1923-ban, a pravoszláv karácsony napján született Bányai Matild, akit néhány hónappal ezelőtt, január hetedikén századik születésnapja alkalmából száz szál rózsával köszöntöttek a temeriniek. Matild néni életerős, jó kedélyű asszony hírében áll. Felkerestem hát unokáját, Kálmán Borbálát, ő segít ugyanis az idős asszonynak, valamint nyolcvannyolc éves édesapjáról is gondot visel a családi házukban. Kérésemet örömmel fogadták, így egy szombat délelőtt a Telep városrész nyugodt utcái felé vettem az irányt.
Matild néni kincsként őrzi azt a fényképes könyvet, amelyet a 90. születésnapján készített fotókból állítottak össze szerettei (Fotó: Tóth D. Lívia)
Az újságírók örök kíváncsisága és az emberi tapintatosság visszatartó ereje feszült egymásnak bennem, amikor átléptem a küszöböt. Régmúlt idők hangulata nyugtatta meg lelkemet a szeretettel berendezett tágas szobában. Matild néni érdeklődéssel tekintett rám. Azonnal meg is tárgyaltuk, hogy kik a szüleim, nagyszüleim, honnan ismerhet engem. Miközben beszélgettünk, a takaró alá bugyolált lábait dörgölgette. Bátorkodtam hát megkérdezni, hogyan érzi magát.
– Egyik nap jó, másik nap nem. Semmi bajom nem lenne, ha nem rakoncátlankodnának a lábaim. Nem fájnak annyira, csak nem bírok velük menni. Nem mentem időben orvoshoz, aztán meg elhaltak az erek. Próbálom én a botot, előre még haladok is egy kicsit, de aztán semmi! Az éveimből az erő hiányzik csak – hangsúlyozza Matild néni, aki saját elmondása szerint már tíz éve nem tud felállni. Elmeséli, hogy mindig is gond volt a lábaival, a kilencvenedik szülinapján azonban még táncolt is! Igaz, hogy botokkal, ám még bírta… Élete egyik legszebb emlékeként említi azt a napot: tíz unokája, huszonegy dédunokája és kilenc ükunokája van, akik közül szinte mindenkinek sikerült aznap eljönnie az ünnepélyre.
Tíz évvel ezelőtt a születésnapjára szinte minden unokája, dédunokája és ükonokája eljött (Felvételek a családi albumból)
– Négy gyermeke közül sajnos, már csak egy él: ő a nyolcvanadik életévét töltötte be – egészíti ki a mesét unokája. Elmondja azt is, hogy a világ szinte minden táján élnek családtagjaik, az Ómi szülinapjára azonban igyekezett mindenki hazajönni. Így szólítják ugyanis unokái Matild nénit, aki meghatározó személy volt mindannyiuk életében.
– Nyolcunkra vigyázott idehaza akkor is, amikor szüleink Németországban vállaltak munkát. Az ő útjukat is Ómi taposta ki: ő ment ki először dolgozni akkor, amikor erre szükség volt. Így mehettek ki később a mi szüleink is. Ekkorra már Ómi hazajött, és vigyázott ránk, unokákra azért, hogy itthon járhassunk iskolába. Nagyon szerettük: akkor is szívesen visszajártunk hozzá, amikor már hazajöttek a szüleink – mondja Borbála.
A FŐVÁROSBÓL A TANYÁRA
Matild néni a cséplőgép mellett szeretett dolgozni
Unokája dicsérő szavaira már Matild néni is elkezd mesélni. Elmondja, hogy gyerekkorában még a fővárosban is lakott: édesapja Belgrádban dolgozott, és anyja is ott szolgált.
– Szerb volt a tanító, én azonban megbirkóztam vele. Tudtam is a nyelvet, jó tanuló voltam. Tízéves koromban aztán hazahoztak, akkor már itt kezdtem az iskolát, magyarul. Kint laktunk a tanyán, ott együtt kapáltam nyáron a kukoricát apámmal. Már akkor akartam dolgozni. Iskola után se nyughattam soha: ettem, és már mentem is segíteni. Libákat is őriztem a tanyán. Volt ott kecske is, birka is, marha, meg ló. Öcsémmel, bátyámmal együtt hajtottuk a jószágot. Korán keltünk: apám hajnal négy-ötkor ébresztett bennünket is. Kimentünk a jószággal, és még mielőtt melegedett, már otthon is voltunk. Aztán ott etettünk, itattunk. Száriziket vágtunk, kévébe kötöttük, édesapám pedig eladta jó pénzért. Az apróját meg a kemencébe gyűjtöttük. Jobbára én, mert a fivéreim korán kimaradtak az iskolából, aztán meg csak okoskodtak. Egyik erre ment, a másik meg arra. Apám meg ezt nem tűrte. Megesett, hogy beállította az ekét, hogy majd a gyerekek mennek utána szántani. Azok meg alig, hogy bement, már csavargatták a munkát – meséli nevetgélve az idős asszony. Unokájától közben megtudom, hogy két fiútestvére és két lánytestvére volt Matild néninek.
Az idős asszony elmeséli azt is, hogy testvéreivel sokszor voltak egyedül a tanyán, amíg szüleik a városban szolgáltak. Egymást segítették, megosztották a munkát.
Tizenhat évesen ment először férjhez
– Nem voltunk teherrel, de azért be voltunk fogva. Később is mindenem volt a munka. Sokszor még este tizenegykor is fent voltam, hajnal háromkor meg már keltem. Korán indultunk a földekre. Szalmán aludtunk, istállóban. Jött a bandagazda, és keltett bennünket: megrugdosta a lábunkat, meghúzgálta a pokrócot, és már pattantunk is. Kérdezte, hogy alszom-e? Mondtam, hogy én aztán nem. Sokszor volt, hogy én keltettem a bandagazdát is. Nagyon szerettem a cséplőgép mellett dolgozni. Tüzes gépek voltak még akkoriban, hajnalban begyújtották őket, és mentünk. Keveset aludtunk, de nem volt nehéz. Pelvát is hordtam, kazalt is raktam. Mindenre alkalmas voltam. Ahol hiányzott munkás, oda én beálltam. Ha lebetegedett valaki, akkor csak kiabáltak, hogy Matildka, Tilda! Így szólítottak: a becenevemről kapta az egyik unokám is a nevét – meséli az idős asszony, majd hozzáteszi: fiatal volt, de nagyon szeretett dolgozni, olyannyira, hogy még most is szinte minden éjjel azzal álmodik, hogy kint dolgozik a földeken.
A PINGÁLÁSTÓL A KÉZIMUNKÁIG
Matild néni 16 évesen ment férjhez. A háborús évekre nem szívesen emlékszik vissza. Inkább csak arról a tragédiáról mesél, amikor leégett a tanyájuk, és minden fényképe odaveszett.
A szövőgép mellé is szívesen beült
A család útját Matild néni taposta ki Németországban is: a legtöbbet szállodákban dolgozott
– Sok helyet bejártam, sokat fényképezkedtem, és mindig vettem is képet. Ezek jó sok pénzbe kerültek! – mutat kuncogva azokra a fotókra, amelyeket nézegetünk.
Kezünkbe akad egy barokk stílusban épített ház képe is: a nagyapja tulajdonában levő végházban élte le életének nagy részét Matild néni. Első férjével is itt kezdték el közös életüket.
– Mentem én sarat taposni is. Az uram tapasztott, én meg segítettem neki. Sokat meszeltem is: hívtak, és sorra mentem kipingálni a házakat. Magasak voltak a kiblik, azokat meszeltem. Egyik utcából a másikba vittem a nagylétrát meg a meszelőt. Sokat jártam disznóvágásokra is: hívtak belet pucolni. Ősszel meg libát tömtem. Leginkább engem hívtak, mert ha a kukorica belement a gégába, akkor ki tudtam venni. Volt, aki elvágta a nyakát, én inkább kiszedtem belőle a kukoricát. Kikutattam a begyit, aztán mindig egy kicsit nyomtam fölfele. Elszédült a liba, de öntöttem rá vizet, aztán észhez tért – mondja mosolyogva a jó kedélyű asszony.
Matild néni a kézimunkáit is megmutatja: legbüszkébb a házi áldásra, amit be is kereteztetett.
– Nagyon szerettem hímezni. De most már kiesik a kezemből a tű. Szeretnék még pulóvereket kötni, meg szokákat (vastag pamut zokni) az unokáknak. Csak megmaradna a kezemben a kötőtű. A szemem még jó lenne, csak ne könnyezne annyit – törli le a hímzett zsebkendővel a jobb orcáján csordogáló cseppet Matild néni. Bal szemére ugyanis már nem lát.
– Az iskolában még én voltam az, aki segített a szemüvegeseknek. Mindent láttam. Később a kézimunkás asszonyoknál is mindig én fűztem be a cérnát a tűbe. Hozzám jöttek azok is, akiknek befelé fordult valami a szemükbe. Volt egy kis tűm, azzal szépen kipiszkáltam. Még most is jó a szemem, csak az a baj, hogy éjjel telerakodik pöszmetekkel. Nem bírok aludni, aztán legyezem magam, a pehelek meg szállnak. Az este is ez történt: reggel óta nem tudom kipiszkálni a szememből a pihéket. Azért könnyezik – magyarázza Matild néni.
AKTÍV KÖZÖSSÉGI ÉLET
Borbála elmeséli, hogy nagymamájának már egy ideje gondja van a cukorszinttel, és ettől romlott meg a látása. Fájlalja is, hogy nem nézegetheti a családi emlékeket. Szívesen emlékszik vissza azokra az utazásokra is, amelyekre ő fuvarozta el a temerini kézimunkázókat.
– Ómi már elmúlt ötvenéves, amikor letette a vizsgát, és megszerezte a hajtási engedélyét. Évtizedeken át ő vitte a kézimunkázókat a kiállításokra, találkozókra, rendezvényekre. Nyolcvanéves koráig aktívan vezetett – mesél büszkén az unokája.
Közben Matild néni újra magához ragadja a szót.
– Nagyon szerettem táncolni is. Sokat összejártunk bandázni: egyszer egyik házhoz mentünk, máskor a másikhoz. Volt, hogy kézimunkáztunk, de sokszor kártyáztunk is. Azt is nagyon szerettem. Meg tudtam is! – büszkélkedik, miközben szeméből sugárzik az életkedv.
A jó hangulat közepette bátorkodom megkérdezni, hogy mit kívánna még az élettől.
– Azt, hogy megint összejöjjünk a cséplőgép körül és meséljünk. Szeretnék még egy kicsit a népek közé járni, bandázni. Álmaimban még táncolok is! – réved százévnyi messzeségbe az asszony, aki a mai napig a munka éltető erejéből táplálja jó kedélyét.
