Soha nem volt még ennyiféle programot felölelő, ennyi személyt megszólító, ekkora összefogással készülő jubileumi rendezvény Vajdaságban, mint most, a nagy magyar költő születésének 200. évfordulója kapcsán Mozdulj! Petőfi! címmel. Lapunk Hétvége mellékletében egy, heti rendszerességgel megjelenő sorozat indul Petőfiről másként címmel, amely szerves része a programsorozatnak.
2013-ban Gomboson a Gyöngyösbokréta és Durindó szervezői ezt írták a programfüzetbe: „Kurta kocsma. Fesztiválkocsma a javából, avagy ahol a csapból is népzene folyik! Ajánlott betérni fellépés előtt, után és mindenkor, ha valami másra szomjazik! A jó hangulatról a Durindón és Gyöngyösbokrétán részt vevő zenekarok gondoskodnak.”
A kurtakocsmáról mindenkinek Petőfi Sándor Falu végén kurta kocsma… című verse jut eszébe, amelyet 1847 augusztusában Szatmáron írt. Állítom, kevesen vannak Vajdaságban, akik ne tudnának legalább néhány sort idézni a versből.
Kurtakocsma a gombosi tájház udvarán a Gyöngyösbokréta és Durindó alatt (Fotó: Nagy Róbert)
De miért kurta? A Magyar néprajzi lexikonban a következőt olvashatjuk: Az engedély nélkül működtetett kocsmákat, italmérő helyeket kurtakocsmának nevezték.
Magyarkanizsai gyermekkoromban még én is láttam ilyen kurtakocsmát, vagyis bögrecsárdát, ahogyan a felnőttek emlegették. A piactérre nyíló utcák egyikének fehérre meszelt parasztházában működött, főképp piaci napon volt nagy forgalma. Jártunkban-keltünkben mi, gyerekek kíváncsian lestünk be a mindig nyitva lévő nagykapun. Mindig volt mit látni, hiszen sosem volt üres az udvar, itt egy vagy több pohárka olcsó pálinka vagy bor mellett meg lehetett vitatni az élet kis és nagy kérdéseit. Ha valaki hangoskodott, Maris néni, a termetes kocsmárosné rögtön rendre utasította, ha ez sem használt, kizavarta. Amikor a hatóság lecsapott az adót nem fizető tulajdonosra, egy kurta ideig zárva maradt a kapu, majd ismét vígan ment minden a régi kerékvágásban, ismét megtelt pálinkázó, borozgató, beszélgető, egymást ugrató férfiakkal a gang (vagyis a tornác) és az udvar.
S ha már a bevezetőben Gombost említettük, időzzünk el még egy kicsit Nyugat-Bácskában, ott is volt néhány érdekes kocsmanév, például Kupuszinán a Sziget-kocsma. Ugyanis a falu központjában van egy tér, amelyen három ház áll. Köröttük utcák. Az egyik házban működött a Sziget-kocsma. A falu központjában volt a Nagykocsma, amely még a falutelepítéstől működött a téli hónapokban, az Ëtës, amely a nevét már Silling István neves néprajztudós nyelvjáráskutatási publikációi után kapta ilyen írásmóddal, mint ahogyan a Kiltelek-kocsma is. Régen Kupuszinán üzemelt a Tulipán, a Propeller, a Pëdró kocsmája, a Juhászkocsma (foglalkozásnévből), a Tamasi-kocsma (a tulajdonos vezetéknevéből), Zomborban volt a Tigar, a Pokol, a Holpert-kocsma (a tulajdonos vezetéknevéből), Apatinban a Šaran ma is megvan, a piac sarkán a Bačka, a Plava ruža, Gomboson a Fehér Galamb, Telecskán a Piros Csizma, Bezdánban a Gidrány. Zomborban ma a kórház melletti kocsma neve Anesztézia, de volt ilyen is: Poslednji dinar.
S érdemes megemlíteni, hogy a kurtakocsma párja Kupuszinán a kurtakofa: aki kevés vásárolt, nem saját maga által megtermelt áruval járja a piacokat.
Az oromhegyesi Faluházban 2014-ben a 26. alkalommal megrendezett Gazdag Ág hagyományápoló vetélkedőn őseink kocsmakultúráját elevenítették fel a csapatok. A rendezvénynek természetesen a Falu végén kurta kocsma címet adták. A versenyzőknek a lakhelyükön egykoron működő népszerű kocsma vagy csárda bemutatásán kívül el kellett készíteniük ennek a cégérét, a témakör kapcsán egy kiállítást kellett berendezniük, és természetesen nem maradt el a témához kapcsolódó népdal előadása, a kérdezz-felelek és egy anekdota előadása sem. Volt miről mesélniük a versenyzőknek, bizonyára nem egy szokatlan kocsmanév is szóba került.
Tripolsky Géza néprajzkutató az 1980-as évek végén a Kilátóban a zentai kocsmákról írt, Hanyattlöki és társai címmel. Élvezettel ízlelgetjük a neveket, hogy az első világháború előtt milyen találó nevű kocsmákban ittak a juhászok Zentán, íme néhány: a Jószívű a Kossuth és az Ősz utca sarkán, a Bocskorszájú a Reszler darálós közelében, a Juhász-kocsma az Ősz utcában. Idézzünk még Tripolsky Gézának ebből a nyolcvanas évek végén keletkezett hangulatos írásából: „Néhány évtizeddel ezelőtt idős zentaiak társaságában ültem, és kíváncsiságból összeszámoltuk, hogy ha a Tisza-parttól elindulunk nyugat felé, és keresztülszeljük a várost a Tornyosi út végéig, hány, két háború közötti vendéglőt, kocsmát tudunk összeszámolni. Lett tizenhét.
A talponálló kocsma persze nem csak a külterületekre jellemző. A Fő téren és annak közelében, a piactér körül is elég sok helyen mérték úgy az italt, hogy a vendég a gallér mögé öntötte a fityók vagy a pohár tartalmát, fizetett, és továbbment. Külön érdekességként említeném meg a két helyiségből álló és két bejárattal rendelkező üzletet: az egyikben vegyeskereskedés volt, a másikban italmérés. Az egyik a hídföljárónál volt, és Szorcsik Mártonné tulajdonát képezte. Nagy választék volt kész, de főleg házilag készített italokból. A másik hasonló üzlet az Ördögné boltja és kocsmája volt a Tisza közelében lévő Könyök utca sarkán.
Szóval Zenta város nem szűkölködött kocsmákban. Volt hova menni, és mindenki megtalálta az ízlésének és zsebének megfelelő helyet. A háború utáni város vendéglői hosszú időre elcsendesedtek – elsősorban a tulajdonosok megváltozása miatt. Az államosítás és a személyzet gyakori változtatása nem kedvezett a hangulatnak. Itt-ott mégis túltették magukat a kezdeti nehézségeken, és voltak olyan kocsmárosok meg kocsmárosnék, akik vonzó légkört tudtak teremteni. A háború utáni idők egyik leghangulatosabb kocsmája a Szövetkezeti Otthonnal szemben lévő Fehér Hattyú vendéglő volt. Alkalmazottja az előző tulajdonos, Bicskeiné, ahogy Zentán ismerték: »Bütyök Mári« volt. Termetes asszonyság, súlyban és lélekben stabil. Mindenkihez kedves volt, de a duhajkodást nem szerette. Az ilyen vendéget nyakon ragadta, és egyszerűen kihajította a kocsmából. A Zentai Művésztelep résztvevőinek egy része szívesen látogatott a Fehér Hattyúba. Milan Konjović és Ács József állandó vendégek voltak. Konjović itt festette az egyik legismertebb képét, a Dáridót.
Nem kurtakocsma, sőt inkább az ellenkezője: a zentai Royal Szálló (A Zentai Városi Múzeum képeslapgyűjteménye)
A másik hangulatos kocsma a háború után, az ötvenes években nyílt az Alsó-Tisza-parton. Egy nagy végház első szobájában rendezték be a kármentős ivót. Három lépcsőn kellett fellépni, ami olykor soknak tűnt. Mindenesetre valami oka van annak, hogy a rendes nevét senki sem tudta, és mindenki úgy hívta, hogy »Hanyattlöki«. A viszonylag kis helyiség estéről estére megtelt vendégekkel: halászokkal, komposokkal, a Tisza-part jellegzetes figuráival. Ittak és mulattak. A cigánybanda meg húzta – úgy, mintha maguk is élveznék a saját muzsikájukat. Akadtak éjjeli „tiszavirágok” is. Mindenki jól megfért mindenkivel. S tartott ez a senkinek sem ártó állapot mindaddig, míg egyik városelnök nem nyilvánította ki ama véleményét, hogy ez erkölcstelen hely. És akkor a »Hanyattlökit« mindenesetre bezárták…”
Láncz Irén 2013-ban a Hungarológiai Közleményekben Csantavér helyneveinek élete című tanulmányában sorra vette azt is, hogyan alakultak ki a kocsmák nevei a faluban:
„A kocsmák neve teljes névből: Rózsa Sándor-kocsma, Bas Károly csárdája, Kozma Mihály kocsmája, Határ Vilmos csárdája, vezetéknévből: Romoda-kocsma, Faragó-kocsma, Angyal-kocsma, Dankó-féle kocsma, Guci-féle kocsma, Fehér-féle vendéglő, Figura-kocsma, Hatala-kocsma, vezetéknévből és becenévből: Fehér Jancsi kocsmája, ragadványnévből: Kuszu kocsmája. A tulajdonos nemzetisége motiválta a nevet: Olasz kocsma (Mario Rocco kocsmája). Egyéb nevek: Texas (sokszor volt verekedés a kocsmában), Nejlon (korábban Nagykocsma volt a neve, sokáig ez volt a falu előkelő vendéglője, már nem létezik), növényről: Zöldfa kocsma (több örökzöld fa állt előtte).”
Matuska Szilvesztert, a biatorbágyi vonatrobbantót egy csantavéri kocsma előtt látták utoljára. A váci börtönből a háborús káosz kellős közepén sikerült kiszabadulnia. 1945 januárjában visszatért Csantavérre, és a Vasúti vendéglő, későbbi Kuszu nevű kocsma előtti asztalon állva szónokolt az embereknek. Ahogy a csantavériek mesélik, megállt egy katonai dzsip, az egyenruhások betették a kocsiba, és elrobogtak vele. Többféle változat létezik, a legvalószínűbb feltételezés szerint a jugoszláv kémelhárítás emberei voltak azok, akik belódították a járműbe, és minden bizonnyal már a csantavéri határban agyonlőtték.
A matolcsi kurtakocsma
Ha Petőfiről és a kocsmákról van szó, óhatatlanul felmerül a kérdés: mit ivott a nagy költő. Ahogy a kortársak lejegyezték róla, Petőfi az alkohollal nem ápolt különösebb barátságot. Nem ivott sört, bort is csak keveset, viszont szerette a kávét. Ő józanul vagy kevés bor elkortyolgatása után is meg tudta írni például A borhoz, az Igyunk, a Borozó vagy épp a Falu végén kurta kocsma… című versét. Akár azt is mondhatnánk rá, hogy bort prédikált, de vizet ivott.
Vajon hol lehetett az a település, amelynek a kocsmájáról szó van a versben? Faluvégeken ugyanis nem nagyon szoktak kocsmák lenni, esetleg csak csárdák! A kocsmának a falu központjában vagy közvetlen közelében van a helye, hogy minél többen látogathassák télen-nyáron! Mert mi van, ha a kocsmázás után kicsit pityókásan rossz irányba indulnak el haza az emberek? Ráadásul ott van az ivó közvetlen közelében a Szamos, nem veszélytelen! Olyan közel van az a kocsma a folyóhoz, hogy szinte kirúg rá, és meg is látná magát a folyó vizében, ha az éj nem közeledne. Aki pedig berúg, annak a mulass után lehet nemulass is a sötétben!
Nyitókép: Kurtakocsma a gombosi tájház udvarán a Gyöngyösbokréta és Durindó alatt (Fotó: Nagy Róbert)
