Amióta Bálint Péter tudós íróbarátom megismertette velem a napló- és levélírás kutatásának fortélyait és e műfajok szeretetét, szívesen forgatom az ilyen kiadványokat. A szó művészetével foglalkozó írók közül kiterjedt levelezést folytattak, ami nem a mű megalkotásától elrabolt idő, hanem egy sajátos önfaggatás módszere, a kételyek fölvetése, ellenőrzése, azok kibeszélése. A levélírásra szakított idő egyben a megpihenés és a további fölkészülés ideje, a levél viszont nem a regényírás mellékterméke, hanem külön műfaj, külön mű.
A napló a levélhez hasonlóan intim műfaj. Az utóbbinak van megnevezett címzettje, akinek kiléte is beletartozik a szöveg kontextusába, a napló címzettje maga a naplóíró, hiszen saját magának tesz benne följegyzéseket a szerző, legyen szó irodalmi vagy magánjellegű naplóról egyaránt. Csakhogy a naplóíró, még ha titkos fiókjának is ír, eleve számol egy másik olvasóval is, mert ugyanúgy törődik szövegének stílusával, szerkesztésével, mintha novellát vagy regényt írna, ez a másik olvasóra gondolás felügyeli a napló szövegalkotását. Legközelebbi példa erre Csáth Géza, aki kisiskolás korában előbb csak azt jegyezte föl, hogy mikor kelt a nap, mikor alkonyodott be, milyen volt az időjárás, és esetleg történt-e valami fontos esemény a városban vagy a világban. Később, szinte észrevétlenül, bevonultak följegyzéseibe a családi események, az egyéni tapasztalatok és az azok fölötti töprengés, végül meg már a novelláihoz hasonlóan izgalmas szövegek tornyosultak állhatatosan vezetett naplóiban.
Bozsik Péter könyve ezeket a műfajokat vonja képbe, nem először, például a 2002-ben megjelent Csantavéri Orlandó kötetében is igazolta a felvetést, hogy a levél ugyanolyan szerves része az írói életműnek, mint a szépirodalmi alkotások, illetve a levél válik szépirodalmi alkotássá. Mostani kötetében is uralkodnak ezek a műfajok, de teljesen „szétírta” ezeket, egyfajta pszeudovallomásosságot teremtett, ami elbizonytalanítja az olvasót, valóban konfesszióval szembesül-e, vagy fikcióval, dokumentaritással vagy fantáziával. A már említett Bálint Péter állítja, hogy „boldogok, akik számára a beszéd vagy az írás majdnem egészen mindegy”, hát Bozsik ezek közé az alkotók közé tartozik. Ritkán és keveset találkoztam vele, de nemegyszer voltam fültanúja olyan szóban előadott, kerekre formált vallomásainak, beszámolóinak, élményszámba menő beszédének, amelyek orális műalkotásnak számítanak, és lám, ezek a történetek a kötet lapjairól visszaköszönnek. Anekdotikus történetek, és mint ilyenek, humorosak és szatirikusak, amelyek a társadalom peremére sodródott egyén – valójában több elbeszélő – által elmondott kópéregénnyé szervesítik a három fejezetből szerkesztett, az elbeszélésbe illesztett versekkel és az anekdotáktól eltérő hangulatú szövegekkel „lassított” történetekből összeálló kötetet.
Említettem, nem mindig állapítható meg, hogy voltaképpen ki is beszél a saját, és kvázi talált szövegekben, de az egyéni tapasztalat és az önéletrajziság révén megteremtett elbeszélő alakja mégis markánsan kirajzolódik a történetekben. Például: „Idegen maradsz mindörökre. Vajdaságban magyar(országi), Weissbrunnban vajdasági. Otthon hazaáruló, itthon idegen.” (133. o.) „Volt, van egy Koncz István, aki mára csak ül kanizsai irodájában, csak ül, és nem tudom, mire gondolhat mostanában. Pedig jó lenne tudni. Jó lenne tudni, merthogy ő az én költői dédapám. Az apám Sziveri János volt, aki végül belehalt az ellene szervezett sorozatos merényletekbe, és én nem tanulhattam meg tőle igazán, hogyan kell – Brodszkijjal élve – meghalni. A nagyapám, Domonkos István, akivel hús-vér valóságában először 1994 végén ta-lálkozhattam, világgá ment, és megkukult (igaz, írt egy félelmetes verset, pontosabban Majd-nem-verset). S most nekem, a família eme ágának és még élő, hangot adó tagjának, nekem kéne beszélnem, de torkomra forr a szó. Pedig milyen jó lenne gyönyörű rokokó vagy manierista mondatokat fabrikálni a duruzsoló kályha melege mellett vagy a diófa árnyékában egy vidéki ranchon. Csak irigységgel olvasgatom ezeket a hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre megjelenő mondatokat, és azon morfondírozok, rossz családba születtem. Egyikük ül valami mitikus füstfelhőben, a másikuk világgá megy, és megkukul, a harmadik meg belehal. Ebben a családban minden szó vérre ment. És most megcsalatva érzem magam, mert úgy látszik, kevés volt ebből a vérből. Elapadt.” (129–130. o.) Dehogy apadt el! – fűzném tovább a gondolatmenetet, hiszen Bozsik a szavak vérében bővelkedő (el)beszélő és író.
A Jelentés a Kór Házából izgalmas tartalmú és nem kevésbé izgalmasan elbeszélt szellemi, lelki és fizikai szenvedéstörténet, amelynek kópé elbeszélője vagy elbeszélői, rátermettséggel, talpraesettséggel, leleményességgel mindig kiutat talál(nak) a gondokból.
Rendkívül érdekes és szórakoztató, szókimondó könyv, megérdemelt volna egy keménytáblás borítót, bár meglehet, hogy a pap
