Művészkávézóban találkoztunk. Szabadka elkoptatott kövezetű utcájából, a huncutul meleg októberi ragyogásból, ahol a villogó fények, szikraszínek szinte megsebzik a sétálók ideghártyáját, besurrantunk a kávézóba Torok Melinda festőnővel. Kis asztalkához ültünk le. Ő gyümölcsturmixot rendelt, én hosszúkávét. „Kötetlenül beszélgessünk, lazuljunk el!” – mondta Melinda. Megindult egy beszélgetés, szinte belehajoltam az arcába, úgy figyeltem. Közlékeny kedvében találtam, kitárulkozott, szemében furcsa fények gyúltak, én meg belefeledkeztem a gondolatvilágába, feltöltődtem. „Szívesen használok fel a természetes közegemből egyszerű, banális elemeket, amik éppen kéznél vannak, mint ez a csésze, a magára maradt szék, az asztal vagy a bejárati oszlop, tehát olyan hétköznapi tárgyakat, amelyeket átírok a rajz vagy a festészet nyelvén, a képeimen gyakorta jól sikerült vázak lesznek, amiket megtöltök tartalommal, a magam belső világával.” Melinda szeme komolyan kandikál ki a játékosság mögül, neki nem mindegy, kire milyen hatással van az, amit mond. „A sarokba helyezett növényt azért izgalmas megfesteni, mert érdekes felületként mutatja magát a mögötte fehérlő fal, ahogyan fel-feltünedezik a levelek között. A fény-árnyék játékkal, és a színek megváltoztatásával közölni akarok valamit, lehet, hogy a bensőmből egy szeletkét, de a végeredmény sohasem lesz ugyanaz.”
A lényeg az ember belső fejlődése, ezáltal belső világának kivetítése?
– Ha a művész fejlődni szeretne, akkor folyamatosan változnia kell, keresni és kutatnia önmagát, miközben különböző alkotói fázisai alakulnak ki, megvillanások a jövőre nézve. Én a saját belső világomat próbálom megérteni, ami csak hosszabb folyamat után sikerülhet. Akkor tudok legjobban alkotni, ha jó hangulatban vagyok, a művészetet egy olyan médiumként, csatornaként kezelem, ami arra való, hogy valami jót adjon a világnak, kellemes közérzetet, szeretetet sugározzon, és nem utolsósorban, hogy gyógyítson. Azt szeretném, ha az emberek a képeimre néznek, örüljenek. Nem mindig kerítenek hatalmukba ezek a pozitív töltetű hangulatok, amik kellő hitelt adnak a munkámnak, a mindennapi életben ugyanis sokféle hatás ér, vagy olyan emberekkel találkozom, akik kiszippantják az energiáimat. Ha az ember művészi munkát végez, fel kell töltődnie. A bensőnkben létezik egy morajló kút, egy felfakadó forrás, amit táplálni kell, hogy abból meríthessünk. Vannak olyan pillanatok, amikor csak magányra vágyok, néha éjszaka jönnek az ötletek, a sötétben, amikor mindenki alszik, vagy a hajnali csöndben, nyugalomban. Minden művészt más rezgések érintenek, ihletnek meg. Vannak, akik szeretik a pezsgő, zajos helyzeteket. Számomra nagyon fontos a belső nyugalom, és apró külső körülmények is meg tudnak zavarni, hihetetlenül érzékeny vagyok. Akkor döbbentem rá erre, amikor portrékat festettem, élő modelleket, mert olvasni tudtam a gondolataikban, beleláttam tekintetük mélységeibe, éreztem és bejártam arcuk leheletnyi változásait, ami aztán magához vonzotta az ecsetemet, hogy mindezt áttelepítsem a vászonra. A dolgok mélyén, a lélek rejtett zugaiban van valami, ami ritkán mutatja meg magát. A fotó erre nem jó csatorna, egy rögzített pillanat, ami már tovatűnt. Átélem a modellt ülő emberek fájdalmát is. Amikor tájképeket festettem, kimentem a természetbe, hogy átéljem annak a környezetnek a hangulatát, ahol éppen tartózkodom, hogy közvetlen élményben legyen részem, eggyé váljak a tájjal, s mindez visszatükröződött az alkotásokban. Ha a műteremben festeném ugyanezt, akkor a kép egészen fals hangulatot sugározna, két ellentétpár, a műterem és a táj diszharmóniáját. Még a gyerekeknél is megfigyelem – rajzpedagógiát tanítok –, ha megajándékozzák őket egy élménnyel, szépen megrajzolják, amit átéltek.
Milyen hatások értek művészi munkád során?
– Gyerekkoromban állandóan rajzoltam, mesét, fantáziát és valóságot kitűnően vegyítettem, örömmel és lelkesedéssel. A Belgrádi Művészeti Egyetem Képzőművészeti Karán elsajátítottam a klasszikus festészet kincsestárát, megtanultam realisztikusan, élethűen ábrázolni a dolgokat. Akkoriban úgy festettem, mint az expresszionisták, erőteljes szabad ecsetvonásokkal, élénk, harsány színekkel, és mint az impresszionisták, halványabb tónusokkal is. Az akadémián döbbentem rá, hogy egészen mélyre kell ásnom, hogy kihozzam magamból és képpé formáljam – a szemen, a kézen, a fénytöréseken át a kifejezhetőségig – azt, ahogyan gyermekkoromban festettem, kifinomult, filigrán rajzokat. Mail arttal, postai művészettel kezdtem foglalkozni, régi borítékokra leheletnyi finom, aprólékosan kidolgozott miniatűr rajzokat készítettem, színes vagy éppen fekete-fehér rajzokat, némelyik reneszánsz vagy középkori elemeket tartalmazott. Akkoriban nagy hatással volt rám a szecesszió, valamint a szimbolista Aubrey Beardsley rajzai keltették fel az érdeklődésemet. Ezzel párhuzamosan szellemi közösséget éreztem India művészete, kultúrája iránt. Akkor találkoztam először a 18. századi Pahari és Kangra miniatúrafestészettel, a lírai jelenetek a misztikum csodáiba engedtek betekinteni. Rabul ejtett az indiai középkori költészet, például Dzsajadéva szanszkrit nyelven író indiai költő, akinek Gita Govinda című művét Weöres Sándor olyan tüneményesen fordított magyarra: „Szekfűvirágleheletzuhatagos-örömillatú délövi szélben…” A lélek idézése c. gyűjtemény költeményei a szerelemről, az isteni szeretetről szólnak. Felfedeztem az indiai esztétika különlegességeit, a mindennapiban a különöset, ilyen a hangulatok megfestése. Ráébredtem, hogy ezek a művészek is hasonló szenzibilitásúak, mint én, szenzibilitásuk áttör a rutinnak a kérgén, a technikájuk, a felfodrozódó formák a lelkemhez közel állnak és emberléptékűek. Segítettek abban, hogy önmagam jobban megértsem. A puzzle darabkái kezdtek összeállni. A tanáraim meglepődtek ezeken az egyedi rajzokon, de biztattak.
Az a vágyad, hogy beleáradj és feloldódj ebben a művészi szférában?
– Amikor a magisztrátusi kiállításomat készítettem 2005-ben, ahol két ellenpólus találkozott, amik egymás nélkül mit sem érnek... Mindjárt elmagyarázom. Amikor körül vagyok véve emberekkel, mondjuk, egy művésztelepen, és nagy a zaj, akkor harsányan reagálok, belőlem a gesztusfestészet ecsetvonásai jönnek elő, amikor csendben alkotok, a képeim az összefüggések finom rendszerét mutatják ki. Mindkettő én vagyok. Arra törekedtem, hogy ezt a két irányt összefogjam. Próbáltam keresni egy kapcsolódási pontot, amivel összehozhatnám a kettőt. Egyetlen alkotásban nem tudtam megvalósítani, csak témában és formátumban, a stílusokat pedig szándékosan variáltam. Így alakult ki egy sorozat önarckép, amelyek mind különböznek egymástól. Belebújtam különböző típusú nők bőrébe. Vizuális naplómnak ezt a címet választottam: Átalakulások, illetve stílusgyakorlatok.
El tudsz vonatkoztatni, nem csupán a képzőművészeti anyagot tartod lényegesnek?
– Danyiil Harmsz után szabadon rövid, frappáns szöveget mellékeltem a portrékhoz, egy kis szürrealista humorral megfűszerezve. Abból adtam ízelítőt, hogy mi minden történt velem és körülöttem, amíg festettem azt a bizonyos képet. Egyébként ezeknek a festményeknek valóban van egy külön történetük. A fekete herz dámát fejeztem be édesanyám konyhájában, egy fekete hajú hölgyet, arcán piros kontúrokkal, a háttérben felfelé és lefelé irányuló szíveket festettem a szürke alapra. Lementem a boltba vásárolni, az utcán találtam egy kártyát, egy tízest, telis tele ilyen felfelé és lefelé mozduló szívekkel. Hazahoztam, leraktam az asztalra és egy idő után hirtelen bevillant, hogy a képemnek a része legyen. Előbb festettem meg ezeket a jeleket, és csak utána fedte fel magát a kártya. Ráragasztottam hát a képre, találtam neki üres helyet, úgy mutatott a képen, mintha szándékosan oda terveztem volna. Többször is megtörtént velem ehhez hasonló, hogy alkotás után köszöntek rám az információk, az impressziók, a motívumok. Úgy gondolom, ha valaki kreatív, ha alkotó tevékenységgel foglalkozik, akkor mintha a természet, a kozmosz hozzájárulna művének létrejöttéhez.
Az akvarellfestészet irányt mutatott a belső világod felé?
– 2007-től 2016-ig ráhangolódtam az akvarellfestészetre, amelyben az elképzeléseimet szabadon megvalósíthattam. Ennek egyrészt gyakorlati oka volt, mert nincs műtermem, és fel kellett találnom magam bárhol, főként kis helyiségekben. A jó minőségű akvarellpapír és az akvarellfesték lehetőségeit tanulmányoztam, és ráébredtem, hogy ez a technika számos meglepetést tartogat számomra, és kiteljesít. Itt kezdtem fókuszálni az érzelmekre, az ösztönös, spontán kifejezésre. Arra, hogy egy kis beavatkozással az anyag, a festék és a víz közösen formálja a képet. Sejtem, mi alakul ki az érintkezésükből, de teljes egészében sose tudom. Egyben néző is vagyok, aki a természet teremtményeit megcsodálja. Szeretem az ásványokat, a kristályokat, a természetes formákat. Amikor egy achátot, egy kristályt félbevágnak és kiemelkednek a zárványok, foltok, ez csodálatos. Ugyanezt a jelenséget leljük meg az akvarellben, hiszen önmagát teremti meg a kép. Művészetembe tehát belekerült és szinte mindent meghatározott a fény, lenyűgözött a fény és az árnyék játéka, a sötétből kibukkanó fény, és úgy éreztem, ez már egy belső lelki útnak a megnyilvánulása. Mélyen spirituális személy vagyok, nem elégszem meg a külsőségekkel, hanem keresem a dolgok belső értelmét. Ezek között az alkotások között az emberek ellazulnak, és jól érzik magukat, és inkább megérezni, mint megérteni kell őket. A hallgatóimnak is mindig mondom, hogy ne ésszel, szívvel közelítsenek a művészethez.
Az utazás élménye, hogy a te kifejezéseddel éljek, felér egy „gyógykezeléssel”?
– Háromszor látogattam el Indiába, egyre inkább tágult a látóköröm, a világszemléletem, még nyitottabbá váltam. Ha az ember Indiába pottyan, nagyon sok hatás éri, egyrészt a zaj, a dudáló taxisok, a riksák, sok a motoros riksa, gyakoriak a majmok, a tehenek, egy nyüzsgő hangyaboly kellős közepén találod magad. A nyugati ember minden apróságon idegeskedik, de itt nem lehet, itt mindent el kell fogadni és hagyni, hadd vigyen, sodorjon az ár magával. Mindennek van egy belső dimenziója. Rádzsasztán állam fővárosában, Dzsaipurban voltunk, a színek beszippantottak, az épületek lebegtek a szemem előtt, a viseletük is különös érzéssel töltött el, a zenéjük pedig mélyen hatott rám. Később átkerültünk Észak-India egyik kisvárosába, Vrindávanba, ahol kb. 5000 templom található. Úgy tűnt, mintha a várost egy üvegburával fedték volna le, itt egy másik világban találtam magam, és úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna. Mindez kihatással volt a művészetemre, talán az a legfontosabb, hogy ne hagyjam abba a keresést. A figurális és az absztrakt festészet fúzióját próbálom az elkövetkező időszakban megvalósítani. Helyet szorítok az absztrakt festészetnek, rejtélyes fények, ködszerű, fátyolos árnyalatok, a realisztikus látásmódnak és az indiai Pahari és Kangra miniatúrafestészetnek, amikor finom vonásokkal és formákkal érzékeltetek. Ezeknek a találkozása az én utam. Régebben ezt a lelki dimenziót nem mutattam meg a külvilágnak, elfojtottam magamban.
A családod anyanyelve jóformán a művészet volt, ugye?
– Az anyai nagyapám orosz emigráns volt, a memoárjában olvastam, hogy az édesapja katonatiszt, de terpentinszag járta be a dolgozószobáját, ahol előszeretettel festett. Nem ismerte a hangjegyeket, de hallás után zongorázott. Rövid színdarabokat is írt. Én sem ismerem a kottát, de ha meghallok egy szép zeneszámot, eljátszom a harmóniumon. Énekelek, kórusban énekeltem, hogy a hangomat kiengedjem magamból, ez a mai napig nagyon fontos számomra. Nagyanyám fotóművész szeretett volna lenni, megvolt az esztétikai érzéke hozzá, csak a lehetősége nem, varrónő lett. Édesanyám amatőr szinten festett, az öccse, a nagybátyám karikaturista. Apai nagyapámnak könyvesboltja volt, bélyeggyűjtéssel foglalkozott, édesapámra a bélyegek hatottak, elmondása szerint a bélyegekre rajzolt képekből nyert ihletet, hogy fessen. Torok Csaba író, színi- és filmkritikus volt. Sokan az édesapámhoz, Torok Sándorhoz hasonlítanak, ilyenkor nem is engem látnak, hanem őt. Nagyon szerettem, fantasztikus ember volt. Egy rendkívüli művész, nemcsak a vajdasági miliőben, hanem az európai festészetben is, a lírai absztrakció terén jelentőset alkotott. Amikor apám festményei között vagyok, akkor otthon érzem magam. Születésem óta ott függött édesapám festménye a falon, a fejem fölött, és viccesen hangzik, de azért is van kicsit behorpadva a fejem, mert babakorban háton fekve, a fejemet hátrafordítva fejjel lefelé nézve órákig csodáltam a festményt. Ugyanazok a rezgések, bizonyos elemek, megtalálhatók mindkettőnk akvarellfestészetében, de különbözik a kézírásunk és a belső tartalom is. A szeretet és a fény mellett az ő képein megjelenik a fájdalom, amit átélt. A genetikától nem lehet szabadulni, és nem is kell. Ezek vagyunk mi. Megpróbálom ezt az örökséget, amit a génjeimben hordozok, úgy felhasználni, hogy saját magam képviseljem.
Voltak-e írói törekvéseid, vezetsz-e naplót?
– Szerteágazó az érdeklődésem, egyszerre többféle dolog érdekel, ezért van egy festői, zenei, pedagógusi, metafizikus énem. Nem szeretném, ha mint képzőművészt klasszifikálnának, mindenféle beskatulyázást feleslegesnek és idegennek érzek. Írni is szoktam, gyakran próbálom szóban megfogalmazni a gondolataimat. Ezek az írások gondolatgyűjtemények, még nem kaptak konkrét formát. Éjszaka felriadok, részletesen leírom a gondolataimat, felismeréseimet. Amikor Ágoston Lóránt és Sagmeister Laura barátaim kiállításait nyitottam meg, rendhagyó módon a megnyitó szövege költészet volt, mindkét esetben. A táskámban mindig van egy zsebkönyv, azaz művészkönyv. Bárhol elővehetem, ott rajzolok bele, ahol éppen akarok, zsebműteremnek neveztem el. Ha már nincs műtermem, legyen egy a zsebemben!
Áruld el, mi a kiállítások szerepe és helye az életedben?
– A kiállítások azért jelentősek számomra, mert lehetőséget nyújtanak arra, hogy áttekintsem az eddigi munkámat. A képeim ugyanis otthon, valamelyik fiók mélyén lapulnak, vagy a szekrényben raktároztam el őket, esetleg a falnak támasztva sorakoznak, sokszor azt sem tudom, hány képem van. Amikor készülni kezdek a tárlatra és előkerülnek, rádöbbenek, hogy van egy csomó képem, hogy van mit bemutatnom. Pozitív és negatív visszajelzést kapunk a nézők részéről, de nem hagyom, hogy a közönség diktálja, hogyan alkossak. Örömet szerez, amikor látom, hogy valaki szívből örül a kiállításnak. S a képtérben való találkozások a feledhetetlen élmények közé tartoznak.
