Óvatosan bújt ki a dunyha alól, meztelen talpát sütötte a beton, pont a kis szőnyegre ritkán tudott rálépni, hisz hajnalban koromsötét volt. Persze ha majd jut rá pénz, lesz padló is, megígérte az ura. Lassan, évek óta megszokott mozdulattal állt fel, kicsit meggörnyedve, szusszanni is alig mert.
Franci felhorkantott, és olyan gyorsan nyúlt utána, rántotta vissza maga mellé, hogy nyikkanni se tudott. Néhány vad markolászó mozdulat után a kopott flanel hálóing már a nyakánál volt, és nem törődve erőtlen tiltakozásával, már rá is hengeredett. Számolt magában, a levegőt úgy szedte, hogy két lassú, két gyors, ahogy egyszer valami jógás füzetben olvasta. Persze lehet, hogy nem így volt szabályos, de úgy érezte, segít elviselni ezt a néhány perces utálatot. – Jó volt, mi? – kérdezte Franci, és felvillant a gyufa, már gyújtott is rá. A kis komód az ő felénél volt, a hamutartóból kifolyt a csikk, a szobából soha nem lehetett kiszellőztetni az áporodott bagószagot. Egy pillanatra megpillantotta a férfi diadalittas arcát, karvaly orra alatt a keskenyre beszippantott száját, fölötte a seszínű bajusszal. Senki sem tudta a városkában – persze pletykáltak, somolyogtak –, hogy miért éppen őt vette feleségül ez a messziről jött ember. Apja csak nézett a viaszkos vászonnal leterített asztal mellett ülve, amikor húsz éve beállított Franci, aki a gázmezőn dolgozott. Egyszerű munkásruha volt rajta, meg bakancs, rászáradva az iszap. Magas volt, egy kicsit le is hajolt, hogy a pislogva égő 40-es lámpát le ne verje, csak két szög tartotta. Nem nézett körül, mint akit nem érdekel a lány, se az anyja, két taknyos orrú öccse meg aztán végképp nem. Csend volt, erre nagyon emlékezett.
Hozzájuk a telepre nem nagyon jöttek idegenek. A magukfajták be-benéztek, főleg ha italt vagy ételt orrontottak. Franci köszönésképpen mormogott valamit, leült, a kezében lévő demizsont az asztal közepére tette. Intett, hogy kér két poharat, aztán inni kezdtek. Az apja meg az a kedvesnek megismert fiatalember, akivel kétszer-háromszor ha váltott néhány szót. Oda, ahol a melósok végezték a próbafúrásokat, meg húzták a csöveket, csak a főmérnök ment ki, terepjáróval. Régi, kiszuperált autó volt, valamelyik laktanyából.
Pirkét – aki az irodában dolgozott, bár még nem volt érettségije, de valami törvény miatt jó pontnak meg külön pénznek is számított a cégnek, ha hátrányos helyzetűeket foglalkoztat – néhányszor magával vitte a jegyzetfüzetével együtt. Egyszer állt csak meg egy olyan kanyarban, ahol senki se láthatta meg őket, és gyorsan szájon csókolta, de ő olyan hirtelen rántotta el a fejét, hogy majdnem kiverte az oldalsó ablakot. A főnöke sandán nézte, majd leereszkedően csak annyit mondott:
– Ó, pardon, kisasszony, micsoda malőr! – és hajtott tovább, mint ha mi se történt volna.
Másnap bement a könyvtárba, megnézte az idegen szavaknál, mit is jelent a malőr.
Attól kezdve megtűrt lóti-futi lett, kávét főzött, amit a főmérnök látványosan a mosdóba öntött, néha tüntetően szellőztetni kezdett. Elküldték a postára, az ajánlott levél blankettáját egyszer nem találta, két hétig ezzel heccelték. Mert az iroda lehet kemény, mint a vadon. Ha a többiek megérzik, hogy valaki gyenge, széttépik. Olyanok fordultak el tőle, akikkel idáig, ha nem is barátnői kapcsolatban, azt azért mégsem, de jóban volt. Semmiségekről fecsegtek, megnézték a divatlapokat, együtt mentek ebédelni. Most pária lett, számkivetett, senki nem ült le mellé az asztalhoz. Az ételt osztó asszonyok is megjegyzéseket tettek, hogy bizony jobb lenne, ha mindenki ott maradna, ahova való.
Pont akkor kellett ellenőrizni a legmesszebb lévő próbafúrást, amikor délután iskola volt, persze nem ért be. Szaporodtak a hiányzásai, ezt is a szemére vetették, hogy nincs benne kitartás, meg szorgalom. Pedig ha tudták volna, milyen nehéz volt eljutnia idáig, de senki nem kérdezte, magától meg dehogy mondta volna.
Ő volt az egyetlen, aki nem kapott jutalmat. Nem is a pénz miatt, hiszen alig löktek valamit, a fejeseké a nagy lé, tudta ezt mindenki. De hogy még a részeges éjjeli portás is kapott, csak ő nem!
A gyűlésen hátul ült, nem az irodistáknál, ott véletlenül egy székkel kevesebb lett behordva.
Fotó: Salánki Anikó
Az igazgató, nagy hájas fejű ember, úgy harsánykodott a mikrofonba, hogy hátul is jól lehetett hallani. Egyenként mentek ki és vették át a borítékot, mélyen meghajolva, mint azon a régi képen a történelemkönyvben, amikor a jobbágy megkapta a pénzecskéjét a földesúrtól.
Ő meg majd elsüllyedt, úgy érezte, mindenki feléje néz, aztán hogy nem szólították, csak ült tovább, lesütötte a szemét. El kellett volna jönnie, de úgy érezte, bírni fogja. Nem így lett. Amikor már széttolták a székeket és szólni kezdett a zene, akkor akart kisurranni.
A főmérnök jött vele szemben, sanda vigyorral végigmérte, aztán csak annyira megemelve a hangját, hogy a környéken ácsorgó hallják, annyit mondott:
– Tudod, arról, ami köztünk történt, nem beszéltem ám senkinek – és kacsintott a körülötte álló férfiakra, akik hangosan röhögni kezdtek.
Pirke tudta, hogy neki itt vége van.
A munkahely volt meg az iskola, ahova szeretett bejárni, úgy érezte, megbecsülik, elérhet valamit. Otthon mindig betegeskedő, vézna-sopánkodó anyja várta, tele sirámmal meg panasszal. Apját ritkán látta józannak, szerette a potyát. Öccsei ájtatos nagyanyjuk szerint Isten ajándékai voltak, de ő tudta, hogy bejárnak a városi nagy boltba csokoládét lopni. A telepiek kinézték maguk közül, nagyságának csúfolták, volt a szomszédban egy vele egyidős lány, már a második gyerekével volt abban az időben viselős.
Ő többre vágyott, rendes életre, munkára, józan-kedves férjre.
Franci hangja riasztotta fel – míg a múlton rágódott, tán elszunnyadt egy kicsit –, a kávéját követelte, meg egy csosza pálinkát, persze a sajátjukból. Volt a máséból is, mert kőművesek mellett dolgozott, s a munkát terménnyel, disznótoros kóstolóval, itallal fizették. Jobb volt ez így mindenkinek. Kikászálódott az ágyból, arra se vette a fáradságot, hogy papucsot húzzon. Feltette a kávét, szeretettel megsimogatta a gáztűzhelyet, mióta ez volt a sparhelt helyett, mennyire könnyebb lett az élete!
Kinézett az ablakon, egész rendes kis utcában laktak. Persze nem bent a központban, de elég messze a teleptől, hogy ne kelljen neki minden nap rágondolni. Az érettségiből persze nem lett semmi.
A lányának igen, ápolónő lett a megyeszékhelyen. Szőke volt, kicsit fakó, meg kék a szeme.
– Szerencsére nem rád hasonlít, nem olyan fekete – mondta egyszer Franci, és nagyot csípett a fenekébe. Ő nem szólt, csak kiment a félbe maradt építkezésre, mert persze sok földgázt nem találtak, ott maradt minden felibe-harmadába. Sokáig ült a valamikori irodaépület előtt, az ablakok kitörve, a félig beomlott falakra felkúszott a folyondár. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy mi lett volna, ha akkor enged a főmérnöknek. Aztán hazament, és soha többet még csak arra se nézett. Valahogy elteltek az évek. Valahogy eltelik az élet.
Felhúzta a gumicsizmát, a meleg berlinerkendőt csak úgy a vállára terítette, kinyitotta a konyhaajtót. A szél behordott egy kis havat, nemsokára itt a karácsony. Hátha hazajön a lányuk – gondolta. Elindult az ólak felé, nem fordult vissza, bár a hideg felmászott a combján.
Az első lépés volt minden reggel a legnehezebb.
Nyitókép: Fotó: Salánki Anikó
