Éppen fél évszázada, a hetvenes évek elején történt, hogy első alkalommal szétnéztünk Budapesten. A vonat inkább hajnalban, mint reggel futott be a pályaudvarra, és aztán barátommal egész nap róttuk a csak tévéből vagy képeslapokról ismert várost. Mondanám, hogy nyüzsgött a főváros, ha nem hasonlítgatnám össze a mostanival. Így viszont inkább laza kisvárosként idézem vissza, legalábbis az autóforgalmat. Céltalan – dehogy céltalan: élménygyűjtő – bolyongásunk első napjának alkonyán szálláskeresésre indultunk. Majdcsak akad egy egyetemi kollégium, ahova ingyen vagy kevés forint ellenében befogadnak bennünket. Jó későn, de így történt. A lakók egy csoportja éjfélkor Moszkvába indult, jutott valamicske időnk beszélgetésre, meg ágy alvásra. Egyik főnökféle hallgató szólt az illetékesnek, hogy keressen szobát, mert jött két jugoszláviai magyar egyetemista.
Útlevél-ellenőrzés és mindenféle hivatalos eljárás nélkül tértünk nyugovóra és távoztunk másnap reggel. Igaz, a kölcsönös címcsere lezajlott, váltottunk is jó néhány levelet a következő években. Arra gondoltam, hogy vajon más nyelvűek is ilyen fogadtatásban részesültek volna-e – gyanítom, hogy nem –, tehát számomra akkor mutatkozott meg első alkalommal, amit különben is tudtam, hogy a határ mégsem egy idegen országot választ el tőlünk. Persze Szegeddel már korábban ismeretséget kötöttünk. Néhány évtized múltán ért némi döbbenet, amikor azt hallottam, hogy az anyaországban sokan meglepődtek azon, hogy milyen sok magyar él külföldön, és „milyen szépen beszélnek magyarul”. Gondolom, Pécsett, Szegeden, Makón, Gyulán, Debrecenben vagy Nyíregyházán, miként Komáromban és Győrben, a határhoz közeli településeken, ezt mindenki tudta. Igaz, egymással találkozni és egymást megismerni nem ugyanazt jelenti.
Sorolhatnám hosszasan a hasonló ismerkedéseket, azokat is, amikor külhoniak külhoniakkal találkoztak. Mondjuk, Ditró hatalmas templomában, ahol a virágokat ápolgató asszony szinte régi ismerősként fogadott bennünket, pedig sosem találkoztunk, és invitálta a társaságunkat, hogy menjünk máskor is. Segesváron pedig a kollégám megszólalt, hogy gyertek, ebben az emléktárgyboltban az árus tud magyarul, mire a hölgy – nyilván nemzeti önérzetből fakadóan – megjegyezte, hogy „nem tud magyarul, hanem magyar”. A kárpátaljai faluban, Szürtén parasztembernél iszogatott a társaság, és csak szűkre szabott időnk vágta el az egyre vidámabb beszélgetés fonalát. Arra valóban nem térnék ki, hogy a külhoni kollégákkal miként zajlottak a találkozásaink, és hol s mikor „fajult” nagy nótázássá az este. Ez utóbbiak persze már a szocializmustól elfordult rendszer(ek)ben zajlottak, némelyike akkor, amikor még gyásznapként tartottuk számon Trianon évfordulóját, és azt gondoltuk, sosem lesz ez másként.
Az érzések-érzelmek nyilván azóta sem fordultak visszájukra, hogy az összetartozás napjaként hirdették ki június 4-ét, de miért is ne lehetne a nemzet megmaradt erős alapjaira, ha nem is új, mégis szilárdabb kapcsolatokat építeni?
Egyrészt a fiatalokat, a diákokat látom haszonélvezőknek, akik ezrével, tízezrével lépik át a határt, hogy ismerkedjenek a külhoni diáktársakkal és azzal a kulturális hagyatékkal, amelyet nem rombolt le a különválást követő évszázad. Hogy ők is úgy érezzék, mintha otthon lennének. Másrészről a nemzeti összetartozás napja alkalom arra, hogy eszünkbe jusson az a sok anyaországi segítség, amelyben intézményeink, a gazdálkodók és a diákok részesültek évek során. A fogyatkozásunk mérséklésére, megmaradásunkért, nemzeti szolidaritásból.
Jól tudjuk, persze, hogy nem mindenki híve, ápolója és gazdagítója az anyaországban az összetartozásnak. Talán nem is mindig fukarságból – az anyagi segítség különben is csak egy a szempontok közül –, hanem azért, mert ők is beálltak a nemzettagadók sorába, azok közé, akik „nemzetmentes” Európa felé igyekeznek terelni a jövőt, és púp a hátukon a saját magyarságuk is, nemhogy a határon kívüli nemzetrészekkel együtt erősítsék azt. A magunk és az ő érdekükben kívánjuk, hogy ne járjanak sikerrel! De a nemzeti összetartozás napja nem azokról szól, akik otthon is ellenségnek tekintik a nemzeti érdek védelmezőit, hanem azokról, akik hisznek a nemzetben, és tesznek a megmaradásáért. A föladása a vég kezdete lenne.
Valaki azt fejtegette írásában, hogy miről ismerhető fel a magyar ember. Odáig jutott, hogy egy gyermekdalról vagy versikéről bizonyosan. Aki azt hallja, hogy Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?, és folytatni tudja, hogy Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja, az biztosan magyar. Akármelyik oldalán él a határnak. A dalocska bizonyára még azokat az időket idézi, amikor átkos ellenség volt a török. Igazat adtam az elmélkedőnek, mert ha a régmúlt és hosszú korszaktól mostanáig egyazon dalocskát ismerjük (meg jóval többet is), akkor a népünk közös kultúrája nem veszett el. Sem a korábbi dúlásokban, sem ebben az utóbbi bő évszázadban. Így vészes és vészjósló idők után még mindig együtt mondhatjuk Vörösmartyval: Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán. Sok országban, töredezve – mégis együvé tartozva.
Nyitókép: Zahorán Csaba / www.trianon100.hu
