A sanyarú romániai „kiruccanásos” korszakot követte egy átmeneti, könnyebb, csalóka időszak az 1980-as évek végén. Kívánságaink meglódultak. Nem „vígan és dalolva” döntöttem egy teljesen más úti cél mellett. Akkori meggyőződésem szerint a rideg ész érveinek engedtem.
– Egy német márkából három lehet – mondták. Plusz Münchenben lenni is vágyaim egyike volt. És most épp a szép bajor fővárosba készülődöm, persze nem úgy, ahogy elképzeltem. Hiába, az álmok és a valóság ritkán azonosak. Hónapokig hallgattam a tanáriban mellettem ülő kollégám meséit a sikerélményeiről, a meggazdagodás gyors és könnyű lehetőségéről. Miután rábeszélése eredménytelen maradt, a tromfot vette elő. A fiadnak szerzel vele örömet. Telitalálat. Hát ezért vállaltam, hogy veszek jegyet a péntek este Münchenbe induló buszra magamnak meg neki is, mert ő nem Becskereken él, hanem egészen Muzslyán, ezért nekem ez a jegyvásárlás jóval egyszerűbb.
Ácsorgok a Búza téren, várom a kollégát, s azt, hogy a meggazdagodás útjára léphessek. Körülöttem hangoskodó, rutinos utasok. Én a két jeggyel kétségbeesetten várom a tanártársam, de az sehol, ellenben távolabb egy férfi idegesen toporog. Ő is vár valakit. Mindenki felszállt a buszra, melynek motorját már járatja a sofőr, aki rám is szól: indulunk. Leszögeztem, nélkülem ám, mert az a Muzslya olyan messze van, hogy még nem érkezett meg a gazdagodás útjára lépett kolléga, én meg egymagam inkább hazamegyek, mint álmaim városába.
Aztán felgyorsulnak az események. Az ácsorgó férfi hozzám lép, mondja, hogy keres egy tanárnőt, akiről kiderült, én vagyok, meg hogy ő jön a kolléga helyett.
Két vadidegen – gondoltam, meg hirtelen eszembe jutott az egyik marxista elv (a marxizmus tantárgy volt a középiskolákban), hogy a tőke nyomorba dönt. Hát itt az élő példa, én. Igaz, én már tőke nélkül is nyomorban vagyok. Aztán eszembe jutott a drága ómamám által sokszor emlegetett közmondás: aki mer, az nyer. És Ómama legyőzte Marxot. Az idegen férfival oldalamon én is helyet foglalok a buszban, ahol már a többi utas hangosan tréfálkozik, én meg még latolgatom, hogy talán okosabb lenne leszállnom.
Aztán maradok. A mellettem ülő férfival versenyt szidjuk a tanártársam, mert őt közvetlenül indulás előtt ugyanazzal a rábeszélő szöveggel győzte meg, mint engem, de azt is hozzátette, kolléganője (szóval én) kiválóan ismeri Münchent. Hát ennyit a tanártárs igazmondásáról.
Aközben eszembe jut, hogy kisiskolás fiam mennyire örül majd a videólejátszónak, amiért utazom. A meggazdagodás lehetőségének a gondolata eszembe sem jutott. Éjfél után elcsendesedett az utastér, álom keringetett engem is. Majd megálltunk egy benzinkúton. Ámulattal néztem a mosdó tisztaságát, meg azokat a lehetőségeket, melyeket babáknak, mozgáskorlátozottaknak is nyújt. Nézelődhettem én nyugodtan, csak az illemhelyre nem tudtam bejutni, pedig nagyon igyekeztem volna, de hiába, a kezemben szorongatott kölcsön 100 márkással nem lehetett. Fémpénz kellett, ami nincs. Gyorsan rájöttek útitársnőim, a roma asszonyok, miért ácsorgok kétségbeesetten. Hát védőszárnyaik alá vettek. Mert ők egyetlen érmének köszönhetően pisiltek mindannyian. Hogy is? Az első még pénzzel, de a dolga végeztével nem lépett ki a fülkéből teljesen, hanem bennfelejtette a lábát. Amikor belépett a következő, ő már mehetett. Hát ezzel a módszerrel jutottam be és léptem ki. Sokat tanultam. Megtört a jég. Minden cigányasszony barátnője lettem. Mondogatták a férfiak is: vigyázunk a tanító nénire. Láttam már, jó dolgom lesz. (Utána évekig örömmel üdvözöltük egymást az akkor még a központban lévő, zsúfolt nagypiacon. Mondd, téged itt minden roma ismer? – kérdezte egy alkalommal velem együtt bevásárló kolléganőm. )
Sok az 1000 km. Reggel kimerülten, gyűrötten meg szorongva érkeztem Münchenbe. Míg nézegettem fiam sietős kézírással lejegyzett szövegét, hogy tudjam, a Sony melyik típusú videolejátszóját kell megvásárolnom, megjött Becskereken hagyott önbizalmam is. A „végre teljesíthetem gyermekem kívánságát” gondolattól sarkallva busznyi tanácsadómmal együtt indultam el a német város szép utcáin.
Csodálkoztam eleget. A legtöbbet abban a boltban, ahová vezettek. Kisebb üzletet több árucikkel nem láttam, mint ott. Videólejátszók padlótól a mennyezetig. A bőség zavarától megdöbbentem, s akkor világosodott meg elmém, hogy az angoltudásommal itt nem vergődök zöld ágra. Igazam volt. A szerb elegendőnek bizonyult, mert az alkalmazott e nyelven fordult hozzám praktikus kérdésével: mennyi pénze van? Mondám, s átadtam az otthonról hozott listám. Először ingatta a fejét, majd röntgentekintettel végigmért, s elébem tette az áhított lejátszót meg 10 ébresztőórás rádiót plusz a kor divatos telefonját. Még mielőtt rábólinthattam volna, ő már csomagolt. Amikor szembesültem a tulajdonomba került áru mennyiségével, ismételten elbizonytalanodtam, ami csak pillanatokig tartott, mert a roma útitársaim felkapták a holmit, mondván: učiteljice, ti samo šetaj kao dama, mi ovo nosimo u bus. (Tanító néni, te csak sétálj, mint egy dáma! Mi ezt visszük a buszba).
Az osztrák határt Jugoszlávia szlovéniai szakaszán léptük át. A vámos az utastérben elmondta, hogy mindannyiunknak el kell hagynunk a járművet, majd libasorba állva magunk elé helyezni a cuccot, az útlevél és a számlák a kezünkben legyenek. A mustránál a halomnyi ébresztős rádióm nem érdekelte a vámost, de a videolejátszóm annál inkább. – Mit vett? – kérdezte. Mondtam. – Milyen típust és mennyiért? Mondtam. – Sonyt vett? – kérdezte még néhányszor, én meg annyiszor ismételtem: igen. Utoljára már kiabáltam: Sonyt! A mellettem álló roma asszony megrántotta a szoknyámat, hát elhallgattam. A vámos kezembe nyomot egy cetlit, melyen sok szám volt. Megrettentem. Atya Isten! Lesz-e annyi csekkem, hogy kifizessem a vámot? Lett. Már épp a tizedik kitöltésénél tartottam, amikor rámkérdezett egyik becskereki sorstársam, minek írok annyit.
– Hogy kifizessem a vámot.
– Ahhoz elég neked egy csekk.
Értetlenül és fáradtan ültem a buszban, útitársaim meg egymás szavába vágva magyarázták, hogy ilyen nincs. Drágábbnak mondom a vámolni valót, mint amennyi, mert én az olcsóbb Sanyot vettem, és nem Sonyt, ahogy bizonygattam, és a vámos megsajnált. Megsajnált, mert hogy ütődött vagy, így a vámilletéknek csak egy tizedét fizettette meg veled. Örülj már!
De én keservesen zokogni kezdtem, mire csend és megdöbbent emberek vettek körül.
– Nem azt vásároltam a fiamnak, amit kell – mondtam és álomba sírtam magam.
Nagybecskerekre érve eltökéltem, hogy most voltam Münchenben és soha többé. Maradok kizárólag a katedra mellett.
Otthon fiam németországi ajándéka láttán, fittyet hányva tévedésemre, boldogan ölelt át. A Szlovénia óta cipelt mázsás kő ekkor esett le a szívemről.
Hetedhét országon túlról sokadszorra
Ambrózy Tibor – Dudi tanár úr emlékezetére
Kipihenve magam rögvest elfelejtettem minden müncheni megpróbáltatásom. Elragadtatással meséltem pozitív tapasztalataimról. Érdekes, a negatívak teljesen a feledés homályába vesztek. Lelkesedésem járványként terjedt. A tanári kar nagyobb része rögvest Münchenbe készült. Az ébresztő rádió kelendő portékának bizonyult. Sorban érkeztek a megrendelések.
A befektetendő anyagiakat a következőkben már édesanyámtól kaptam, aki szülei csekély örökségét nagylelkűen unokájának szánta. Továbbra is egyedül neveltem immár kiskamasz, minden téren jeleskedő fiamat, akinek próbáltam tőlem telhetően a teljes és jól működő család körülményeit biztosítani. A másik hajtóerőm a „nincs, de lehet” volt.
Kialakult a menetrend. Münchenbe péntek este indultunk, miután megtartottam a 6. órámat is. Néha egy kocsi ment. Volt, hogy több. Kora reggel értünk Bajorország fővárosába. Estig vásároltunk, utána rögvest indultunk haza.
Egy ötoktávos Yamaha szintetizátor volt gyermekem óhaja. Ez megegyezett édesanyám gyakorlatias világszemléletével, mivel ő abban a meggyőződésben élt, aki hangszeren játszik, annak könnyű dolga lesz sorkatonaként, mert a zenekar és a muzsika biztonságában él majd. Akkor errefelé még rémálmaikban sem jelent meg a széteső ország, a settenkedő háború számlálatlan iszonyata.
Én akkor Münchenben teljesen más nehézségekbe ütköztem. Tudtam, hogy a Marienplatzra ez alkalommal sem fogok eljutni, mert az idővel kell felvennem a versenyt. Az idővel, mely rohant, én meg a sverckommerszesek utcáit róttam, ahol csak játék szintetizátorokat árusító üzletek sorjáztak. Vigaszra szorultam, hát vettem magamnak ilyen csokit meg néhány olyat is. Dél múlt, idegességem nőttön nőtt, nyugtatót kellett vásárolnom. Akkor az épp két egyforma, kivételesen vidámsárga színű hajkefe volt. Átmenetileg lehiggadtam, majd futásnak eredtem. Ismeretlen utcákba jutottam, de hangszeres üzlet, áruház sehol. Este hatkor zárnak, már 4 óra volt. Közben az ámulat megállított egy pályaudvar előtt. December volt, s ott vígan pompázott betontartókban a szeretett sarkantyúvirágom. Közelről is megnéztem. Kíváncsi voltam, milyen táp élteti őket a közelgő tél előtt. Ujjam kőkemény földbe ütközött. Ezen meglepődtem, de magamon még jobban, a német kertészkedés eredményességével foglalkozom, és nem azzal, amiért jöttem. Ismét loholni kezdtem. Kétségbeesésem csak rövid távú iramra volt elegendő. Éreztem, nagyon fáradt, nagyon szomjas, nagyon zaklatott vagyok. Amikor egyik kirakatban megpillantottam magam, megrettentem a látványtól.
De 2000 kilométert nem teszek meg hiába – mondtam ki hangosan, mire a mellettem elhaladt, csinosan öltözött idősebb nő megszólalt: – Bitte. – Where can I find a music shop? – kérdezem. Megértette. Lelkes magyarázatba fogott. – I don’t understand – ismételgettem kétségbe esve. Erre belém karolva vezet. Ő kényelmesen menne, én rohanok. Bő 10 perc múlva megérkezünk. Örömteli mosollyal mutat a többemeletes áruházra, s diadalmasan mondja: music shop. Várom, hogy a föld megnyíljon alattam. Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz, visszhangozza egész lényem, de megköszönöm a drága hölgynek igyekezetét. Valóban music shophoz vezetett. Az üvegfalakon keresztül látom, a temérdek bakelitlemezt.
Majdnem fél hat. Rohanok, de magam sem tudom, merre kellene. Mondom a Miatyánkot, Üdvözlégyet. Elfogy az erő, nincs levegő a tüdőmben. Megállok. Nekidűlve a falnak már csak annyit mondok csukott szemmel: segíts meg, Istenem! Végre kapok levegőt, kinyitom a szemem, és előttem a csoda. A sarkon hatalmas hangszerüzlet, ahol csak profi szintetizátorokat árulnak.
15 perc zárásig! Szinte beesek az ajtón. Elegáns, csokornyakkendős úr üdvözöl, én meg előkotorom, a már gyűrött papírt, melyen a kívánt Yamaha szinti típusa állt. A csokornyakkendős úr olvassa, és nemlegesen ingatja a fejét. Megértem, nincs. Aztán széles ívben végigmutat a hatalmas kínálatot. Látom, több szintetizátoron fülhallgatós emberek játszanak.
– Jaj, Istenem! –mondom magamnak fennhangon könnyeimet nyelve tanácstalanságomban. Aztán újabb csoda történik. A csokornyakkendős úr finoman meghajolva előttem ennyit mond édes anyanyelvemen:
– Tessék parancsolni!
Dől belőlem a szó. Meglesz az áhított Yamaha szintetizátor, csak nem az otthonról hozott papíron szereplő, mert azt már nem gyártják, meg még minden más, ami kell hozzá, sőt a szállításhoz megfelelő koffer is.
Közben a csokornyakkendős urat, akiről kiderült, hogy a tulajdonos, megdicsérem:
– Milyen választékosan beszél magyarul! Biztos magyarországi.
– Ó, nem – világosít fel –, vajdasági vagyok.
– Akkor meg biztos bácskai.
– Nem, nem – s mosolyogva folytatja –, bánáti. Egészen pontosan nagybecskereki.
– Én is – mondom, a meglepetéstől szinte suttogva.
– Akkor talán ismeri rokonomat, Ambrózy Tibort.
A szó torkomon akad. Nagyot nyelek, majd örömkitöréssel:
– Hogyne ismerném! Tanárom volt, hosszabb ideje meg tanártársak vagyunk.
Most meg a tulajdonos nem győz csodálkozni.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Leh Endre vagyok.
És a bajor fővárosban örülnek egymásnak a nagybecskerekiek.
A kifizetendő összeg épp annyi, amennyivel otthonról indultam, de híja van, hisz vásároltam ezt-azt, még csokiztam is.
– A bőrönd nem kell – mondom.
– Miért?
– Mert nincs annyi pénzem – vallom be pironkodva.
– Nézze, Vilma, megoldjuk. Bőrönddel viszi a hangszert, én meg startban levonom a forgalmi adót. Az adapter meg ajándék.
Záróra. Boldogan lépek ki az üzletből.
Indulunk haza. Arrafelé a kollégák egymást váltva vezettek, hazafelé, az első falunál – így mondták mindig – én ültem a kormány mögé. Az első „falu” Bécs volt. Ugyan nem vágtunk át sógorék fővárosán, az autópályán haladtunk, de mindenki holtfáradt, hát következtem én, aki arrafelé „pihent”. Az autóvezető tudja, milyen pihenés ez. Semmilyen! Amikor átléptük az osztrák határt, indulófélben a Balaton felé, a magyar vámos átnézve poggyászunkat szánakozva mondta nekem: ébresszem föl a férfiakat! A Balaton mellett ködben fog vezetni, nem magának való az, aranyoskám.
Hát az aranyoskám (szóval én), sötétben, ködben, végkimerültségben vezettem az idegen autót, s közben szívem könnyű volt, mert tudtam, fiam örülni fog annak, amit az anyja hoz neki karácsonyra.
