Néhány napja több előadást hallhattam a Kárpát-medencei magyar nyelvjárások helyzetéről, a szükséges és lehetséges tennivalókról a Magyar Nyelvstratégiai Intézet konferenciáján. Szükséges tennivalókról persze csak azok gondolkodhatnak, akik a nyelvjárásokat, a nyelvnek e társadalomtörténeti beágyazottságú területi változatait értéknek tekintik, és ezért nem nézhetik szenvtelenül elmúlásukat. Magam félig palóc létem okán s még ezer más okból sem tartozom sem az érdektelenek, sem a szakma szenvtelenjei közé. Utóbbiak szerint nem tehetünk, sőt anakronisztikus lenne tenni a tájnyelvi színek eltűnése ellen, hiszen a rohamos nyelvi egységesülés a globalizált világ természetes következménye. Ebben a nagyívű állításban azonban számos erős csúsztatás rejlik. Egyrészt maga a kulturális gazdasági globalizáció sem természetes folyamat, hanem gigantikus pénzügyi-gazdasági szereplők hatalomgyakorlási tendenciáinak következménye. Másrészt ha kulturálisan csak sodródunk a nagy nyomulással, annak pusztán tegnapi és mai következménye számos nyelvváltozat és a kisebb földi nyelvek tömeges eltűnése, holnap pedig valamennyien sorra kerülünk, mígnem néhány nagy nyelv pidzsinizált változata áll majd csak egymással szemben, hogy egy addigra ökológiailag és kulturálisan lepusztított világban marakodjanak az utolsó szabad koncokon. A beletörődő nyelvi attitűd ugyanis szabad prédát enged a globális kultúrgyilkosoknak (is). Nem tudom, mennyire vonzó „evolúciós” alternatíva ez egyén és közösség számára, de ez a lehetséges veszély valósabb és közelebbi, mintsem sokan gondolnák.
Összegezve: a globalizáció mindenestül irtja a sokszínűséget. Az ellenkezője ócska politikai propaganda, s mint ilyen a tudományok számára értelmezhetetlen. A sokszínűség kulturális szeletében pedig a nyelvjárásoknak mint társadalmi és kulturális hagyományunk helyi lenyomatainak épp a helyi érték jogán van jelentősége. Annak, hogy a Kosztolányi szerkesztette Pesti Hírlap Nyelvőrében 322 szó közöltetett ’buta’ jelentésben, éppen a magyar nyelvjárási szógazdagság az oka, miként nagy költőink varázslatos szókincsének is. Egy-egy örökre elnémuló nyelvjárással a közmagyar is veszít mindebből a gazdagságból, veszít éltető szociokulturális kontextusából. Sőt, a lélektaniból is, hisz csak annak az embernek lehet hiteles nemzeti identitása, aki közvetlen szülőföldjét és annak kultúráját is megbecsüli. Az összmagyar, a nemzeti és a helyi érték ilyetén összetartozását szinte ökolingvisztikai szellemben írta meg Kazinczy 1819-ben Orthologus és Neologus; nálunk és más Nemzeteknél c. összegző röpiratában: „a nyelv annál tökéletesebb s elkészültebb, minél több mértékével bír a sokszínűségnek, hogy mindent az annak saját színében adhasson. Egyszóval, ők (az ortológusok, P.P.) az egység egységére törekszenek, mely csak a spekuláló bölcs káprázolatiban találtatik. A természet mind a testi, mind a lelki világban mindent a különbözés egysége (Concordia Discors) által tenyésztet, mindent azáltal tart fenn, s a neológus ezt követi.”
Egy helyi (pl. palóc, székely, kalotaszegi, délvidéki, kárpátaljai) közösségi háló tehát akkor erős, ha a helyi értékek kontinuitása megjelenik benne, mindaz, ami egy adott közösséget ott közösséggé szervez. Ennek alapvető eleme lehet a mi nyelvváltozatunk tudata, hiszen „ezt nálunk így mondják, ezt a nagyszüleink is így mondták”. Erős helyi hálókból fonódik az erős összmagyar háló is: Egyszerű metaforával élve hogyan lehetne egy olyan óriás halászháló erős, amelynek egyes szemei itt is, ott is foszladoznak?! Mindemellett azonban nem feledhetjük, hogy a helyi magyar közösségeket is elfújja a szél, ha nincs emelkedő közmagyar, mely mindannyiunkat nyelvileg-lelkileg összeköt, és napról napra támogat. Ez a kölcsönös nyelvi függőség mai igazsága.
