Lószar a lavórban.
Ketten jönnek. Andalognak. Franci bácsi és a szürke. Frissen kaszált fű a terü. Könnyen halad, a kocsi mintha havon járna, a nagy melegben csak egy kis por megy utána. Rozi az ablaknál ül, nézi, ahogy elhalad a szekér, majd az utcára siet, és lapáttal friss, gőzölgő lószart hoz be. Feltűri kézelőjét, és a gangon nekilát, az öreg lavórban lassan szétmorzsolja, elkeveri, feloldja az aranybarna lócitromokat az előkészített agyagos lében. Erre való rongyot vesz elő, és bevonul a tisztaszobába. Szombat van. Balról Jézus szíve, jobbról Szűz Mária, az apróbb szenteket most nem sorolom. Van ott egy asztal és ágy is mindkét oldalon. Középen kaszli, fölötte nagy tükör. Előtte térdre ereszkedik, gyakorlott mozdulattal a lavórba mártja a rongyot, és hátrafelé haladva mázolja simára a „ház” földes padlóját. Küldetésnek érzi, ezért figyelmesen dolgozik, lassan és alázatosan. Nem nyúlhat sem hajtűjéhez, sem kötényéhez, mocskos a keze. Szabadon cseppen a veríték. Beidegződött mozdulatokkal halad hátrafelé előre. Végül a kemencepadkáig ér, majd a szobaajtónál kicsavarja a rongyot, feláll, a lavórt a derekához emeli, és innen a konyhából megelégedéssel néz végig a tisztaszobán. A többi már megszokott, az udvarra löttyinti a maradék lét, a lavórt a gang falához támasztja, és kezet mos. A háziszappan vékonyan koppan a zománcos tartóra, és a törölköző is szögre kerül. Letűri kézelőjét, és visszamegy. Na, ez az, amit senki másnak nem engedne meg, kettőt lép a szikkadó, grafit szürke mázolásra, és leül a kemencepadkára. Lábát maga alá húzza. Mozdulatlan arcát a tükör felé fordítja, félig sárga fényben, félig kegyes árnyékban. Egymást nézik ólomszín szemekkel. Az óra is kihagy, lesz egy-két üres perce. Ilyenkor senki sem megy be a szobába. A bútorok is csendben maradnak. Ennyi tisztelet jár. Megigazítja a kötényét, az orrára nehezedő szemüveget és haját. Várja az angyalokat. Nagyon mérges rájuk, de az angyalok, ó, az angyalok, tudjuk, különösek, ragaszkodnak azokhoz, akik burokban születtek, akiknek hat ujja van, akik világtalanok és azokhoz is, akik segítségre szorulnak. Rozit is rendszerint meglátogatják. Mindig szombaton. A friss mázolás vonzza őket. Ilyenkor mindenhol apró jeleket hagynak. Tollpihe hull, a kazal melletti hordóban a többhetes víz kitisztul, a csirkék délelőtt elülnek, és napfény csikordul. Valami van ilyenkor a levegőben. Összeér a két világ, és könnyen átjárhatóvá válik. Kis Ferenc partizán volt, most utcanév. A róla elnevezett sor fölött a levegőég olyan határtalan, mint a legszebb leányálom, az angyalok kedvükre körözhetnek benne. Most is néhány szép ívet rajzolnak az utca fölé, majd siklórepüléssel ereszkednek. Először Maris nénihez térnek be, aki a szembeni házban türelemmel viseli özvegységét. Az uráról és szüleiről hoznak kedves híreket és vigasztalást neki. A piros téglaház gondosan ápolt csöndjét ilyenkor apró zajok verik föl. A bútorok aprókat roppannak. Álmatlan éjszakákon hallani ilyet és éjjeli virrasztásokon, amikor hajnalban a testek elernyednek, és hasonló lesz élő és holt. Megesik, hogy a zárt verandán felborul egy-egy virágcserép, vagy fehér porcelánfigura a kredenc felső polcán. Alig észlelhető jelek bizonyítják, valaki jár a házban. Az angyalvizit után ismét sűrű a csönd, mint nyárutón a csalamádé. Az angyalok mindig kiszámíthatatlanok. Mint a komoly arcú bohócok, néha a légben, néha meg embermód az utcán járnak. Most ez utóbbi történt, átjöttek a kocsiúton, és benéztek a szerény oldalház zöld ablakán, amelyben friss jácint áll a pohárban, vagy tubarózsa, amikor annak van ideje.
Angyalok a kiskapuban.
A zárral nem bajlódnak, egyszerűen átlebbennek a léckapu fölött, és a keskeny gangon haladnak végig. Ott vigyázniok kell, mert még a lovak is lehajtják fejüket, amikor az alacsony félfa alatt az oda nyíló istállóba vezetik őket. Aranyszínű szalmatörek hullik a nyomukban. Míg a konyhán át érkezve susogásukkal megtöltik a szobát, az angyalok mögött az ajtóruha meg sem rezzen. Körbefogják Rozit, megérintik rossz szemét, szomorú száját és vigasztalanságát. Valami csodát tesznek vele, mert mérge megenyhül, egy ideig még az ablakot nézi, és összevont szemöldökkel félhangon mondogatja – Édösanyám, ha kend ezt láthatná, amit ezök csinálnak velem –, aztán valami áttetsző csend lesz, mintha ablakon zene szűrődne át. Az angyalok a barokkos óarany keretbe foglalt tükör ólomfényében még megvillannak, és hangtalanul távoznak a szobából. Valaki rádiót hallgat a szomszédban. Bolyongok a város peremén... Gubik Mira énekel. Hogy az angyalok ott jártak, csak fényes lábnyomuk bizonyíthatná, de a friss mázolás gyorsan felszárad a melegben. Így csak Rozi tudja, kik suhogtak a szobában. Amikor nem haragszik, akkor örül. Szereti a vasárnapot és a császármorzsát, amit ő következetesen cicvarának nevez. Más tárgyakkal, fogalmakkal is különös viszonyban, valami régi barátságban van. A gyufára például azt mondja, hogy masina, a reggelire, hogy früstök, az üstöt is kaszrónak nevezi. Van rá példa, hogy szavait annyira összemorzsolja, hogy csak a füves asszony érthetné meg, vagy Annus, aki a faluban pingálni jár, és titokban jövőt mondani. Ilyenkor félrevonul a kiskonyhába, és zavarában magára csukja kék angyalos valóságát.
Elsőt harangoznak.
Ünnepnapon édesapjától perselypénzt kér. András nagyapám ilyenkor kihúzza az almárium fiókját, és egy alumínium ötöst keres ki a kerek, kis, sajtos Zdenka dobozkából. Rozi a sifonból előveszi és magára ölti apró mintás kék ruháját, gondosan összehajtogatott fehér zsebkendőjét a markába szorítja, és mire másodikat harangoznak, indul a templomba. Nem énekel, olvasni sem tud, az énekeskönyvet mégis rendszeresen magával viszi. Hosanna in excelsis. Így illik. Az utcán mindenkinek köszön, és szaporán lépked. Mindig van valami nyugtalanság a járásában. Mintha kifele igyekezne ebből a világból. Jogosan? Ki tudja. Titok marad, mint annyi más komoly apróság. Amit a teremtőtől kapott, testét és lelkét, annak minden hibájával és erényével, türelemmel viseli. Azt az életet éli, ami jutott neki. Nem szereti a narancsot. Semmi olyat nem fogad el, amivel nem találkozott, amíg édesanyja volt a támasza. Más sors jutott neki, mint a többieknek. Olyan semmilyen. Ezt viszi magával most is keserű könnyedséggel a misére. Szabó Gyura áll a kiskapuban. Rozi köszönésére biccent. Később zsebéből orvosságot vesz elő. Fenalgon, fém dobozkában. Akkor még adtak az ilyesmire a patikáriusok. Aprón kopognak a fejtabletták. Egy szem a tenyerében, majd a szájában, víz nélkül veszi be. A galíciai eset óta, amikor a golyó a combján áthaladva terítette le a lovát, szóval 1917 óta tablettákkal enyhíti fejfájását és huszáros emlékeit.
Stajerék előtt hullik az eper.
A flaszteren sötét foltokban erjed a széttaposott termés. Rozi odafigyel, átlép a ragadós foltokon. Amíg továbbhalad, mi elidőzhetnénk Gézáéknál, mert ez a ház is őriz titkokat, de most mellőzzük. Egy másik történetben mesélem el, hogy mi előzte meg azt a hajnalt, amikor Jani fölakasztotta magát. Kövessük Rozit, aki Kancúr Kati cifra házát is meghaladta már. Kati néni élete megérdemelne egy misét, de nem állunk meg. – Dicsértessék! Gyarmati Ferenc, Rozi keresztapja, komoly arccal bólint a kispadról. Nem nyúl fekete kalapjához. Fejérnépnek nem szokás kalapot emelni. Az csak az embereknek jár. Hosszú az utca. A Nagy köznél Rozi mindig megtorpan egy kicsit. A szorosan egymáshoz rakott házak, kapuk és kerítések biztonságos sora itt egyszerre megszakad, és jobbra egy olyan széles utca nyílik, amely lehetne akár tér is, ha nem a határ tárulkozna ki a Szőregi-tanyával a messzeségben és karnyújtásnyira az akácok árnyékában Paskó pálinkafőzőjével. A boltnál átmegy a túloldalra. A templom északi falánál, a férfiak feketében, vékony akácok között még elszívnak egyet. Aztán beharangoznak. – Polapista-tótjankó, polapista-tótjankó – ismételgetik a gyerekek kongatásra a harangadományozó falubeliek nevét. Az üdvösségét mindenki megveszi valahogy. Ki csendesen, ki meg harangszóval. – Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket. Rozi az asszonyok között ül. Megy minden a megszokott rend szerint. – Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. A plébános szigorúan prédikál a szőlősgazdáról. Rozi nem nagyon érti a példabeszédet, csak Szent Mihály arkangyalt figyeli az oltárképen, aki kivont karddal, fényes vértezetben őrködik hívei fölött. Nem mozdulnak. Sem ő, sem az arkangyal. Teszi, amit a többiek, része a szertartásnak. Mindig félt a katonáktól, a sárkánytól meg otthon a fekete macskától. Ez volt a dolga. – Menjetek békében. Keményen mártja ujjait a szenteltvíztartóba. Ha szólnak hozzá, nem áll meg, csak azt ismételgeti, hogy – Sietek. Igaza van, siet a hétköznapok elébe, hogy minél előbb túl legyen rajtuk, és ismét vasárnapi misére jöhessen. – Dicsértessék! Hazaér, átöltözik, az almáriumon megigazítja a slingelt terítőt. Ez a házi oltár.
Mezítlábas Szűz Máriák.
Őrt állnak a hófehér terítőn. Porcelánból van a maroknyi Szt. család-szobrocska és egy térdelő angyalpár is. Fölöttük anyám arcképe. Apró mintás, sötét ruhában. Ma is szép, az emléke. Szent Antal-kép is van a falon, Margit néném babos ruhában, Gyuri meg katonásan. Rozi nem szereti a változásokat. Hétfőn széles mozdulatokkal elsöpri a ház elejét, és krumplilevest főz. Kedden hamuval edényt sikál. Szerdán is csinál valami jelentős jelentéktelenséget. Nagy, lapos szélű kosárban szárad a következő dagasztáshoz a komló, a pogácsa méretre szaggatott kovász, télen a kemence tetején, nyáron a napon. Ezen igazít egy kicsit. A mestergerenda fölé bedugva drótkeretes pápaszem, gyufa, kártya és Szentírás. Van minden, ami kell. A spájzban fél tábla szalonna második kapálásra. A kuckóban vágott dohány és egy öreg suba, a szemközti falon meg barokkos óarany keretben a nagy tükör.
Ólomszem.
Mintha a teremtő ezüstös szeme is megcsillanna benne, úgy figyeli a szobát a tükör. Szabó, született Kállay Mári, aki szilém volt és Rozi édesanyja, a háború alatt szerezte a városban Milivoje Moljac patikus nejétől. Egy tábla szalonnát adott, a családi legendárium szerint, a nagyságos asszonynak érte. A tükörnek kissé fátyolos a fénye, mégis csodaszámba megy, és feneketlen kútként rejtegeti mindazt, ami a családdal történik. Benne minden megismétlődhet, minden, amit a ház lakói addig láttak, és minden, amit látni vagy feledni szeretnének. Most is látszik benne az angyalok után porzó aranyszínű szalmatörek és Rozi kislányként. Édesanyjával, Szabó, született Kállay Márival és húgával, aki nem más, mint édesanyám, néz ránk világos, apró mintás ruhácskában a fényképről. Mint a diópác, az idő aranysárgára festette a kisméretű képet és a tükörből föltárulkozó emlékeket. A sóba-vízbe paszúrt karácsony szenvedején, a négyfelé vágott almát és a mákos tésztát, az éjféli misét, a bort, és a csikorduló havakat. Itt alacsonyan jár még ma is a karácsony, és a kertek alatt gumicsizmában jönnek az angyalok.
