jugoszláviában, talán még nagyobb Szerbiában. Hogyan látja harminc év után, akkor volt itt az ideje? Számított a véres polgárháborúra, vagy úgy hitte, hogy Jugoszláviában fog működni – ha le nem tiporják – a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége?
– Nem tudom, ki hogy volt vele, én bizony a kirobbanó harcok láttán előbb valóban megijedtem. Tudtam viszont, hogy a megingásnak nincs helye, s ha már a mozgalom a történelmi VMDK körül nagyon gyorsan terebélyesedett, visszaút nincs. Azok miatt sem, akik hittek a kezdeményezésben. Mint pártvezető, három dologra igyekeztem odafigyelni. Őszintének kell lenni. Mélyen a szemébe nézve az ellenfélnek, igazat kell szólni. Mindenütt, mert a politikában csak a következetes vezető lehet hiteles.
A világos beszéd akkor is azt jelentette, hogy fel kell tenni a lécet. Szólni kellett a 44/45-ös atrocitásokról, s ha egyszer már kértük a népirtás kivizsgálását, ettől a követeléstől nem szabad elállni. Akkor sem, ha ezzel, ahogy akkoriban mondtuk, szinten tartjuk a politikai feszültséget.
Harmadszor, nem szabad hátrálni. Ha nagyon nagy a nyomás, hát lépni kell egyet előre. Az autonómiakövetelés például újabb olaj volt a már lobogó tűzre. Egyben arra is ok, hogy a legkeményebb ellenfeleknek is megmutassuk, nem lehet bennünket megtörni.
Igaz, a legnehezebb időkben ott tántorogtunk a szakadék szélén, de mégis ügyeltünk arra, hogy ne feszítsük túl a húrt. Emlékszem, az első autonómiadokumentum elfogadása előtt Milošević raportra hívott néhányunkat, s mivel ő sem akart nyílt összetűzést még a magyarokkal is, megkérdezte: be akarjuk-e jelenteni az akkor a délszláv dulakodásban igencsak népszerű „krajinákat”, a vajdasági magyarok területi különállását is. Könnyen mondtam nemet, hiszen ilyesmi valóban nem volt tervben.
Így, Magyarkanizsán, helikopterzúgással a fejünk felett a Kárpát-medencében elsőként, sikerült elfogadni az első autonómiadokumentumot. Benne a számomra egyedül fontos személyi elvű önkormányzat elsődleges modelljével.
Milyen reakcióra számított a szerb politikum és a közvélemény részéről?
– A szerb politikai ellenfeleimet politikai tevékenységem során már korábbról megismertem. Ők is ismertek engem. Milošević ellenzékének a vezetőivel pedig gyorsan megismerkedtünk, s mikor látták, hogy nem csatlakozunk főleg az albán követelésekhez, ha nem is lettünk puszipajtások, de a demokráciáért folytatott küzdelmükbe valahogy befogadtak.
Zoran Đinđić ugyan felajánlotta, legyünk egy magyar szekció a Demokrata Pártban, de végül is nem követelőzött. Nenad Čanakkal viszont, aki Milošević szövetségeseként magyar szavazatokra vadászva folyton a magyar kártyával hozakodott elő, nos, vele kezdettől fogva ellenlábasok voltunk.
Én személyesen a magyarországi politikába nem ártottam bele magam. Ugyanakkor az autonómiakövetelésünk támogatására felkértünk minden magyar parlamenti pártot.
Így volt ez egészen addig, amíg a Fideszből ki nem váltak az SZDSZ disszidensek. A nemzeti fordulat után, s attól kezdve a mai napig a Fideszt támogatom. A többiekkel viszont mindig korrekt kapcsolatokat igyekeztem fenntartani.
Négy év elmúltával szakadás következett be a VMDK-ban, létrejött a Vajdasági Magyar Szövetség. Szükségszerű, utólag indokolható, ésszerű volt ez a lépés a vajdasági magyarság jövőjének szempontjából?
– Valóban, a szakadás megtörtént. Akkor, s ezt dokumentumba is foglaltuk, a pártról leszakadt a jobboldal, meg azok, akik nem az autonómiáért folytatott küzdelmet tartották fő céljuknak. S akik inkább a mindenkori szerb hatalommal törekedtek valamiféle modus vivendire. A zentai tisztújító értekezleten az általam képviselt opció a kettős jelölés ellenére kétharmados győzelmet aratott. A magyar-magyar belharcok hosszú évei következtek.
Én ebben az időben a Vajdasági Magyar Demokrata Párt vezetőjeként kezdeményeztem a magyar (perszonális) autonómia modelljének az elfogadását, valamint felvetettük a kettős állampolgárság kérdését. S ebben kértünk támogatást Budapesttől.
Máig vörös posztó Magyarország Trianonnal létrejött utódállamaiban az autonómia megemlítése. A VMDK háromféle autonómiaformát vett a programjába: a személyi, a területi és a szórványmagyarság autonómiáját. A perszonális autonómia bizonyos szinten megvalósult, miközben más országokban hallani sem akarnak róla. A másik kettő elérhetetlen?
– Szomorú tény, hogy autonómiaügyben a Kárpát-medencében máig nem jutottunk nyugvópontra. Szerintem, ha a területi és a magyar (perszonális) autonómiáról van szó, érdemes lenne ez utóbbinak elsőbbséget adni. Remélem, hogy az elkövetkező hónapokban ez a kérdés is napirendre kerül. Nehéz idők jönnek Európára, s most nekünk is a lehető legnagyobb egységre kellene jutnunk. Annál is inkább, mert konkrét autonómiakövetelés, modell nélkül nincs mire támaszkodnunk a balliberálisok és a vérszemet kapott szomszédokkal folytatott politikai küzdelemben.
Kétségtelen, hogy már hosszú ideje a VMSZ tekinthető a vajdasági magyarság legitim politikai képviselőjének, az időközben létrejött többi magyar párt legyengült, némelyek a VMSZ mellé álltak, mások ellenzéki szerepet igyekeznek fölvenni. Szükségszerű volt ez a folyamat? Elsősorban arra gondolok, hogy fogyatkozik a vajdasági magyarság, így kétséges, hogy az egymással viaskodó magyar pártok eredményes munkát tudnának kifejteni a magyar közösség érdekében.
– Tény, hogy korábban volt szembenállás, de annak mára nincs tétje. Annak ugyanis csak akkor van értelme, ha az egyik oldal egy konkrét autonómiaformáért száll síkra, a másik pedig beadja a derekát a helyi többségi hatalomnak.
Nálunk, Vajdaságban ez a helyzet megváltozott. Az együttműködés, ami a migránsok ügyében létrejött a magyar–szerb viszonylatban, megkívánja, hogy ennek a kapcsolatnak legyen egy olyan eleme is, mint a Vajdasági Magyar Szövetség.
Mindaddig, amíg a migránsveszély, s az ezzel kapcsolatos európai kvóta-követelések egzisztálnak, jó lenne ezt az együttműködési modellt fenntartani.
A lényeg az, hogy mi, vajdasági magyarok, ha jót akarunk nemzetünknek és saját magunknak, mint kettős állampolgárok, a 2022-es parlamenti választásokon megadjuk a legnagyobb támogatást a Fidesz–KDNP Pártszövetségnek.
Egyetlen párt kiemelkedése hozzájárulhatott ahhoz, hogy erős együttműködés alakuljon ki a nemzeti magyar kormány és az itteni magyarokat képviselő párt között. Ennek eredménye a megmaradásunkat szolgáló átfogó támogatási rendszer. Milyennek látja az együttműködés eredményeit?
1990-ben a VMDK szervezésében Újvidéken száz keresztet vittek a magyarok a katonatemetőbe az első világháborúban elhunyt magyar katonák emlékére. Felvételünk 2009-ben készült. (Dávid Csilla felvétele)
– Ha semmi mást nem tekintek, csak azt a nagy anyagi támogatást, amelyet az együttműködési modellnek köszönhetünk, szerintem az egyetlen helyes út, ha támogatjuk ezt a kapcsolati modellt, s amennyire tőlünk telik, magunk is hozzájárulunk sikeréhez.
Látnunk kell azonban, hogy a vajdasági magyar politikai elit továbbra is kettős tagozódású. A velünk szemben álló balliberálisok önmagukban gyengék, s ahogy ezt magyarországi elvbarátaik teszik, saját sikerüket a nemzetük ellenében igyekeznek elérni. A megoldás az, hogy Magyarországon és a vajdasági magyarok között is elhanyagolható kisebbségben maradjanak. Ennek a stratégiának nincs alternatívája.
Magyarországra fekete bárányként tekintenek az uniós országok többségében, pedig csak a nemzeti és a hagyományos értékeket védi. A külhoni magyarság – a választásokon leadott szavazatokból ítélve – elsöprő fölénnyel támogatja Orbán Viktornak és kormányának ezt a politikáját. Sikerülhet neki megvédeni az országot, sőt hozzájárulni ahhoz, hogy Európa más részein is elgondolkodjanak a saját politikájuk önpusztító következményein?
– Látnunk kell: ha Magyarországot meg akarjuk tartani magyar országnak, akkor le kell gyűrnünk azt a kisszámú balliberális és Soros-párti ellenzékünket itt, Vajdaságban is. Oda kell szavazni a Fidesz–KDNP listára. A magyar nemzet egészének érdekeit szem előtt tartva más jó megoldás bizonyosan nincs.
