Ez az a történet, amikor
kiderült, hogy a lovaknak is van őrangyala
Kék vájdling. Tésztaszűrő és paradicsompasszírozó. Egyszerű konyhafal, hozzávalókkal. Bal kéz felől a néhány edénynek helyet adó stelázsi, persze rózsamintás stelázsipapírral, és a falra akasztott nagy vájdling, tésztaszűrő és passzírozó között alacsony ajtó. Itt léphettünk az istállóba, a lovak farához. A tömör ajtó belesimul a falba. Meszelése, sötét, szegfűmintás gurítása azonos a konyha faláéval. Legyen barack színű! A fejérnép tisztje volt eldönteni. Olyan lett a fal színe, mint a koszorúslányok ruhája Irénke lakodalmában. Hajnalra köd ereszkedett, a kárlátóba induló násznép a menyasszonykaláccsal, egymást és az utat keresve haladt kurjongatva, muzsikaszóval az örömanya/örömapa házához. Az új ember portája előtt, a kapuban, ahogy illik, a régi lakodalmi szokások már ilyenek, szárkévéből máglya lobogott. Az Alsósoron jó huzat van, itt minden tágas. Egy sor ház nézegeti magát a futballpálya tócsáiban. A kocsiút Jankára vezet, mellette libák csipegetnek. Tűz és víz, minden megvan itt ilyenkor kicsiben. Minden, amit szokásból, babonaságból annak reményében teszünk, hogy boldogok legyünk. Megismételhetetlen jóslat az életünk. Ennek reményében kerekednek a varázslatok is. Ezzel tisztában volt Annus, a falu piktora és jövendőmondója is.
Megrendelésre meszelt, és tetszés szerint gurított rózsa-, szegfű- vagy dáliamintát a falakra. Az ezüstöt külön fölszámolta. A plafonra sohasem gurított. Az az angyalok helye volt, ott kedvük szerint röpködhettek, amikor Rozi szombatonként a szoba döngölt padlóját mázolta. Az angyalok örökké jelen vannak az életünkben. Kívül-belül. Mindenkinek van őrangyala, kinek egy, kinek kettő, sőt több. Gábriel, Mihály, Rafael, az égi seregek vezérei, és sok-sok angyalközlegény jár az égbolton. Őrangyal mindenkinek jár. Vannak vakmerő emberek, akik fölött kettő is száll. De arra is volt már példa, hogy élt e földön ember, akinek nem jutott angyal, amikor osztották. Hallottam olyanról is, aki elvesztette őrangyalát. Végül vannak, akik őrizetlenül járnak. Na, ezekből lesznek földi életükben a bolyongók, a füvesasszonyok, a csontkovácsok, a gombagyűjtők, a bábaasszonyok, a falusi zenészek, a csendes bolondok, a kéjtáncosok, a bohócok és a hullamosók. Azt mesélik, hogy volt közöttük mesemondó, ráolvasó és egy mézeskalácsos, egy törpe növésű ikerpár és egy árván maradt hajadon is, ki életében csak lovakkal cimborált. Ők a próbaangyalok. Az égi seregek munkaszolgálatosai, akik fegyver és szárnyak nélkül szolgálnak e földi létben. Sohasem sírnak. Sohasem panaszkodnak, és önmagukkal sem alkudoznak. Jóindulatúak, de sohasem akkor, amikor elvárnád tőlük. Idővel elfáradnak, akárcsak a rubinszárnyú kerubok. Ilyenkor talán a folyamatos teremtés is szünetel. Jó az nekünk? Ki tudja, az a lényeges, hogy a lovaknak is van őrangyaluk. Mivel sokan kétségbe vonják, így csak zárójelben mondom el. (Lőrik Andris bácsi Julis néném kedvéért, aki a második felesége volt, vőül jött a Kállay-házba. Úgy szöktette meg a leendőt, hogy ott sem volt, amikor néném a komisznak mondott első férjét és az udvarnoki kapálást otthagyta egy szép nyári napon, és gyalog megindult a dűlőutakon, földeken át szülőfaluja láthatatlan tornya felé. Mint utólag kiderült, csapzottan bár, de szerencsésen megérkezett Szentmihályra. Sokáig úgy éreztem, hogy ennek a templomnak a tornya befejezetlen. Valami hiba csúszhatott az építésébe vagy a pénzelésébe, így a csúcsa, arányait tekintve, rövidebbnek tűnt a kívánatosnál. Úgy volt csonka, hogy nem az volt. Nem tudom, Mihály arkangyal, akire a templom őrzését bízták, sérelmezte-e ezt a kis aránytalanságot. Azóta a derék falubeliek a városi politikusok kortes borát fenékig kihörpintették, rájuk voksoltak, és ortodox segítséggel nem egész két méterrel megemelték a katolikus templom tornyát. Ma már nem bántja a szememet. Az arányok helyreálltak. A politikai bizalom nem.
Lőrik sógornak szigorú arca volt, a bajusza rövidre, keskenyre stuccolva, a kalapja mindig a szemébe húzva. Furcsa embernek tartották. Sohasem tudtam, hogy bozontos szemöldöke vagy a kalap alól szemlél-e. Azt sem, hogy mért néz örökké farkasszemet a világgal. Kit vagy mit néz ilyenkor? A nagybetűs Világot? Önmagát vagy a lelkében lakozó másik világot? Melyik a valódi, melyik a sötétebb? Ki tudja. A világról és benne az ember dolgáról sok mindent nem tudtam. Andris bácsitól hallottam egy dohányfűzés alkalmával a pajtában, hogy a lovaknak is van őrangyala. Nagyon elcsodálkoztam. – András, hagyja kend azt a gyerököt, ne bolondítsa ilyen butaságokkal – intette Julis néném az embert. Sokkal később tanultam meg, hogy ezeket az őrangyal lovakat sokan, tévesen, Pegazusoknak nevezik. Hogyha hinni lehet a sógornak, valójában csak egyszerű szárnyaló lóangyalokról van szó. Olyan formás, kerek farú muraközi lovakról, amelyek aranypej, ritkábban almásderes formában jelennek meg. Mesélte, hogy mindig számítani lehetett rájuk, amikor az ember lovát mirigykór vagy más betegség éri és segítségre szorult, vagy amikor nagy viharban, esőben kellett a sáros dűlőutakon a lovakat mély kátyúkból kisegíteni. A se angyal, se ember és mégis ló teremtményekkel akkor találkoztam először, amikor egy nagy nyári zivatarban a bennünket szállító, búzakévés, vendégoldalas kocsi a város felé haladva a Szőregi-tanya után, a Nagylapisban majdnem megfeneklett. A felhőszakadásban egyszer csak fényes szél támadt, és fejünk fölött ezüstveretes szerszámaikkal megjelentek a szárnyas lovak. Hullott az aranyszínű lócitrom, mint a záporeső. Öcsémmel csuromvizesen attól rettegtünk, hogy a kévék között a kerekek alá, a feneketlen sárba esünk. Apánknak nagy tenyere volt. A sáros biciklijét is mellénk tette a kévékre, sötétkék Partizan-Subotica, abba kapaszkodtunk az idegen kocsin. Ekkor a szárnyas őrlovak csillámló sörénnyel a fogat elejére állva kisegítettek bennünket is a sártengerből. Lehet, hogy csak a megpróbáltatásokkal teli utazást követő magas láz rajzolta ezeket a képeket? Lehetséges.)
Eddig volt a zárójel és Lőrik András őrangyalos története. Bal kéz felől, ezt már említettem, alacsony ajtó nyílt a konyhából a lovak farára. Nekünk nem ártott leszegni a fejünket az ajtóban, mert az alacsony félfa megtréfálhatott bennünket, és homlokunkat némileg hátráltatva engedett csak be az istállóba, amely eredetileg kovácsműhely volt. Aztán a kovács, nem is olyan távoli ősöm lehetett, elment felhőkovácsnak vagy ördögpatkolónak, ezt már senki sem tudta volna megmondani, egy biztos: evilági műhelye istállóvá alakult. Így mesélték. Nyáron fecskék lakták és két ló. Télen a félhomályban gőzölgő lóhúgy csípte az ember szemét, az utcán meg a kemencékből lecsapódó szárízék és csutka füstje. Ma már semmi. Nem látni angyalt, lovat is alig, emberrel meg csak elvétve találkozunk, mivel ki sem mozdulunk önmagunkból. Az istálló jó hely volt. A pöröly, a fújtató és a vasfogók helyén lovak ropogtatták a hereszénát. A műhely emlékét a család ragadványneve őrizte. Szabó öregapámat sokáig Kovács néven emlegették, vagy felesége, Kállay Mári neve nyomán egyszerűen Mári sógornak. Ha messziről jött levél érkezett, többször megtörtént, hogy összekeverték sógorával, Kovács Andrással, akit Lőriknek tudott a falu. A „petlóreumot” és a szalonnát illett spórolni, a villanyt már csak felkapcsolni. Az udvar tágas volt, ősszel és télen sáros. A kertkaputól jobbra nagy szárkúp állt, balra kazal szalmahúzó horoggal. Emlékeim, mint a nyár, hol tikkasztó meleggel, hol meg enyhet nyújtó fák hűvösével üldögélnek velem. Hallgatunk. Minek szólni. Jól ismerjük egymást. Cséplés van. Minden zúg és zakatol, porzik a termés öröme és a nagy gépek környéke. Verejtékező pelyvahordó lányok, gépetetők és hetyke mázsáslegények. Minden a nőről és férfiról szól. A lét rejtett erotikája. A gyerek semmit sem ért és mindent sejt, neki soha jobbat ne kívánj. Sok hely, egy végtelenül tágas hely érzése. Kívül és belül. Baloldalt, a mezsgyén almafa, péterpáli, illata semmivel sem helyettesíthető. Ennek terméséből tilos volt enni azoknak az édesanyáknak, akiknek „kishalottjuk" van, mert akkor a gyermeküknek nem lesz a kezében alma, amikor a túlvilágon megy az angyalokkal. A regula ránk nem vonatkozott. Úgy látszik, Béla barátomra sem, amikor ezt a temerini tájszótáron munkálkodva megírta. Középen kis út, szimpla kék jácintok és tubarózsabokrok a szilvafa alatt. Azok a pompás mélyvörös tubarózsák. – Ne nyúlj a bimbókhoz, mert nem nyílnak ki! – Szilém kiskertje volt ez a sziget. Szivárványfényben játszó szappanbuborék, két meggyfával megerősítve. Ha itt nem tartom ebben a néhány sorban, elviszi emlékét a szél. Gyereknek a pajta volt az igazi helyszín. A kis, utcai oldalházzal párhuzamosan az udvar túlsó felén állt. Fehérre meszelt falai világítottak a napfényben és holdvilágnál is. A náddal fedett, félig nyitott építmény alatt a szekér állt, eke és szerszámok, kóróseprűk és hereszéna az alkalmi padláson. Voltak itt nagy sziták, öreg lószerszám és molyette suba is a szögön, rozsdás csavarok, ostornyél és kosárfonásra fűzfavessző, sarokba állítva gyékény, kévébe kötve szakajtóknak. Üres dézsa és cirok is egy nyalábbal. Minden, ami fontos. Ha meleg, nyári éjszakákon kint a szénával bélelt kocsiderékban keresett enyhet az ember, békességben megfigyelhette a Göncölszekér hibátlan útját és azt is, ahogy hajnalra Elemér fölé ereszkedik, és leteszi rúdját.
