SZABADSÁG!!! – üvöltötte teli tüdőből Mel Gibson az 1995-ös sikerfilm zárójelenetében, majd a hóhér lecsapta a fejét. Nos, mi ezúttal nem arról a fajta szabadságról fogjuk futtatni az elmét, hanem arról a „szabadságról”, amelyet mindenható főnökünktől próbálunk kikunyerálni, lehetőleg minél hosszabb időtartamban.
A szabadság szó hallatán az első képzettársításunk a rabság fogalmához vezet. Tehát: ha nem vagyunk szabadok, akkor rabok vagyunk. Az év 345 napjában, leszámítva a vasárnapokat és az ünnepnapokat, amikor ugyancsak – legalábbis a munkaügyi törvény szerint – szabadok vagyunk. Felvetődik a kérdés, hogy az évi, munkahelyi pihenőre használatos kifejezés társadalmunkban miért lett éppen az „évi szabadság”, miért nem a pihenő, vagy mint a katonai szótárban, a távollét, kimaradás, hiányzás szavak egyike. Pedig a sorkatonaság intézménye aztán valóban szabadságvesztést jelent, börtönszerű kerítésekkel, fegyvereses őrrel, emberét megtörő szabályrendszerrel… Valóban rabságként éljük meg a munkahelyi időtöltésünket? Minderről ilyenkor, az évi szabadságok (nevezzük így mi is) időszakának elején kezdünk el gondolkodni, olyankor, amikor a munkaügyi törvény értelmében a tavalyról megmaradt szabadnapokat kötelesek vagyunk kihasználni június végéig, ellenkező esetben „elvesznek”. Elveszi tőlünk a munkaadó, hiába „dolgoztunk”. Természetes, hogy az alapjaiban munkaundorra épülő munkaközösségekben senki sem akarja azt, hogy a munkaadó jobban kitoljon vele, mint amennyire azt a törvény lehetővé teszi a számára. A termelést, az újnak az előállítását mellőző munkarendszerekről beszélünk, azokról, amelyek nyugati modellt majmolnak ugyan, de általában vadnyugati módszereket alkalmaznak. Ezekben a rendszerekben (országunk az iskolapéldája ennek) a munkaadó és a munkavállaló energiájának jelentős (ha nem a nagyobb) része nem a gyártási folyamat végterméke minőségének, színvonalának a növelésére irányul, hanem egymás „megfúrására”. – Nem tudnak olyan keveset fizetni, amilyen keveset tudok dolgozni – hangzik a kulcsmondat, amelyet – sajnos – mindannyian jól ismerünk. Holott pont az ellenkező szögből kellene közelíteni: Nem tudnak annyit fizetni, mint amennyit dolgozni tudnék…
Ellenpéldaként pillantsunk Svájcra, a társadalmi rendezettség fellegvárára. Ott a munkát valószínűleg senki sem éli meg kényszerű rosszként, és senki sem próbál menekülni előle. Ez a jól működő, átgondolt és nemzedékeken keresztül jól bevált rendszerek jellegzetessége: az igazi munka nem ránk erőszakolt rossz, hanem előny, lehetőség, kiteljesülés. Mindenki a saját, neki leginkább megfelelő területen, koordinálva, a társadalmi jólét magasabb szintre emelése érdekében. A működőképes és fenntartható szabályrendszer szavatolja azt, hogy a dolgozó ne érezze magát se kizsákmányoltnak, se megalázottnak, és hogy a munkaadó és a munkavállaló viszonya gyümölcsöző legyen mindkét fél számára. A munkahely és a börtön közti párhuzam csakis a miénkhez hasonló, kontroll nélküli társadalmakban van jelen az agyakban, olyan környezetben, ahol keveset vagy semmi újat nem állítunk elő. Egy már meglévő, korábban megtermelt vagy máshonnan érkező masszát osztunk. Az ilyen környezetekben mindig az jár legjobban, aki a legpofátlanabb, és a legtöbbet kacsmar el magának. Vagy aki legtöbbet van szabadságon. Mert, ugye, a bérünket nem megkeressük, hanem kapjuk, az elvégzett „munka” mennyisége és milyensége se nem oszt, se nem szoroz. Egy ilyen környezetben természetes a munkaundornak mint népbetegségnek a megjelenése és az ún. lógás elterjedése, bevett szokássá válása. – Lógok a melóról – halljuk nap mint nap, és általában bravóval reagálunk.
A munkaundor tehát a Nyugat-majmoló társadalmakban terjed, termelés- és életképtelen közösségekben. Ott, ahol a munka eredeti értelmezésében, akárcsak a jól bevált rendszerekben, már megszűnt létezni ugyan, de a szabályfacsemete még nem eresztett gyökereket.
Hogy mi számít manapság igazi munkának? Egyes kimutatások szerint Japánban és a szuperfejlett társadalmakban a gépesítésnek és a tömeggyártásnak köszönhetően már most a népesség egytizede képes arra, hogy valós, azaz valóban szükséges és nélkülözhetetlen munkájával eltartsa önmagát és a maradék 90 százalékot. A többségnek fiktív feladatokat adnak, nyüzsgést szimulálnak számukra azért, hogy emberként fontosnak, közösségük kiiktathatatlan alkotórészének érezhessék magukat. Holott túlnyomó többségük – ott is, és itt is – teljességben nélkülözhető bármiféle „munkafolyamatban”. Ha kiütnek vagy kilőnek bennünket, a szekér gurul tovább. Ha élünk törvény adta jogunkkal, és elmegyünk „megérdemelt szabadságunkra”, akkor is. Ha nem megyünk el, akkor is. Környezetünkben a legtöbben a köznyugalom érdekében kreált pozíciókon „dolgoznak”, pecsételnek, újrapecsételnek, ellenőriznek, az ellenőrzés ellenőrzési folyamatát ellenőrzik, elveszik valaminek a 3 százalékát, majd hozzáadják 5 százalékát, és vadonatújként túladnak rajta. Kiszolgálnak, felszolgálnak, körmöt festenek, csevapot sütnek, ajtóhoz szállítanak. Tanácsolnak, tolmácsolnak, összekötnek, közvetítenek és gyomroznak. Döntenek, elrendelnek és megtiltanak. Mindezek nélkül a tartalmak nélkül természetesen ma már el sem tudjuk képzelni komplex létezésünket, de a tényállás az, hogy ha éppen elegünk lesz abból, amivel már kitöltjük jelentéktelen munkaóráinkat, nyugodtan otthon maradhatunk.
A munkaundort fokozza a vezetésképtelenség egyszerűsítésre, lebutításra visszavezethető jelensége. A mai vezetők többnyire nem tudják már felismerni és értékelni a színvonalat, hajlamosak a szellemi végterméket (akárcsak korábban a valódi, termelőmunka végeredményét a csavargyárban, a bányában vagy a fatelepen) lebontani számokra, és azokat összehasonlítás alapján elemezni: az a jobb, akié nagyobb, akié több. A munkatevékenység számszerűsítése lehetővé teszi a gépi értékeltetést („emberi lustaság” momentum), piros vagy zöld lámpák automatikus felvillanását, a munka értékének az irodában eltöltött órák, a leütött billentyűk vagy a Facebook-lájkok száma, a költségmutatók stb. függvényében történő megállapítását. A munkavállalókkal jelentést, majd a jelentéstételről készült jelentést íratnak, aláíratnak, beszkenneltetnek, hitelesíttetnek, pecsételtetnek, újraküldetnek, archiváltatnak, és még ki tudja, mit nem iktatnak be annak érdekében, hogy a munka – ami, ugyebár, valójában itt már régen nincs – értéke mérhető legyen. Amikor nyáron „szabadságra” megyünk, ebből az idegtépő műmunkából szabadulunk.
Munka, igazi munka van most is, csak éppen rávarrtuk azt a kínaiakra, indiaiakra, arabokra… Vajon ők is teli torokból, íróasztalukat verve követelik megérdemelt „szabadságukat”? Vagy talán azt kérik a munkaadójuktól, hogy adjon nekik még munkát, még több pénzért? Egy biztos: nem ismerik a munkaundor kifejezést, ahogy azok sem, akik köreinkben megmaradtak rendes, becsületes, termelő embereknek.
Nyitókép: Dávid Csilla felvétele
