Az elmúlt években e rovat hasábjain is sokszor mutattam meg eltűnő nyelvi világokat s érdekes nyelvi formákat is, melyek feledésbe merülnek a sírba hanyatló kultúrákkal együtt. A világon ma még beszélt nyelvek jó része sérülékeny vagy egyenesen végóráit éli. Hiba lenne hinni, hogy e fakuló világban a tizennégymilliós magyarság anyanyelvét beszélőinek viszonylagos tömege miatt nem fenyegeti semmi. Törékeny a mi örökségünk is, és nemcsak szórványban vagy diaszpórában, hanem teljes Kárpát-medencei magyar nyelvközösségünk területén. Ám abban is biztos vagyok, hogy csak tőlünk, beszélőktől, közösségalkotó egyénektől függ, meg tudjuk, meg akarjuk-e állítani a pusztító folyamatokat. Igenis lehet erőnk, mely az árral úszó, kényelmes cinkosság helyett a szívvel, ésszel és szakértelemmel vívott küzdelembe hív minket a nemzeti identitásminimumért. E minimum 2019-ben sem más, mint a világ minden magyarját, magyarbarátját összekötő (anya)nyelvünk. Ennek jövője nélkül nincs nemzeti közösség, nincs magyar jövő sem.
Mit kell hát tennie az egyénnek azért, hogy e legfőbb kapocs megerősödjék? Nem embert próbáló hőstettekre, hanem napi cselekedetre kell gondolnunk. Mindezt egy ma születendő gyermek példáján gondolhatjuk végig. Azért nem a mai felnőttekén, mert jövőnk elsősorban a most eszmélők nyelvi helyzetétől, választásaitól és viszonyulásától függ. Mi, felnőttek azonban mindhármat kedvezően befolyásolhatjuk. Az esti éneklés-mesélés, az élő szó melegsége az apró ágyacskák mellett a legdrágább digitális és más pótlékoknál is ezerszer többet ér. Cseperedvén jó esetben olyan óvodába járhatnak, ahol a magyar népmese- és népdalkincs és gyermekköltészetünk is kiemelten van jelen. Nem mindegy, mikor s mennyire lökjük bele őket az első társadalmi és kommunikációs veszélybe, az okostelefon-használatba. Ezzel olyan világ nyílik meg számukra, amelynek veszélyeiről semmiféle fogalmuk nincs. A szenvedélybetegséggé fajuló korai „telózás” az észrevétlen pszichés és mentális leépülés irányába taszítja a gyermeket, és ezt aztán a közoktatás 10. és 18. életév közötti, egyre technicizáltabb tanrendjei sem képesek mérsékelni, sőt. Az ellensúlyhoz ugyanis arányosabb tanrend, több humán-értékközvetítés kellene. Igazi magyarnyelv-órák is kellenének, ehhez pedig felkészült tanárok vonzó tananyaggal. E téren mind az egyetemi tanárképzésben, mind a tananyagírásban, mind a (többnyire) elmaradó nyelvtanórák terén óriásiak a kérdőjelek. Hogyan lehetséges például, hogy egy magyar gyermek tizenkét éven át heti 5–10 órában tanul angolul, de eközben heti 1-2 anyanyelvórát sem tudunk értelmesen és élvezetesen megtartani neki?! Csoda-e, hogy a magyar presztízse a fiatalok között csökken? A szülői és a tantervi gyakorlat indikál számos negatív folyamatot. A mai átlagdiák nemhogy közmondásokat, de lassan a mindennapi élet szólásait sem ismeri biztonsággal magyarul. Angolul viszont igen, mert azt szépen megtanították nekik. Kodály Zoltán az egyetemi anyanyelvi napokra vonatkozó javaslatakor (1938-ban!) joggal kesergett azon, hogy „egyetlen nyelv van itt, melynek kiejtését nem gondozza senki: a magyar”. Ma, 2019 legelején már korántsem csak a kiejtésről van szó… Végül azt se feledjük, az utolsó természetes kommunikációs „ellensúlyok” is eltűnőben vannak! Egyre ritkább szerencse, ha egy kisgyermeknek mesetudó, falun élő nagyszülei vannak, ahol még belemerülhet az élő-alkotó anyanyelvi varázslatba, ahol egészséges, helyzetérzékeny beszédkészsége formálódhat. Nem véletlen, hogy a netnemzedékben a folklórt szerető-művelő kisgyermekek általában jobban kommunikálnak, mint egynémely nagyvárosi egyetemista.
A bajokból fakadó feladatok sora szinte végtelen. Mégis apró, lelkes napi nyelvi jócselekedetekkel is minden ember tehet azért, hogy magyar anyanyelvünknek a várhatónál szebb jövője legyen a ma születendők közt.
