A halál kora gyermekkorom óta foglalkoztat. Még ötéves sem lehettem, amikor komoly betegként egy éjszaka „alagútélmény”-ben volt részem. A vakító fény, amely a sötétben való botorkálás végén megjelent, azóta is szorongásban tart. Apám, amikor beíratott az általános iskola első osztályába, így szólt hozzám: fiam, ezzel megkezdődött az életed, de tudnod kell, hogy a haláloddal fog végződni.
Ezekkel a sokkoló szavakkal indított életutamra az édesapám. Kiszakítottam magam a kezéből és elszaladtam. Elbújtam a közeli piactéren egy kofa padja alá. De megtaláltak, és visszahurcoltak.
Azóta sem tudok apám lesújtó jóslatának fölébe kerekedni. És azóta sem tudok fölébe kerekedni a vakító fénynek, amelyről most már tudom, hogy maga a halál. Kibékülni vele még kevésbé.
Jelenleg hatvanötödik életévemet „taposom”. A „taposom”-at azért tettem idézőjelek közé, mert így mondják az öregedők, és azért is, mert ugyebár az életet élni, nem pediglen taposni kell.
Már érett ember voltam, amikor megismertem Hamvas Bélát. Harmincharmadik életévemet tapostam. Az első dolog, amire azonnal felfigyeltem, hogy Hamvas Béla már régen halott. Egyik főművét, a Scienta Sacrát (alcím: Az őskori emberiség szellemi hagyománya) küldte el nekem akkor egy budapesti barátom. Olvasása nyomán megváltozott az életem. Vajon mit jelent, amikor valakinek valamely pillanatban megváltozik az élete? Meghal.
Persze ez így meglehetősen durva megfogalmazás. Ám én éppen ekkor értettem meg apám borzasztó és menekülésre ingerlő szavait. Azóta apám is meghalt. Nem túl sokra rá anyám is.
Arról szeretnék itt most dióhéjban és nyilvánosan elmélkedni, „amiről nem szabad, merthogy csak arról érdemes” (Hamvas: Paradoxon az igazságtalanságról). És persze arról, amiről nem lehet. Mert nem lehet elmélkedni a halálról. De érdemes. A filozófia, vagyis a „bölcsesség szeretete” iránt érzett olthatatlan és gyógyíthatatlan „idegességem” miatt. Ebben az irritáltságban élek azóta, amióta apám ott, az általános iskola küszöbén, a fülembe súgta szavait. Hamvas megismerésével helyzetem csak kiéleződött.
„(...) Azt hiszem, tényleg így történt. (...) Végigvittem. A sötét pontot az életemben véltem megtalálni. (...) Az életnek az önmagára való éhsége, ami Európára kezdettől fogva olyan jellemző, ami elemésztette a görögöket és a rómaiakat, tönkretette a középkort, elemi erővel kitört az újkorban, hogy végül olyan emberekben, mint Goethe és Nietzsche kulmináljon, és hogy a szomjúság és a sóvárság dicsőítése minden egyebet elnyomjon, ez volt számomra a sötét pont, minden romlás első foka, persze elsősorban magamban, és ezt az éhséget kellett átvilágítanom, amíg megértettem, hogy nem élet vagyok, hanem ott vagyok, ahol több vagyok (...). Az életen túl élő lény magvát megtalálni és felébreszteni és realizálni a legnagyobb teljesítmény, amit az ember elérhet (...)”, mondja szellemóriásunk, Hamvas Béla.
A halált az élet ellenségeként tartjuk számon. Le akarjuk győzni, meg akarunk tőle szabadulni. Mert élni akarunk. Egész tudományos gépezetet összpontosítunk e harc érdekében. De nem lehet. Pontosabban, amit lehet, az nem ez. Mert van valami, ami ezt a masinériát állandóan és folyamatosan és irgalmatlanul és semmivel sem törődve és lágyan és könnyedén – szétmorzsolja. Ez a valami pedig a Halál, pontosabban: a Valóság. A halálban az ember „az örökbe ér”.
„Nincs baj barátaim! Nincs még elveszve semmi! Azt hittem, a szellem szava már örökre elnémult a földön, s most itt ez a nagyharang.” Ezeket a szavakat választottam Hamvas Béla végső méltatásához. Egy kínai hivatalnok mondta ki őket kétezerötszáz évvel ezelőtt, amikor Konfu-cét hallotta beszélni. Konfu-cé nem mondott semmi különöset, csak azt, hogy egyszerűnek kell lenni, az emberi lét mértékét meg kell ismerni, és ahhoz hűnek kell maradni. Konfu-ce korától majd ezer emberöltő választ el bennünket. De hány mai emberről mondhatnánk el: nincs még veszve semmi, mert itt van közöttünk ez a nagyharang. Csak oda kéne figyelnünk rá.
Személyesen ennyit akartam még itt megjegyezni Hamvas Béla halálának ötvenedik évfordulója kapcsán.
