Ha éreznének, bizonyára boldogok lennének a városrészek, ha mindegyiküknek saját költője lenne. Önt a Telep költőjeként emlegetik. Hogyan változott Újvidék az elmúlt hatvan évben? Elég csak az örmény templom visszavonhatatlan eltüntetésére gondolni, amit egyik versében is említ.
– Rettenetes, hogy a saját szülővárosomat nem ismerem fel. Nagyon sokszor vigyáznom kell a buszokkal, hogy merre megyek, ezeket az új utcaneveket egyáltalán nem ismerem már. Rettenetesen megváltozott minden, rengeteg új épület van, Újvidék szerintem nem hasonlít magára, sajnos. Ami viszont a Telepet illeti, ott még drasztikusabb, mert azt is teljesen kiépítették, úgyhogy borzalmas változások ezek, és nem kedvelem egyáltalán. Valamikor, a 60-as évek végéig Újvidék szép város volt. Azóta sajnos nem. Emlékszem, Belgrádból jöttem haza, és amikor Újvidékre értem, mindjárt könnyebb volt.
És ez a könnyebbség megvan még ma is?
– Sajnos nem. Az az Újvidék többé nem létezik.
Ön a két évvel ezelőtti Hídban megjelent interjújában említi azt a bizonyos Aero temperát, ami hozzájárult a világba vetettségének, az egyedüllétnek a tudatosulásához. Mi az első, meghatározó, konkrét művészeti élménye, ami később az Iparművészeti Középiskola felé is terelhette?
– Már a hídbeli interjúban említem, hogy tulajdonképpen az volt a legnagyobb örömöm, mikor megláttam azt a dobozt, a gyönyörű, színes tubusokat, de rögtön jött az, hogy nem tudtam mit kezdeni a festékkel. Komolyan neki is mentem, és teljesen ki voltam ábrándulva, mert egyszerűen nem tudtam mit tenni azokkal a gyönyörű tubusokkal. De lényegében ez máig is megmaradt. A kemény harc minden tubussal, minden színnel.
Mikor határozta el, hogy ezt a harcot folytatni fogja? Már akkor, hétévesen?
– Akkor már tudtam, hogy másképp itt nincs: meg kell tanulni.
Ha felidézzük a Néma angyalok című kötetét, annak minden egyes darabja egy-egy emlékmorzsa, az 55. oldalon pedig ott a családi fénykép. A versek tele vannak halállal, ugyanakkor a világra irányuló gyermeki életigenléssel, rácsodálkozással a teremtett világ dolgaira is. Hogy tudja máig megőrizni ezt a versekből sugárzó őszinte viszonyulást?
– Meg kell említenem a Kis-Dunát: ez az első metaforám, ahol megtanultam úszni, ahol láttam az első vízbe fulladt embereket. A mai napig is kijárok oda, a régi metaforához, és még ma is szükségem van arra a kis vízre. Hetente, amikor időm adódik, megjárom az utat a Kis-Dunáig.
Ezek szerint a Kis-Duna tartja életben, táplálja ezeket az emlékeket?
– Többek között ez is az, ami tartja bennem a lelket. Mondtam is ott az interjú vége felé Attilának, hogy ha mindez nem lenne, ha nem lett volna ez a fantasztikus kis sötét, koromfekete gyermekkorom, nem lettek volna ezek az életkörülmények, amelyek közt nagyon nehezen nőttem fel, akkor ma egy vonalat sem tudnék húzni. Ezek valahol legbelül, legmélyebben tartják bennem azt a világot, amely nélkül nem tudok meglenni.
A „burjánzó vonal az, amely azután mindent összeköt, mindent áthúz, mindent szétszakít, mindent felbont, ugyanakkor egyesít, ötvöz, ragaszt, nyomaszt, de mindig jelen van. Néha kiszalad, néha beszalad, néha sehova sem ér el. De vonal. A vonal az érverésem” – mesélte nemrégiben. Honnan ez a végtelenül nagy bizalom a vonal iránt?
– A rajz az alapja mindennek. Az első kis vonaltól kezdve lényegében a mai napig rajzoló vagyok. Amellett, hogy annyira szerettem a Dunát, nagyon sokat jártam át a Fruška gorára. Egy kis csónakjárat volt ott, ahol a Sodros kifolyik a Nagy-Dunára, abban a csónakban mentek át az emberek a túlpartra, akiknek ott szőlejük volt, és hozták a gyümölcsöt. Én pedig átmentem, és felgyalogoltam Popovicára, ott nagyon szép lankás részek vannak, és évekig oda jártam, rengeteg kis fekete-fehér rajzot készítettem azokról a lankákról. Van egy nagy tájsorozatom, a Recsegések, talán ott érezni legjobban ezeket a régi vonalakat.
De aztán kikötött a fő témájánál, az embernél, aki torz, sebezhető, esendő, mintha minden képén a kiűzetés pillanatai utáni állapotukban festené meg a bukott Ádámot és Évát, „nagy szelídséggel”. Meg lehet fogalmazni, mit kutat azzal, hogy újra és újra a saját végességével, a saját gyengeségével szembesíti az embert?
– A lényegi krédóm, amit már ötven éve csinálok, az emberi test, az emberi figura. A háttér lényegében mindig egy hatalmas felület, amely a minden is lehet, meg a semmi is. Mindazok a nagy technikai részek, amelyek megjelennek, azok a nagy, sötét felületek pedig az istenadta történelem, amelyben állandóan alakul, teljesül ez a figura, ez az emberi test.
A háború tapasztalata folyamatosan benne van az alkotásaiban. Szombathy Bálint a képeiről írva a rút esztétikáját emeli ki, hiszen azokról folyamatosan torz testek, csonkított alakok, szenvedés és sok-sok fájdalom néz vissza ránk, Tolnai pedig úgy fogalmaz, „mérőónt ereszt a borzalom mélyébe –, és feneketlennek találja azt”. Szükségszerűen szenvedésre van ítélve az ember?
– Azt hiszem, hogy igen. Ahogy említetted Tolnait: mindezek után, tehát a gyermekkori ügyek után, tizenöt éves koromban találkoztam Tolnaival a Telepen. Tolnai akkor adott nékem egy Rilke-kötetet, és egy novelláskötetet Sartre-től, A fal címűt. Abban volt az a fantasztikus novella, a Herostrat. Ez a Sartre-könyv volt a leglényegesebb, azt hiszem, ott indult meg igazán ez a nagy figuralitásom. Az a hatás mérföldkő.
Mi az a sartre-i üzenet, ami ezt a figuralitást kiváltotta?
– Az a vajúdó, hatalmas, szerencsétlen test állandóan mozgásban van, állandóan változik a háttér, és ezek a külső nagy vertikális részek aztán teljesen szétütik, belevágnak, szelik szét a testet. 1960-ban a régi Ifjúsági Tribünön irodalmi est volt, egy költőbarátommal, úgy hívták, hogy Szentgyörgyi Ferenc, az est címe pedig az volt, hogy Álompartok – kis, finom absztrakt verseket írtam akkoriban, sajnos nincsenek meg –, és akkor jött oda hozzám Bányai János, akkor ismertem meg. Ez volt a sorsdöntő abban, hogy nem hagytam abba az írást, hanem tovább serkentett.
És mikor, hogyan született meg a képein fellelhető Móriják szignó?
– Domonkos a hibás, neki köszönhetem a festői nevemet. Domi nevezett el, de nagyon egyszerű: Francois Mauriac. És ebből lett akkor a Móriják, és végül a Móri. 1962-ben készült az a kis Nature morte-rajz, amire írta Domi a verset. Kovásszal a falra ragasztotta azt a rajzot, és ott volt két hónapig a szobájában, időközben megírta a Nature morte-ot, és az nem nagyon tetszett mindenkinek. Akkor történt meg először, hogy egy teljes újságoldalon megjelenik egy vers, egyetlen rajzzal. 1961-ben indult a melléklet, és utána, amikor Ottóval találkoztam, már két-három hónapra rá vittem a rajzokat, és folyamatosan jelentek meg a Symposion-mellékletben. 1962-ben volt az első kiállításom, itt a Forum klubban, ahol ülünk, ezek rajzok voltak, 63-ban pedig egy kollázskiállításom volt itt. Különben nagyon sok, 30-40 kollázst készítettem, egyetlenegy van meg Bordás Győzőnél, kedves színésznőm, Jeanne Moreau Mata Hari-fényképe. 1962–63-ban láttam az első újhullámos filmeket, a Moderato Cantabilét Peter Brooktól, Az éjszakát Antonionitól, a Jules és Jimet Truffaut-tól. Domival jártunk moziba, akinek a kedvenc színésznője Anna Karina volt, és egy alkalommal a Bársonyos bőrt háromszor megnéztük egy délután. Itt a fotográfia hatott rám a legjobban. Időközben az Ifjúsági Tribüntől ösztöndíjat kaptam, kis plakátokat készítettem, meg havonta volt egy kiállítás, azokat én állítottam fel. Fantasztikus élményeim vannak ebből az időből, mert 1963-ban volt egy entellektüel vita a Tribünön, ahol három est volt: az első B. Szabó, utána jött Tolnai és Bányai közösen, a harmadik pedig Sinkó Ervin volt. Mindent, mint a szivacs, szívtam magamba. Akkor tizenhét éves voltam. Elvégeztem az iskolát, és volt egy jugoszláv jellegű szerbhorvát folyóirat, a Polja, és ott 1963-ban mint műszaki szerkesztőt alkalmaztak, és két évre rá pedig egy egyetemista hetilapot készítettem, az Indekset. Rotációs lap volt, ami azt jelentette, hogy reggel elkezdtük tördelni, és délutánra elkészült az újság. Imádtam, mert rögtön láttam, hogy mit követtem el. Ezek már lényegi gyakorlatok, ami a grafikát, a műszaki szerkesztést és a lapkészítést illeti. Főleg a magasnyomást. Akkoriban magasnyomáson készültek a könyvek. Az első könyvem Gion Kétéltűek a barlangbanja volt, ha nem tévedek, ezt terveztem először, utána már nagyon sok könyvet készítettem. 1967-ben, azt hiszem, a Sirálymellcsontot, a Tolnai-verseskötetet, már fedőlappal, illusztrációkkal.
Ha jól tudom, Boldizsár Iván volt a mestere.
– Ami a betűmetszést illeti. Nagyon jó betűmetsző volt. Tulajdonképpen a lényegi munka a Symposionnal kezdődött, valamikor 1966-ban, azzal, hogy az elején csoportmunka volt, mert többen voltunk: Papp Miklós, Baráth Ferenc és én. A fejlécet Kapitány László tervezte, de 67-től kezdve már folyamatosan én készítettem a lapot, és ezek az ifjúságom legszebb évei. Egy fantasztikus szerkesztőségi élet volt, naponta 10-15 emberrel találkoztam, meg ott voltunk együtt. Komplett tükröt készítettem minden folyóiratszámból, tehát kiragasztottam minden oldalt, és most, ötven évre rá a legújabb verseskötetemnek, a Bukott angyal ablakának is mind a 160 oldalát kitükröztem. Ez nagyon szép munka volt. Ebben nagy szerepe volt Tolnai Ottónak, akinek fantasztikus grafikai érzéke volt, és nagyon sok mindenben finoman meg tudott lökni, meg tudott mozdítani minden irányba. Testközelből éltetett az irodalom és késztetett mindarra, amit utána készítettem. Ez azt jelenti, hogy hozzám érkeztek a kéziratok, sokszor Ottó szavalt is nékem. A két Tolnai-vers, a Kassák- és a Kodály-vers, utána a Kormányeltörésben, ezek ünnepek voltak a részemre.
Tolnai ír Paula Modersohn-Becker Rilke-portréjáról, amiről nekem Rilke angyalai és Nemes Nagy Ágnes jutott elsőre eszembe. Innen jön az angyal motívuma?
– Nem, a templomból. Ötven méterre születtem a katolikus templomtól, minden misén ott voltam, még a halottas misén is. Az angyalok meg a Krisztus-ügyek mind onnan erednek. Olyan lényegi lökések voltak ezek, hogy nélkülük nem ment volna a dolog, ez nékem rengeteget jelentett. Már 1966-ban egy komoly, szép rajzkiállításom volt Szabadkán, a valamikori Képzőművészeti Találkozóban, Dévics Imre vezette, és egy nagyon jó festőbarátomat, Torok Sándort is akkor ismertem meg. Ő állította fel a kiállítást, meg ő készítette a katalógust. 1967-ben egy nagy sikerű kiállításom volt Belgrádban, a Grafički kolektiv nevű galériában. Ami a kritikákat meg a reagálásokat illeti, soha életemben ilyen sikeres kiállításom nem volt, mint akkor Belgrádban. Ebből az időből isteni könyvem az Agyonvert csipke. Kapitány Lászlónak, azt hiszem, a legszebb könyve. Ma is féltve őrzöm, csak már eléggé megrongálódott. Imádom ezt a könyvet. 1970-ben jelent meg a Piros Frankenstein. 1972-ben volt kiállításom Belgrádban, itt kaptam életem első díját, az Aranytoll díjat az illusztrációkért és fedőlapokért, Fülöp Gábor Az erdő én vagyok című verseskötetéért. 1972 végén kaptam egy Moša Pijade-ösztöndíjat, és elutaztam Amszterdamba. Ott ért az Isten nyila, mert egy hónapot voltam Amszterdamban, és elmentem a Rijksmuseumba, és láttam az összes Rembrandtot, az Éjjeli őrjárattól balra volt egy kis terem, ahol volt kilenc Vermeer, a földszinten pedig hatvan Frans Hals volt. Mindennap ott voltam a Rijksmuseumban, ezt soha többé nem fogom látni. Ami ezt a figurát illeti, ezt a nagy utat meg kellett tenni, el kellett érkezni Rembrandtig. A rembrandti aranyfény az valami fantasztikus, azt hiszem, hogy itt teljesedett ki a figura bennem. Azok a nagy aranyfelületek, ha megközelíti, ilyen citromsárga, nagy gomolyagok. Fantasztikus, milyen. Frans Halsnál a fekete figurák, azokon a nagy combokon azok a nagy fekete nadrágok hatalmas faktúrák, ezek is döntő hatásúak voltak rám. Vermeer meg már tiszta líra, nála szintén lényeges a fény. Később írtam, de a Miniatűr galériában van egy Frans Hals, Vermeer meg Rembrandt versem is. Nem messze a Rijksmuseumtól ott volt a Van Gogh Múzeum, akkor láttam először Van Gogh-ot is, ez elképesztő volt. 1973-ban volt egy nagy kiállításom nagy méretű festményekkel a Munkásegyetemen, közvetlenül az amszterdami út után. Ezekben az években egészen nagy formátumú, kétszer három méteres festményeket készítettem.
Több helyen is olvasható a verseiben az alkotások rombolása, leütött mellszobrok, megalázott aktok. Volt olyan műve, amit valamilyen okból megsemmisített?
– Nem. Ezek mind az istenadta kurva életnek az ügyei.
Sok verset is írt a múzeumi sétáiról, és a képkorrekcióit is megihlette egy-egy látogatás. Van olyan kép, múzeum, amihez időről időre visszatér?
– Ami a visszatérést illeti, az nem olyan egyszerű, de a sorsdöntő Rembrandt után az istenem az Francisco Goya. Két alkalommal is voltam Madridban, tehát visszatértem Goyához. Szerintem a legtökéletesebb, a leggyönyörűbb múzeum a világon a madridi Prado. De Goya mellett ott van Velázquez. Valamikor a 70-es évek végén, a 80-as évek elején sokat jártunk Itáliába. Imádom a reneszánszot, és egyszer egy ilyen itáliai út után írtam egy kis sorozatot, a Reneszánsz sétákat. Onnan indul a múzeumi séta, ami a legutóbbi kötetemben is visszatér.
Az egyik ilyen múzeumi versében azt írja, Picasso Guernicája hidegen hagyta, ellentétben azokkal a kis vázlatokkal, amik körülötte voltak. Mi az az esszencia, ami képes hatást gyakorolni a szemlélőre?
– Ez néhány száz fantasztikus kis vázlat volt, a Guernica vázlatai. Ezeregy intenzív ötlet, játék, pont az ellenkezője annak a nagynak. Abban a szürkeségben benne van az a förtelmes dolog, mindaz, ami ott történt a polgárháborúban. Picasso rettentő jó rajzoló volt, olyan pezsgő, fantasztikus rajzok voltak azok, hogy az a nagy, hatalmas hideg kép nékem nem jelentett annyit, mint az a néhány száz vázlat.
Ön egyébként készít vázlatokat?
– Igen. Nem kimondottan vázlatokat, hanem ilyen előkészítő rajzokat készítek, és akkor valamit felhasználok belőlük. De tulajdonképpen állandóan rajzolok. Naponta kell. Ez olyan, mint a vérmérséklet. Ha nem csinálja az ember, akkor nem dobog a szíve. Kemény napi munkának kell lennie.
Mennyit dolgozik naponta?
– Folyamatosan dolgozom, nagyon sokszor egész délelőttöket, attól függően, hogy milyen periódusom van, de van, amikor 8-10 órát is naponta. És utána szaladok a Kis-Dunára. A rajz különben olyan, mint az írás, állandóan kell művelni, megállás nélkül.
A fehérről úgy nyilatkozott, az a halál színe, képkorrekcióinak többségében, számomra úgy tűnik, három szín dominál: a fekete és két vibráló, fluoreszkáló szín, a sárga, és ahogyan egyik versében írja, az „égő ciklámen”. Ezeknek is megvan a jelentésük?
– Az én színem a fekete, ami nem szín. Ami a feketét illeti, az visszavezethető a gyermekkoromhoz, amire azt mondom, hogy koromfekete vagy bársonyfekete. Az akcentusok pedig főleg a ciklámen, a vörös, a sárga. Ezek a színbeütések, színszakítások, amelyek belemarnak az alapokba.
Megint visszalépek egy pár évet: 1967-től 1983-ig készítettem a Symposiont, az új munkahelyem pedig öt méterrel arrébb lett, a könyvkiadóban, ott pedig 1983-től 2000-ig voltam. A könyv az nékem szent forma, és a könyvkészítés.
Tervezőként, műszaki szerkesztőként mit tart fontosnak, értékesnek egy könyvtárgyban? Mi adja meg neki a szentségét?
– Én a klasszikus könyv alapjait nagyon betartottam, végig ügyeltem arra, és finoman, belülről, tipográfiával, mellékletekkel próbáltam szétütni vagy vibráltatni meg egy kicsit elmozdítani a könyv testét. Ilia Miska összeszámolta, több mint félezer könyvet készítettem a tizenhét év alatt. Ez óriási munka volt, végig készítettem a könyvet, tehát a tipográfiától kezdve a fényszedést, a tördelést, a szerelést, a nyomást, a könyvkötészetet – ezt mind végigkísértem minden egyes könyvnél. Semmit nem hagytam másra. Ez nagyon nehéz volt, de másképp nem lehet. Akkoriban a Forum nyomda európai szintű nyomda volt, olyan értelemben, hogy az osztrák bélyegeket még itt nyomták. A síknyomás európai rangú volt. A frankfurti könyvkiállítások és a folyamatos utazások is sokat jelentettek. Nagyon sok időm elment, amíg könyvész voltam, minden délelőttöm foglalt volt, tehát a nappali fénynél nem nagyon tudtam dolgozni, de megérte. 1985-ben voltam először Párizsban, egy nagyon szép feladattal. Fel kellett keresnem Danilo Kišt, alá kellett íratnom vele a szerződést A holtak enciklopédiájához. És meg is találtam Danilót, egy fél délelőttön át gyönyörű dialógust folytattunk meg szépen konyakoztunk, és akkor láttam életemben utoljára őt. Időközben a Grand Palais-ban láttam Rembrandt-grafikákat, minden grafikát és minden lemezt. A Petit Palais-ban pedig a Párizsi Könyvkiállítás volt, ami nem ilyen, mint Belgrádban, ez egy nagy „ricsicsáré”, amaz meg finom, csöndös, szól a zene, finoman megkávézol, és összejárod azt a 10-15 kiadót. Fantasztikus volt. Ilyen könyvkiállítás nincs, csak Párizsban. Meg kellett birkóznom a Louvre-ral. Tíz napot voltam, három nap csak a Louvre volt. Akkor láttam először a Beaubourg-t, és Monet a l’Orangerie-ben az a tizenkét hatalmas festmény azokról a növényekről a vízben, az fantasztikus. És a Beaubourg-ban láttam egy fantasztikus Georges Braque-kiállítást. Ez tíz sötétbarna kubista kép, de olyan, mint az isten. Akkor 1991-ben újból Párizs, Tolnaival, egy hónapot Nagy József lakásán voltunk, és akkor készítettem a Párizsi naplót, időközben pedig lebombázták Vukovárt. Rettenetes volt ezt ott hallani. Nagy sétákat tettünk Ottóval Párizsban, a Père Lachaise-ben, a Rodin Múzeumban, csak nagyon rövid volt. Ott akart tartani a Jóska, de én nem akartam maradni, hazajöttem, és amikor jött értem a feleségem a reptérre, még mindig megállás nélkül mentek a tankok. 2000-ben otthagytam a kiadót. Soha semmi bajom nem volt a kreatív emberekkel, de ezek a kultúrtrógerek, ezek a félamatőr emberek megkeserítették az életemet. Egy ilyen alak miatt hagytam ott a könyvkiadót is. Utána következett a szegedi műtermem. Olyan műtermem soha nem lesz. A Klauzál téren, a Kis Virág fölött, a második emeleten egy lakást vettünk, míg a fiam Amerikában volt, és azt a feleségem átalakíttatta. Olyan fényterem, olyan diffúz fényem volt, hogy reggeltől estig világítás nélkül tudtam dolgozni.
Egyébként hol volt a legelső műterme?
– Az még meg is van, a Péterváradi várban. 1973 óta van meg az a műtermem, nem olyan nagy, de nagyon szép, egy galéria is van fenn, végig ablakokkal, és főleg ott festettem ezeket a nagyformátumú képeket. 1993-ban volt egy nagy retrospektív kiállításom a Budapest Galériában, a Lajos utcai kiállítóházban, ez volt az egyetlen nagy kiállításom, azóta ilyet nem csináltam. Ezt nyitotta meg Mészöly Miklós. A földszinten voltak a boszniai rajzok és a festmények, fönt pedig a régi dolgaim a 60-as, 70-es évekből. A megnyitón a pincerészben a Jel Színház eljátszotta a Woyzecket.
Az idén ismét volt kiállítása Budapesten.
– Ez egy kamarakiállítás volt a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a címe az, hogy Mappák kortársaimról. Amikor Prágában jártam, azt hiszem, 2010-ben vettem tíz fantasztikus, fekete vászonba kötött mappát egy könyvkötő mesternél, és akkor elkészítettem sorjában Bányai János (Nyitott aktok), Fehér Kálmán (Sötét panaszok), Brasnyó István (Halálos ágy), Végel László (Európai kentaurok), Bosnyák István (Laskói rekviem) portréit, Tolnai Ottóé (Portrék dróthálóval) és Nagy Józsefé (Portrék a színtéren) kartonmappák, amiket teljesen megdolgoztam, és megerősítettem színekkel.
Úgy tudom, lesz egy kecskeméti kiállítása is.
– Több mint ötven év után újra elővettem a kollázst. Ezek tulajdonképpen kollázsrajzok, a kiállítás címe pedig Csipkeangyal. Száz rajz lesz Kecskeméten, a Kápolna Galériában valamikor 2018 első felében, valószínűleg májusában. A másik lényeges munka címe Merített füzet Pilinszkyvel. In memoriam Bányai János. Ez egy fantasztikus merített füzet, amit Bécsben vettem néhány évvel ezelőtt, és nyolcvan rajz lesz benne, negyvenet már elkészítettem. A rajzokba nem másoltam be a teljes verseket, van, ahol csak egy sor, van, ahol négy sor Pilinszky van, de a verscímeket sem írtam ki. Előzéke, fedőlapja és hátlapja is lesz. Ezt Bányainak ajánlom, neki köszönhetem, hogy elkezdtem, mert amikor megjelent az a Híd, amikor hetvenéves voltam, ő egy kis esszét írt egy Pilinszky-rajzomról. Amikor ezt otthon elolvastam, elhatároztam, hogy megcsinálom ezt a Pilinszkyt. És van még egy nagy meló, amit részben elkezdtem, az Íróportrék Kanizsára, ezt jövőre készítem el a Dobó Tihamér Képtárba. 10-15 portré, teljesen klasszikus triptichonok lesznek.
Lehetséges volna-e egy hozzávetőleges számot mondani, hogy mindeddig hány alkotást készített?
– Amikor a vajdasági múzeumi kiállításomat készítettem 2015-ben, több ezer rajzból kellett válogatni. Itt az öreg Ottlikot említeném, amikor azt mondja, hogy a negatívok ott vannak belül, nem is tudjuk, csak elő kell hívni őket. Amikor előjöttek azok a képek, hetekig beteg voltam, még ezt a hatalmas nagy anyagot válogattam, minden eszembe jutott, minden visszajött, minden kép megjelent. Rettentő nehéz volt.
De azért mégiscsak folyton-folyvást megbirkózik ezekkel az emlékekkel.
Különben mit tennék az életemben, ha nem dolgoznék. És még valamit a végére: van énnekem egy drága feleségem, úgy hívják, hogy Mirjana. Elsőrendű rajzoló, jelmeztervező, színtiszta színházi ember, ő főleg a klasszikus területeken van jelen, az operában, a balettban, jobb rajzoló, mint én. Több mint negyven éve vagyunk élettársak, mindenben rengeteget segített rajtam, a műteremtől kezdve az utazásokig. Az utóbbi tíz évben kétszer voltam Madridban, kétszer Lisszabonban, Párizsban, Brüsszelben, Prágában, Palermóban, Milánóban. Hónapokig szervezi a repülőjáratokat, a kis hoteleket, míg összeáll az az egy-két hét.
