Miloš
Szemrevaló férfi néz rám a megsárgult fényképről. A XX. sz. közepén fotózták a délceg fekete fiatalembert, aki öt nyelven beszélt, aki a jég hátán is megélt. Remek táncos volt. A lányok epekedve néztek rá. A bátrabbja nyíltan ostromolta. Kezembe került egy Kolozsváron készült fénykép is. Ifjú nő írta neki: ahol nagy a kínálat, nehéz a választék.
Miloš egyaránt jó partinak számított Belgrádban és Budapesten (mindkét nagyvárosban élt). Aztán Nagybecskereken ismeri meg azt a vörösesszőke, magas, törékeny alkatú, udvarlókat sorra kikosarazó lányt, akit 1947 karácsonyának másnapján szánon repít az oltár elé. Házasságuk negyedik évében lányuk születik. Én.
Folyóvarázs
Életemet folyók foglalják keretbe. Vonzanak és riasztanak is egyben. Apám városában születtem a Duna mellett. Őt nem érintette meg a folyam. Engem lenyűgöz. Láttam, hogy milyen karcsú Bécsnél, és milyen megzabolázhatatlan a Kazán-szorosban. Szülővárosomban méltóságteljes. Vízimádó Édesanyámat a Duna örvénylése sem állította meg. Ifjú asszonyként tempózva úszta át a folyamot, és máris Szerémségben volt.
Életemet valójában mégis egy jóval kisebb folyó, a Bega/Béga határozza meg. Anyai nagyszüleim még a múlt század első negyedében vettek telket és építettek házat ebben az utcában, ahol 1951-ben a szüleim is.
Ótatánál, ómamánál a szobák ablakából láttam a Begát, láttam a fűzfához kötött csónakunkat. Szüleim házából csak verőfényes napokon látom felcsillámlani a víztükröt, mely zárja az utcánkat.
Folyó mellett élni más, folyó mellett élni jó. A folyónak van hangja, illata, világa, saját törvényei. A Bega világa él, lüktet bennem.
Álmaimban mégis egy ismeretlen folyó szokott megjelenni. A legapróbb részleteit is ismerem már. Nyugalmát, színét, partját, hídjait, meg a várost. Lassan tíz éve, hogy bennem él. Keresem, ahogy a szeretők keresik egymást. Néha felvillan a remény: megvan. De gyorsan kiderül, hogy csak délibáb.
*
Olivér
Hozzámért. Hozzáértem. Az első találkozás nem váltotta be a te reményeidet. Nekem akkor még elvárásaim sem voltak. A kíváncsiságom sarkallt. Kissé eltávolodtam. Néztem. Vártam.
– Nem tetszik? – kérdezted.
– Hisz még csupán ismerkedünk – gondoltam, de kiábrándulást érezve hangodban, gyorsan azt válaszoltam
– Tetszik.
– De grimasz volt az arcodon! – vetettél ellent.
Nem rosszalló grimasz, akartam mondani, s rád pillantottam, s az ifjú, tapasztalatlan lányok szemérmével elkaptam a tekintetem, s mélyet szippantottam az illatból. A illat ragadja meg az embert először és igazán. Egyértelmű lesz, hogy tetszik vagy sem.
Szemem sarkából most én figyeltelek téged, amikor riadtan láttam, hogy még nézel. Zavarom szertefoszlatta az illatot. Az ismerkedés, közeledés itt zátonyra futott. Újabb kísérlet.
Becsuktam a szemem. Átadtam magam teljesen. Az illat meg a simogatás egyszerre bódított.
Mielőtt ajkammal ismét érintettem volna, tudtam: szeretem.
O, igen. Szeretem Irsai Olivért, a bort.
*
Elment
A falakat festmények borították. A fiatal vendég figyelmesen nézegette őket. Egy-egy festő neve ismerős volt a számára, aztán hosszasan ácsorgott három kép előtt.
– Itt nem szerepel a művész neve?
– Nem – mondta az idős nő.
– Szignó sincs?
– Nincs!
– Hogyhogy?
– Mert valami szépet akart még a festményre írni nekem a szerzőjük.
– És?
– És gondolkodott, mert kapásból nem tudta, mit is.
– De épp semmit sem írt.
– Nem…
– Miért? – állt ott értetlenül a lány.
Az idős nő mintha töprengett volna, aztán mégis kimondta:
– Mert elment…
– El-ment… – ismételte vonatottan a szót a látogató. Szerette volna tudni, hogy ez mit jelent, de az utolsó kérdés elmaradt.
Időjárás-varázs
Az öreg diófánk csupasz ágai bele- belekapaszkodtak a légbe. A szél elemi erejének engedve kerti szomszédunk fenyőfái illedelmesen hajlongtak tűlevélruháikban. Sajnáltam, hogy a tegnapi varázsnak vége, de várt a séta, várt az utcánk (86 évvel ezelőtt építették itt föl anyai nagyszüleim a házukat, 1951-ben pedig a szüleim a miénket). Várt a Bega az utcánk végén. Míg a napsütés nem volt zavartalan, mert különböző alakú, nagyságú, színű felhők vágtattak az égen, addig a kossava megállás nélkül és erősen fújt. De ez a kegyelmet nem ismerő szelünk ma más volt. Teljesen más. Ez volt a mai időjárás – varázs. Nem ereszkedett le az emberek közé, csak ritkán és kedvesen incselkedve. Pedig ilyet nem tesz, mert a kossava haragos szél.
A háztetőkön söpört végig, ráncigálta az ágakat. Sőt süvöltött is, de nekünk, járókelőknek még a hajunk szála sem lebbent. Ez a hideg, északkeleti szél fenn kószált, csavargott, neki-nekilendült hatalmas, elsöprő erejével.
Ma tapasztaltam, hogy a szeleknek is vannak útjaik, folyosóik. A kossava ma nem volt paprikás hangulatban. Beérte az erőfitogtatással. De volt kivétel, amikor elhagyta a tetők, a fák koronáinak magasságát. Pajkossá szelídülve borzolta lágyan a Bega felszinét. A folyó vize fodrossá vált, és a nap sugarai meg-megbotlottak benne, és káprázatosan ragyogóvá tették.
Születésnapunkat
egyszerre ünnepelhettük volna. A 24 óra különbség mit sem számít. Kamaszlányként a szavait idéztem. Álmodozva olvastam minden sorát. Néha haragudtam rá, hogy sietett. Ő hozta a csodát, mely misztériummá nőtt. Házunk itt a Bega-parton az irodalom otthona lett.
A költő, aki nem várt meg, 175 évvel és egy nappal előbb látta meg a világot, mint én.
Berzsenyi Dánielt ünnepli a szívem.
Tulipánok
A tavaszi nap meleggel ugyan nem ajándékozott meg, mégis, felnőtt életemben először nem az időjáráshoz igazodtam, hanem a tulipánokhoz illően öltöztem. Könnyed, lenge ruha volt rajtam. Ha nincsenek ott a kincses szépségű tulipánok, fáztam volna abban a grófi városban. A kezem jéghideg volt, de a szívembe melengető boldogság költözött.
Fütyörésztem is. Elillant minden gondom. Fotóztam, és köszöngettem a pazar tulipánvilágnak.
Autó
Sietek. Nincs hol parkolnom. Végre találok helyet. Kiszólnak az üzletből. Innen viszi a pók a kocsit. Majd zsebkendőnyi helyen nincs épp nagy választásom. Majd a kukák mellett – gondolom. A férfi a kerékpárjával keresgél a szemétben, félreáll. De úgy sem fér oda az autóm. Erre int, várjak. Nekiveselkedik a nagy kukának. Restelkedem, és várok. Végül eltolja a kukát, s mosolyogva mutatja, hogy most odaparkolhatok.
Kilépek a kocsiból. Megköszönöm. Nyitom a táskám. A tárcámat veszem elő. Nyújtom a pénzt.
– Nem, nem! Véletlenül sem! – mondja halkan önérzettel, és sarkon fordul.
Elszomorodtam. Miért is?
*
A legfontosabb szó
Nekem két keresztmamám volt. Az egyik az igazi, aki keresztvíz alá tartott azon a ragyogó májusi napon a Duna-parti kisvárosban. Ő volt Szabó Vilma. Nagybecskerekieknek Herci, édesanyám szívbéli barátnője, a világutazó, a merész, önálló nő, akit nem riasztottak vissza az élet nehézségei.
A másik Keresztmama a Keresztmamámat keresztelte, de ennek ellenére anyu, én, és még legalább húsz-egynéhány ember számára is megmagyarázhatatlan módon Keresztmama volt. Hogy valójában Erzsébetnek hívták, ezt alig tudta valaki.
Id. Keresztmama Trianon után ment férjhez az idősebb Szabó fiúhoz, és sokáig emlegették, hogy, bizony, a szerelem kedvéért még Budapestnek is hátat fordított, és a Bega-parti városban élt csendes boldogságban, mert id. Keresztmamát mindig boldognak láttuk. Áldott jó természete volt. Halk szavú, mosolygós, szorgalmas nő, aki remek süteményekkel lepte meg a váratlan vendégeket is.
– Már fiatalasszonyként igyekeztem az uram kedvébe járni – mesélte nekem, a kamaszlánynak. – Azt főztem, amit szeretett. Mire az irodából hazaért, az asztalon gőzölgött a leves. Mert drága uram számára leves nélkül nem ebéd az ebéd. Aztán a levesnek forrónak kellett lennie, hogy ha fölé hajolt, a szemüvege elhomályosuljon a tányérból felszálló párától.
Sohasem késett az én uram. Pontos volt, mint az a míves svájci karóra, melyet tőle kaptam házasságunk első esztendejében.
– Pali bácsi akkor nagyon szigorú volt – szögeztem le.
– Szigorú? – ismételte meglepődve.
– Dehogy volt szigorú! – tiltakozott csendesen.
– Az volt! – ellenkeztem kamaszos daccal. Sőt mondtam volna tovább, de Keresztmama megsimogatta a hajam, s kedvesen folytatta.
– Jó ember volt, olyan jó, hogy párja nincs. Nem beszélt soha arról, hogy a gyermekáldásunk elmaradt, pedig amikor mi voltunk fiatalok, csak a nőben lehetett hiba. Férfiban soha. Azt sem tette szóvá, ha a háziasszonyi teendőimből valamit kifelejtettem. Kicsim, az uram a halála napjáig udvarolt nekem.
Kamaszos hevességem ekkor majdnem robbant, s máig nem tudom, miért hallgattam mégis.
– Mindennap megajándékozott valamivel – folytatta. – Nem értékes tárgyak voltak, nem cifra ékszerek.
Tizennégy évesen számomra ez értelmetlen volt, hisz épp akkor vette Ormaiéknál Keresztmamám nekem az első aranygyűrűm egy apró rubinkővel.
– Az ékszer fontos! – vetettem ellent.
– Van annál sokkal fontosabb ajándék.
Ezt már nem hittem el… akkor…
Keresztmama folytatta:
– Egy napot nem felejtek el, míg élek. Húsvét előtti nagytakarításra készültem, s akkor találtam meg az első ezüst szálat is a hajamban, meg az a nap ajándéktalan nap volt. Sajgott bennem valami, de a takarítással igyekeztem elhessenteni a fájdalmat. A hálószobában létrán álltam, hogy letörölgessen a szekrényről a port, amikor észrevettem, hogy a szekrény üres tetején van valami. Egy fokkal feljebb léptem, s meglepetten láttam az uram kézírását.
Keresztmama visszaemlékezését leállította a sírása.
– Melyik szó volt? – türelmetlenkedtem.
– A legfontosabb, Aranyom! Tudod, a legfontosabb!
– De nem tudom, melyik a legfontosabb.
*
Igaza volt Keresztmamának, hogy tudom, csak épp fel kellett nőnöm hozzá. Abban is igaza volt, hogy a férje jó ember volt, aki mindennap megajándékozta őt. Akkor is, amikor a szekrény tetején lerakódott porba leírta ezt az egyetlen szót: szeretlek.
