A Hagyományok Háza Vajdasági Hálózata az elmúlt négy évben két viseletvarró tanfolyamot is szervezett Zentán. A végzett hallgatókból összetartó szakmai csapat alakult, amelynek tagjai rendszeresen részt vesznek különféle néprajzi terepmunkákban, szakmai továbbképzéseken, és időről időre megmérettetik magukat a különféle pályázatokon, versenyeken is.
Mentoruk Tajti Erzsébet, a Hagyományok Háza ruhaipari szakoktatója, valamint az ő kollégái, köztük Donkóné Birkás Tünde és még néhányan a jászsági szellemi műhelyből. A viseletvarró csapat legutóbb április végén járt gyűjtőúton, mégpedig Hertelendyfalván, ahol a tájházban látták őket vendégül, és ahol Lőcsei Ilona, a Tamási Áron Székely Magyar Művelődési Egyesület titkára segítette őket abban, hogy minél több viseleti darabot megnézzenek, hogy minél több adatközlőhöz eljussanak, így eredeti székely viseleteket ismerhettek meg és régi családi fotókat láthattak. A fotókat digitalizálták és ezek a fotók később a VAMADIA (Vajdasági Magyar Digitális Adattár) gyűjteményét gazdagítják. A hertelendyfalvi gyűjtőúton egy gyönyörű menyasszonyi koszorú és egy gazdagon díszített derek bunda is előkerült a ládák mélyéről.
A viseletvarró csoportot Hertelendyfalván Resócki Vázsonyi Csilla, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet munkatársa vezette, aki kérdésünkre elmondta, hogy tavaly Gomboson gyűjtöttek, az a terepmunka is nagyon jól sikerült, így nagy örömmel várták ezt is.
– Az a célunk, hogy megismerjük azokat a vajdasági viseleteket, ahol még számíthatunk eredeti darabokra. Fontos, hogy ezeket a darabokat megnézzük, saját kézből felmérjük, megvizsgáljuk. Egyéb dokumentumokat is gyűjtöttünk Heretelndyfalván, pl. fotókat, ugyanakkor helyi adatközlőkkel is próbáltunk beszélgetni arról, hogy ők mit tudnak elmesélni ezekről a viseletekről. A Tamási Áron Székely Magyar Művelődési Egyesület székházában, a tájházban is megnéztük az ottani gyűjteményt. Az volt a célunk, hogy minél többet megtudjunk a helyi viseletekről – magyarázta Vázsonyi Csilla, aki azon kérdésünkre, hogy mennyi viseletet találtak, elmondta, hogy viszonylag keveset tudtak dokumentálni, azok azonban nagyon értékesek.
A hímzésnek nagy hagyománya van (Fotó: VMMI)
– Hertelendyfalván inkább a fotódokumentáció volt erősebb, de azért viseleti darabokat is láttunk. Nagyon jellegzetesek ott az úgynevezett szedett ingek, a mellények, amelyet ott lajbinak neveznek, úgy a férfi, mint a női mellényt. Több női mellényt is behoztak, főleg a ’30-as évekből. Szoknyákat is hoztak és egy hímzett derékbundára is sikerült rátalálnunk, ami elég rossz állapotban van, de a hímzett mintáját próbáltuk dokumentálni. Fontosak nekünk ezek a gyűjtőmunkák, hiszen a viseletvarró csoport aztán használni tudja a megszerzett tudást, az új mintákat, ugyanakkor mindenki számára hasznos lehet, ha ezeket az információkat egy helyen megtalálja – hangsúlyozta a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet munkatársa.
Régi derékbunda, lajbi (Fotó: VMMI)
Tajti Erzsébet hozzátette, hogy a viseletek mellett még sok szép dolgot találtak, amit érdemes volt dokumentálni.
– Sok szép helyi motívumokkal díszített háztartási textíliát is láttunk, köztük terítőket, függönyöket, dísztörülközőket. Láttuk nyomát a kenderfeldolgozásnak is, ugyanis van ott egy eszközpark, egy szabadtéri kiállítás, ahol a kenderfeldogozás eszközei találhatók, a szövésre is találtunk utalást, tehát nemcsak a népviseletre, hanem az alapanyagokra, az előkészítés technikáira is. Ha a kézimunkázást nézzük, akkor azt látjuk, hagyománya van a csipketerítők horgolásának, a kötésnek és ezt vissza tudjuk vezetni arra, hogy Hertelendyfalván iskolai tanítási anyag volt a kötés, a horgolás és a hímzés. Sok asszony még általános iskolás korában tanulta meg ezeket. Ez is egy érdekes adat számunkra. Találtunk olyan jellegzetes tárgyakat, mint a vőfélybot, ami a lakodalmas szokás nélkülözhetetlen kelléke és sok olyan történetet tudtunk meghallgatni, amelyekben ezek a kellékek, ruhadarabok fontos szerepet töltenek be. Gondolok itt pl. a halottas szokásokra, amelyek szóban kerültek rögzítésre. Elmondták, hogy a nagyon régi festős gyapjú szőtteseket hová és mikor használták és ebből is nagyon szép színösszeállításban találtunk néhányat, sőt le is fotóztuk őket. Visszatérve az érdekes tárgyakra, egy vőfélybot volt, amit elhoztak nekünk megmutatni, illetve egy rámába foglalt 1923-as menyasszonykoszorú, amit meg azért tartottunk fontosnak, mert sok szakmai konferencián hallottunk most a Nemzeti Múzeum Magyar menyasszony projektjéről, és erre nagyon jól vissza tudtunk csatolni itt Hertelendyfalván. A programban pont ilyen üveg alatt lévő koszorúkat keresnek, illetve történetiségében a menyasszonyi ruhákkal is lehet foglalkozni. Itt pl. a helyi egyesület tablókon jelentette meg a menyasszonyi ruhákat egészen az 1800-as évek végétől napjainkig – mesélte Tajti Erzsébet, aki arról, hogy összességében mi mondható el a Hertelendyfalván látott viseletdarabokról, a következőket mondta:
– Itt nem változott annyira gyorsan a viselet, mint ahogy Gomboson tapasztaltuk, ahol tavaly gyűjtöttünk. Teljesen más jellegű is ez a viselet, visszafogottabb, kevesebb ruhadarabból áll, kevesebb anyagot használnak és nem annyira változatosat. Itt inkább a varrás nagyon fontos, a varrottas, de a viseleteken nem volt annyira jellemző. A női szedett ingeken a csuklónál meg a nyakkör beszegésénél megjelenik ez a fajta technika. Annak egy speciális formája, hogy tűre szedik a nagyon vékony gyolcsot. A szedettes ingekből találtunk régi típusú ingeket és találtunk nagyon finom, kézzel készített munkákat. Ez azért jó, mert a csoportunkban vannak olyanok, akik újratanulják ennek a szedettes ingnek a készítését, és kézbe foghatták a nagyon régi női ingeket, ennek az alapanyagát. Ha ilyet szeretne valaki készíteni, akkor le tudta mérni, le tudta rajzolni a méretarányait, az alkatrészek nagyságát. A szedettes ingek mellett vannak a viseletben pendelyek, arra jön egy felső, teveszőr szoknya, amit itt rokolyának hívnak, a kötényt pedig karincának. A rokolyának itt a tájházban van egy nagyon régies változata, ami a szőttes rokolya. A teveszőrök is szőttes anyagok, de már gyári szőtt anyagok és nagyon érdekesnek találjuk, hogy az alapanyag teveszőr, ami nagyon hosszú úton juthatott el a bukovinai székelyekhez is, meg ide Hertelendyfalvára is. Ezek ilyen izgalmas felgombolyítható szálak, akár az, hogy az alapanyag miből van, akár az, hogy honnét jött ide. A teveszőrt először csak egy színre festették, aztán mintázták is, ma ezt kázsmérként ismerjük. Ez időrendben is hosszú folyamat volt, itt viszont az anyagok változatossága megrekedt a bukovinai, vagy aldunai székelyek ruházatában. Ez tehát a rokolyájuk, a karincájuk pedig általában vékony gyolcsból készül, de selymeket is látunk a fotókon, ezeket viszont se rekonstruálva, se kézzel foghatóan nem tudtuk megtapasztalni. Amit láttunk, az a teveszőr és hozzá a fehér kötény, alá a pendely és fölé a szedettes ing és a fölé a női lajbi, ami bársonyból van, nem sok színben, bordóban, pirosban, esetleg rozsdaszínben. Ezek a lajbik arannyal vagy nagyon finom ezüsttel vannak díszítve, továbbá gyöngyökkel és szalmagyöngyökkel is ki vannak varrva, ami érdekességnek számít. A varrócsoport tagjai Hertelendyfalván igyekeztek megtanulni a varrottas öltését, mert olyan kedvesek voltak a vendéglátóink, hogy arra is fordítottak időt, hogy megmutassák nekünk a varrottas alapöltéseit – emelte ki Tajti Erzsébet, hozzátéve, a Hagyományok Házának fontosak az ilyen szakmai utak és lényeges összetartani a népviseletvarró csoportot.
A dokumentálás nagyon fontos (Fotó: VMMI)
– Szakmai tematikában együttműködünk Kovács Nádi Karolinával, a VMMI és Hagyományok Háza Vajdasági Hálózata munkatársával és Resócki Vázsonyi Csillával, tehát közösen tervezzük meg a szakmai utakat és azt, hogy milyen koncepció szerint tartjuk össze ezt a kis közösséget. A háttérszervezésben Vörös Zsuzsanna, a Hagyományok Háza Hálózati Osztályának munkatársa segít nekünk. Kezdetben a Hagyományok Háza és mi, oktatók is úgy gondoltuk, hogy ha befejezünk egy 120 órás általános tananyagot tartalmazó, a helyi specifikumokra is koncentráló tanfolyamot, akkor kiadjuk az oklevelet és onnantól tevékenykedhet mindenki saját maga. A közösség tagjai azonban olyan lelkesek voltak, hogy szívesen járnak gyűjtőutakra, meg akarják ismerni Vajdaság több területének viseletét is, úgyhogy továbbra is összetartjuk őket és együtt veszünk részt gyűjtőutakon. Nagyon fontos, hogy helyi és tiszta forrásból legyen az információ, hogy a varrónő maga tapasztalja meg, maga mérje meg, maga tudja megtapintani az alapanyagot és maga találkozzon az adatközlőkkel. Én azt szoktam mondani, hogy nem elég látnunk a ruhát egy fotón, hanem kell bele az ember is, hogy lássuk azt a környezetet, azt a gondolkodásmódot, ami ott jellemző. Hertelendyfalván pl. nagyon érdekes a nyelvjárás, amiben beszélnek, tehát akkor igazán értékőrző a munkánk, ha ezt is megtapasztaljuk, megismerjük és ezek a dolgok lerakódnak egy-egy gyűjtőmunka, terepi munka után és így bővíthetjük a tudásunkat. Hertelendyfalván abban a három napban, amit ott töltöttünk, ellátogattunk a szlovák tájházba, meglátogattuk a falu templomait, kisétáltunk a temetőbe. Nagyon érdekes volt számunkra Hertelendyfalva története, az, hogy ott háromféle csoport is letelepedett, a német ajkúak, a szlovákok és a magyarok, és érdekes összehasonlítani a népcsoportok viseletét, kultúráját. Az sem mellékes azonban, hogy ezeken a gyűjtőutakon a varrócsoport tagjai is jobban megismerik egymást és mára már jó barátság, jó közösség alakul ki a csoporton belül – fogalmazott a Hagyományok Háza ruhaipari szakoktatója.
Az ingek ujján is megjelenik a minta (Fotó: VMMI)
Resócki Vázsonyi Csilla kiemelte, hogy Hertelendyfalván két háznál is vendégül látták őket, ahol megtekinthették a még őrzött viseleti darabokat.
– Két helyen voltunk háznál. Az egyiknél a hímzett, női, bőrből készült derékbundát is láthattuk, amilyet odáig csak fényképekről ismertünk, viszont ezt a típust csak ennél az egy családnál tudtuk már megnézni. Nekem az a legérdekesebb ott, hogy utánajárhattam ennek a hímzésnek. Megkérdeztük a viselettulajdonosoktól, hogy mit tudnak a ruhákról és azt mondták, a szülőké, nagyszülőké voltak ezek a darabok, amiket nem viseltek az életük végéig, hanem az ő életükben is inkább ünnepi, alkalmi viselet volt – mondta Resócki Vázsonyi Csilla, hozzátéve, hogy a hagyományőrzésnek nagy hagyománya van Hertelendyfalván. Ott is létezett gyöngyösbokrétás csoport a ’30-as évektől, és azóta folyamatosan az egyesületben a kézimunkacsoportok, a tánccsoportok próbálják ezt a hagyományt őrizni, úgyhogy sok viseleti darab már ehhez a hagyományőrző tevékenységhez kapcsolódik.
Nyitókép: A viseletvarrók Hertelendyfalván (Fotó: VMMI)
