Épp begyújtani készült, amikor megcsörrent a telefon.
– El kell adnom a konyhabútort – szólt bele a kagylóba a háztulajdonos –, pénzre van szükségem, sürgősen. De te is megveheted.
Ida tágra nyitotta a szemeit.
– Nekem most nagyon nincs pénzem. De mennyit kér érte?
– Nyolcezer dinárt.
Hirtelen valami súly ült a mellkasára, olyan súly, amit egyszerűen viselni kell. Mert így történt, ahogy: ő ténfergett éppen ott, ahol a súly lezuhant. Mint amikor bakancs lép egy araszoló hernyóra. A bakancs épp arra lépked, a hernyó épp ott araszol.
– Nem, sajnos én nem tudom megvenni. Mikor jönnek érte?
– Nem jövünk érte. Eljövünk és átvisszük az ablaktalan szobába. Ha jönnek a vevők, ott megnézhetik. Majd kiteszel az utcai ablakba egy papírt, hogy konyhabútor eladó.
– Jó – mondta Ida, mintha csak azt mondta volna, hogy jó napot, pedig nagyon rossz napja volt.
– Pakolj ki és mosd át a bútorrészeket kívül-belül! Holnap délelőtt tíz körül jövünk.
– Jó – ismételte meg Ida, és a konyha felé nézett.
Szerette ezt a házat. Pedig nem volt bent vécé. Télen, amikor kiszaladt a hátsó udvarban levő budiba, a koncentrációs táborok foglyainak latrinái jutottak eszébe – ezen aztán minden alkalommal megvigasztalódott, hisz a budi egy latrina mellett gyönyörűséges kis helyiségnek tűnt; nyáron naponta közelharcot vívott a legyekkel, Domestosszal súrolta az ülőkét, légyirtózta a helyiséget. De két óra múlva megint megtelt legyekkel, darazsakkal.
A házat azért vette ki, mert barátságos volt, és a házbér ötven euró. Két utcai ablakával reményteljesen nézett rá, már amikor először megnézte, mintha örülne, hogy nem lesz többé egyedül. Ez aztán mindig mosolyra késztette, amikor hazaért valahonnan.
– Szia, ház – mondta, és nem várt választ, mert a ház tekintetével már köszönt előre.
– Konyha – mondta most hangosan. – Konyhabútor, nincs pénzem, hm.
Még hozzátette, mert érezte, hogy mellkasából fölfelé emelkedik az a súly, és ez olyan volt, mintha a sírás fojtogatná.
– Konyhabútor nélkül lehet élni, már hogyne lehetne – mormolta maga elé. – És most nekilátok – tette még hozzá hangosabban, mert az a súly a mellkasában megint a torka felé kezdett tülekedni.
A szomszédos szobában, az ablaktalanban – ki a fenének jut eszébe egy házba ablaktalan szobát építeni?! – még a beköltözés óta ott gubbasztottak az üres kartondobozok. Felkapott néhányat, majd akár egy igen serény háziasszony, kipakolt, edényeket, evőeszközöket, tepsit, fölösleges műanyag cuccokat, súrolt, törölt, fényesített, berakodott a dobozokba, azokat a spájznak kinevezett helyiségben tornyozta fel egymásra. Délre már meg is volt az egésszel.
Aznap éjjel annyi hó esett, hogy reggel nem lehetett kinyitni az előszobaajtót.
– Talán mégsem jönnek ma – gondolta reggel.
Csizmát húzott, kiment a másik bejáraton. Nevetnie kellett, míg áttört a térdig érő havon a fáskamráig, hogy előkeresse a hólapátot. Szuszogva, szüneteket tartva sikerült egy keskeny ösvényt kilapátolnia a hóban.
Aztán mégiscsak felhívta Zitát.
Már nem gondolta, hogy majd elcsuklik a hangja, ha megemlíti neki a konyhabútorügyet.
Zita fél tízre már nála is volt.
– Csak jöjjenek! A mocskok! Figyelj, tudod, hogy vannak nálam régi polcok, egy stelázsi is, a mama házából. Holnap hozom őket, csinálunk konyhabútort.
Ida nem akart sírni, egyáltalán nem akart. De megeredtek a könnyei.
– A fenébe... – mondta, és lehajtott egy pohár vizet. – Már jöttek is – törölte meg gyorsan a szemét. – Uh, a kapu előtt még nem hánytam el a havat...
– A francba! – csattant föl Zita. – Hányják el, ha nem tetszik nekik!
Ida mégis kapta a kabátját, kiszaladt. A rakodók éppen akkor szálltak ki az autóból, szitkozódva néztek szét, hová is állhatnának be, de a szomszédos házak bejáratai sem voltak még szabaddá téve. Az egyik Idához törtetett a hóban, kivette a kezéből a lapátot.
– Későn keltél, hölgyi? Na add ide, nincs sok időnk! Mit bámulsz?
Idának a szomszédos ház udvarára tévedt a tekintete. Az udvarban álló hatalmas fenyőn halványan villogtak a színes fényfüzérek.
Hát igen, január 3-a volt.
