„Ki már több nyarat élt, beteg, szeretne is elköltözni, de nem
tud; csak gubbaszt az őszi fán; hű párját elvesztette, régi dalait
elfeledte, megkisérti olykor, de közepén belésűl, abba hagyja. Így
üldögél, vagy lomhán átrepül egyik fáról a másikra, tépett fakó
köntösében; még a verebek is kicsúfolják.”
A HAMUTARTÓ
A legelején kezdeném. Megtanultam ugyanis tőle az évek alatt, amíg a közelében lehettem, hogy csak az elejétől érdemes elkezdeni. S aztán szépen sorjában. Ahogy a gyerek elsajátítja a járást, az első rogyasztott talpra állástól a szoba túlsarkáig. Vagy ahogy a nők széppé teszik magukat a tükör előtt: a folyamat egy pillantással, egy szemöldökrándítással kezdődik. Esetemben pedig üvegfúvó pipával egy üvegesműhelyben. Azaz nem is a történetem kezdődik ott, hanem én magam. Bár ez részint igaz csak. Talán még korábban, egy reggeli kávénál kezdődöm, egy hideg kávénál, egészen pontosan. Az összerittyentett kávé éppen kihűlt, mire J. Béla üveggyári dolgozó munkába indulván felhörpintette, és káromkodott egy cifrát, hogy ez a némber, mármint a neje, még egy sima feketét is képes elfuserálni. Hagyján, hogy méregerősre főzi, de hidegre is. Szinte belefagy a kiskanál. Hogy a kávé kihűléséhez a J. Rozália nevű feleség-némbernek vajmi kevés köze volt, annál inkább a J. Béla kicsorbult borotvapengéjének, amivel J. Béla tízszer annyi ideig nyúzta a borostáját, mint egyébként, s hát időközben kihűlt a fekete – már másodlagos. A felhorgadt üveggyári dolgozó komoran és méltatlankodva indult aznap a munkahelyére, s odaérve sem javult a hangulata. Citromképpel ácsorgott a kemence mellett, és kelletlenül szipókálta az üvegfúvó pipát. Más napokon is magas hibaszázalékkal dolgozott, de ekkor kiváltképp. Rá is szólt a művezető, hogy Béla, a teremtésit, levonás lesz a vége, ha hibásakat sorjázol nekem. J. Béla erre csak a bajsza alatt morgott, hogy nem mindegy a sok füstöstorkúnak, hogy a hamubili csáléra sikeredett-e, vagy sem. A lényeg, hogy ne billegjen a dohányzóasztalon, és öblös legyen, hogy ritkán kelljen kiüríteni. Szerette kigondolni a „hogy”-okat ez a Béla, kimondani annál kevésbé, bár kimondani mást se szeretett, nehogy meggondolatlanul fecsegjen, és megüsse a bokáját, a művezetőnek se igen felelt tehát, hanem behúzta a nyakát, és tovább ügyködött az üvegfúvó pipával. Ekkor formálódtam meg én. Mondhatnám, hogy keletkeztem, de az nem lenne teljesen igaz, hisz homokként már léteztem korábban, ki tudja mióta, csak ennek a Bélának köszönhetően alakultam át áttetsző, csillogó üveggé, azaz hamutartóvá – kis hibával. Hajszálnyi a repedés, egész közelről lehet csak észrevenni. Csillagszerű. Itt van, szívtájékon. Egy hamutartónak ugyan nincs szívtájéka, mindössze feneke meg pereme, de középütt, ahol az emberek a szívüket hordják, lett ez a sérülés. Hogy J. Béla, illetőleg a kihűlt kávé, a Rozália némber vagy a csorba penge mennyire tehet róla, nem is fontos, a lényeg: repedés van a szívem helyén. A művezető majdnem kiszuperáltatott, de aztán mégse. Megelégedett azzal, hogy leszedte a keresztvizet a citromképű Béláról, aki a feleségére és a pocsék kávéra panaszkodik, ahelyett hogy a munkájára figyelne. Engem meg másodosztályba sorolt, mondván, hogy kisigényűeknek hátha. De sokáig még hátha sem lett. Egy évig talán. Ott várakoztam az olcsó áruk boltjában, mígnem Ő leporolt és megvett magának. Meg vagyok hasadva szívtájékon, akárcsak ő, mondogatta, és a dolgozóasztalára helyezett, otthon, hogy szem előtt legyek, minduntalan az élet nagy misztériumára emlékeztessem, miszerint a bánat valami szépnek a teremtője is lehet, és hogy egy kis sérülésből keletkezhet egy szivárványos fénytörés, meg sok vers, szó, ritmus, mondatfutam. Egy egészen újszerű, mégis élhető élet, ezt mondogatta.
Soha nem hamuzott belém. Pipázott inkább, s a pernyét a hamuvederbe verte. Később, amikorra zihálva szedte csak a levegőt, a pipát is hanyagolta. Ezeken az elfúlós napokon már hozzám se beszélt, pedig korábban, évekig, mialatt az asztalán hevertem, vagy a poggyászában utaztam, bárhol is járt, vitt magával, akár egy kristályos önarcképet. Nekem olvasta fel a naplóbejegyzéseit, mesélt az álmairól, az epekövéről is, ami erőst kínozta. Csak ne ez a hitvány kő vigye el, mondogatta. Ahelyett valami magasztos halált kívánt magának. Amiben úgy lobban el, akár a fáklya. Kedves szavait citálva közben. A legelőbbvalókat mind közül. Amelyekben benne a magyar nyelv esszenciája. Szerinte a szó muzsika. Isteni és megfoghatatlan. Szavakkal bánni felér a teremtéssel. Ezt mondogatta.
Aztán egy nap csend lett, és hosszúra nyúltak a szobában az árnyak. Bennem azóta gyűlik a por, finoman szitál a mennyezetről. Valami jó kis tűz kéne, hogy visszaváltozzék minden. Eltűnne szívtájékról a repedés, cseppfolyóssá, majd röppenővé válna ismét a világ. Könnyűség lenne, súlytalanság. Kerengő, végtelen utazás.
A BŐRÖND
A vonatfüstben az a jó, hogy mindenfélére hasonlít. Egészen sokáig nézve, kicsit tán kancsalítva is, fura alakzatok bodorodnak elő a feketeségből. Tornyosulhat például egy kártyavár, elé gyalogút, rajta bicikli, a nyergében hosszú hajú szépség. Leng a szélben a végtelen hajzuhatag, inognak a kártyalapfalak. Aztán az egész szertefoszlik, vásári forgatag pöffen, vattacukrossal, céllövöldéssel, medvetáncoltató cigánnyal. Tán harmonikaszó is hallik, amire a medve elbillegné szívszorító táncát, de az első akkordokkal oda a harmonika, a vurstli, galambok röppennek fel, bozontos fűkabát alatt ébredeznek a dombok, bólogatnak a gémeskutak. Ahogy fut a vonattal ellentétes irányba a táj, úgy a füstképek is peregnek, tükörcsellel vetíti forgatagukat a fülke ablaküvege.
A poggyásztartóból csak a képek suhanását érzékelni. A mozgást, a dinamikát, amivel él, nyüzsög a világ körülöttünk. Csatjaim finoman mozognak a zötykölődés ütemére. Gazdám, a Nagy Költő, gondot visel rám. Alattam foglal helyet, kényelmes, bársonyhuzatú székben, időnként felnyúl, hogy ellenőrizze, helyén-e a poggyász, nem nyílik-e a kapcsa dombról ereszkedőben.
A Nagy Költő szeret üres fülkében utazni. Nem emberkerülő, de méltányolja az egyedüllétet. Olyankor megjön a hangja. Elragadtatva mesél vonatfüstből kibontakozó, libbenő világról, nyargaló tájról, mezők végtelenjéről. Verset is költ. Rímeket csiszol, illesztget, szavakat farag, akár asztallábat a bútorkészítők. Jegyzetel is, ha valami egészen tetszetős szócsinálmány sikeredik a próbálkozásból. Olyankor előveszi a gyomromba csomagolt írószereket, a bőrborítású jegyzetfüzetet, és gyerekírásra emlékeztető, gömbölyű betűkkel feljegyzi a fontosnak tartottakat. Ha pacát ejt, méltatlankodik, majd virágot, felhőt, kunkori ábrát sikerít a tintacsöppből. Néha arcot, hogy a versnek is legyen, amivel a napba nézhet. Amivel a világ felé fordul, ha úgy akarja.
Ezek az emberarcú versek aztán bennem utaznak. Jegyzetfüzetbe róva, az úti kávéfőzőkészlet, a bajuszkötő és a hamutálca szomszédságában. Rezegnek, rázkódnak sötétemben a betűk, vacognak a szavak, egymásnak ütődnek a mondatok. Csengés-bongás, nyelvi sziporka.
Jobb, ha csak ketten utazunk egy fülkében. Ő meg én. Neki a homloka mögött formálódik, sűrül szavakba a világ, én pedig magamba zárom ezt a világot. Kétszemélyes játék. Bizalmi állapot. Kívülállónak nincs benne hely.
Mégis betolakszanak mások is ebbe az intim közegbe. Nagy hangon szorítanak maguknak helyet a fülkében, és társalognak mindenféléről: adóról, folyamszabályozásról, hogyan kell szakszerűen megfüstölni a húst, és hogy mennyi borravalót illik adni a Rajkó hegedűsnek a Duna-parti kertvendéglőben. Egyszer egy nő, akit elmondása szerint némbernek szólít az ura, a kávéfőzés titkáról fecsegett, hogy ő valami török vénasszonytól leste el, és semmi pénzért nem adná tovább, fogadkozott. Ekkor szólalt meg a Nagy Költő, aznap talán először, hogy elállna-e hozzá mindenes asszonynak. Mosni, takarítani, s a kávéfőzéssel is neki lenne gondja. Szívesen inna már ugyanis egy jó feketét. Hiába a férfiúi törekvés, a tintaszín főzet soha nem lesz olyan, mintha asszonyi zseni kavarintotta volna tökéletesre. Férfiember, még ha ilyen elkötelezett kávés is, mint jó maga, csak lelkes amatőr lehet a babkávé-tudományban. A némbernek nevezett nő, valami Rózsi, megszédült ettől az ihletett beszédtől, és elszegődött mindenes asszonynak mire befutott a Nyugatiba a vonat, sőt engem, azaz az úr kockás útibőröndjét is maga cipelte le a vonatból, hogy ne annak a reszketeg öregnek kelljen, akitől a munkát kapja. Pedig eszébe sem volt más keze-lába lenni, s lám, a fülembe kapaszkodva mégiscsak kapott egy új élet után. Némiképp függetlenedhetne az urától, félretehetne erre-arra, motyogta. Ahogy férfias, nyújtott léptekkel baktatott a Nagy Költő után, idebenn egymáshoz ütődtek a szavak, szétzilálódtak a verskezdemények, ő pedig felmérte, mennyit kell majd nap mint nap munkába jövet gyalogolnia.
Miféle kavarodás ez, hümmögött a Nagy Költő, amikor odahaza felpattintotta a bőröndkapcsokat, elővette a jegyzetfüzetet, s annak érintetlen oldalait lapozgatta. A hamutartóban ott hevert az összes lejegyzett betű, szó, mondat, kaotikus összevisszaságban, egymásba akadtak a kampók, ékezetek. A bajuszkötő ráncaiban is lapult néhány, de a Nagy Költőt annyira elbűvölte a betűkupac, hogy a bajuszkötőről egészen megfeledkezett. Én pedig csak hevertem ott, tátott szájjal, miközben alkotóelemeire hullott egy egész költői világ.
A BAJUSZKÖTŐ
Bajuszkefe, serteperte, pomádé, bajuszkefe, serteperte, serteperte. Aztán meg én. Az egész esti szertartás szent és megváltoztathatatlan. A magára valamit is adó férfiember, s a gondozóm egy magára valamit adó férfiember, megadja az istennek, ami az istené, az országnak, ami az országé, a bajuszának, ami a bajuszáé. Figyelem, pontosság, precizitás.
A szőrzet ugyanis nemcsak úgy tenyészik, ott, a borvirágos orr tövében, hanem gondozni kell. Bajuszkefe, serteperte, pomádé, bajuszkefe, serteperte, serteperte… mindig ugyanúgy. Az ápolt arcszőrzet fél siker, fél férfiasság és fél tekintély. Vagy tán egészen az. Akinek nincs rendben a bajusza, nem is számíthat semmi jóra. Az jellemtelen, oktondi alak, aki rászolgált arra, hogy ne vegyék komolyan. A bajuszok és szakállak világában elveszett ember, aki nem visel gondot a legnemesebb férfiúi jegyéről. Nem, ne deréktájon próbáljanak értelmet szerezni a mondókámnak, hanem legfelül, fő helyen, legközelebb a mennybéli tökéletességhez. Egy szépen ápolt arc-ék a viselőjét is nemesíti, saját maga után, persze. Nemesi bajusz, főrendi bajusz, minden rendű és rangú bajusz – s mind-mind általam az, ami. Merthogy mit ér a legfényesebb szőr, a legdivatosabb forma, a leghetykébb peckesség, ha nincs, ami szabályozza?! Én: tenyérnyi vászon és arasznyi madzag – anyagában nem előbbre való egy konyhai mosogatórongynál, keshedt kapcánál, szerepem szerint mégis más a helyzet.
Vegyük példának a gondozómat. Gondozót, ugye, nem választhat a bajuszkötő. A gondozói arc csak úgy kerekedik a bajusztőbe. Azzal kell beérnie minden bajuszkötőnek, ami és aki adatik. Tizenéves kora óta ültem a képén. Akkoriban még sima volt a bőre, fénylő a tekintete, és a serkenő bajusszal nem is volt gond, könnyűszerrel meg lehetett zabolázni. Később, ahogy sűrűsödtek a bajuszszálak, egyes nőszemélyek elérték, hogy kinn felejtődjek a sublóton éjszakánként. Utána meg nem győztem helyreállítani a rendet, diónyi pomádé kellett, hogy a kefebajuszt megrendszabályozzam. A nőszemélyek elmaradozásával állandósult az éjszakai munkám, sőt, a gondozóm távoli útjaira is magával vitt kockás bőröndjében. Kedves útitársként köszöntöttem ilyenkor a kapcsos koffert és a selejtes hamutartót, sőt a jegyzetfüzetet és a kávéfőzőkészletet is ezeken az utakon ismertem meg. Sokat zötykölődtünk együtt csengő-bongó szavak, izgága verssorok társaságában. A jegyzetfüzettel néha eldiskuráltam, érdekes elképzelései voltak a versek világáról, amiben szerinte egy bajuszkötőnek semmi jelentősége nincs, merthogy mi egy darabka rongy a szavak varázsához képest, amelyekkel teremteni és ölni is lehet, mondta, de azt azért elismerte, hogy engem is versbe lehetne vinni, ilyeténképpen pedig mégiscsak helyem lehet ott, ahol a poémák megteremnek. A kávéfőzőkészlettel viszont más volt a helyzet. Nagyképű és hencegő, ráadásul rettentően hiú. A gondozóm valami füstös bazárban alkudott meg rá, s olyan örömmel hurcolta mindenhová, mintha kincset cipelne. Pedig haszontalan egy teremtés: tüzet kell gyújtani alá, kávébabot füröszteni benne, de hiába a gondozóm igyekezete, a lefőtt lötty penetráns szaga nem hogy nem ihletett költeményeket, hanem egyenesen émelyítő volt. Fű se nő ott, ahová a gondozóm mérgében kilöttyintette a pokoli főzetet. Ez a szégyentelen meg folyton sopánkodott, hogy minő barbár, minő kontár próbálkozás, de a kofferrel és a hamutartóval ráförmedtünk ilyenkor, hogy okosabb, ha meghúzza magát, nehogy valami ószeres zsíros ládájában végezze.
A gondozóm persze nem adta fel a próbálkozást. A kávé, még ha silány is, ugyanúgy része maradt a mindennapjainak, ahogy az ima, a versek vagy a vágy, hogy időnként helyet változtasson a nagy, kerek ég alatt. Ám ahogy szelídült, fakult alattam a bajusz, az utazások is ritkultak, mígnem elmaradtak teljesen. Homályos, félköríves ablak előtt telt ekkor már leginkább az idő, ő pedig sokszor fényes nappal is magán felejtett, miközben karosszékében üldögélt, és sohasem hallott szavakat fűzött véget nem érő lánccá. Eladdig, hogy az utolsó szó is elapadt. A szaggatott, erőtlen lélegzet csak a kezdőbetűt tudta felszínre lökni, de társ már nem érkezett utána. A makacs kis k ott maradt valamelyik ráncomba akadva. Senki, még a mindenes asszony se vette észre, aki puha léptekkel hozta be a dolgozószobába a reggeli kávét, és ujjai közé csippentve emelt le a viaszszín arcról. Csalódottan nyugtázta, hogy hiába vergődött a feketével, pedig aznap sikerült tökéletesre forralnia.
(A Magyar Írószövetség Arany János-emlékévre kiírt novellapályázatának első díjas munkája)
