Volt egyszer egy olyan magas hegy, hogy ha a völgyből az emberek felfelé néztek, mert a csúcsát szerették volna látni, fél perc alatt elzsibbadt a nyakszirtjük!
Azon a magas hegyen állt néhány házikó, és mindegyik házikóban lakott egy-egy család. Egy napon az egyik házikóban gombócot főztek. A háziasszony aranysárga morzsába pörgette a gombócokat. Igen ám, de az egyikre nem jutott morzsa, így bizony kopasz maradt.
– Fuj, kopasz gombóc! – méltatlankodott az ebédnél az egész család. – Egye meg a kutya!
A háziasszony már nyúlt is a tál felé, hogy kikapja a kopasz gombócot, és kihajítsa a kutyának az udvarra. De a gombóc fürgébb volt! Egy pillanat alatt kipattant a tálból, ki a nyitott ablakon, és már bukfencezett is lefelé arról a szörnyű magas hegyről.
Mit mondjak? Gondolhatjátok, hány méter magas volt az a hegy, amikor már alkonyodott, mire a kopasz gombóc a hegy csúcsáról leért a völgybe. Közben dühösen dohogott magában:
– Micsoda beképzeltek! Nem kell nekik a kopasz gombóc? Válogatnak az ételben? Azt hiszik, ők a világ közepe? Na, majd meglátjuk, ki lesz az!
El ne felejtsem mondani, hogy mekkora szerencséje volt ennek a gombócnak! Mert a háziasszony jó keményre gyúrta. Aztán, mire a hegyről a völgybe ért, jócskán megszikkadt, megkeményedett. Szinte megedződött!
Azt meg mindenki tudta a környéken, hogy a világ közepe ott van valahol, éppen abban a völgyben. Nem is akárhol, hanem egy egérlyukban! Az öregek mesélték, hogy valamikor régen három legény vállalkozott arra, hogy ezt megállapítsa. Az egérlyuktól indultak el a világba, azt körbejárták, és az egérlyukhoz érkeztek vissza. Hát világos, hogy az a lyuk a világ közepe!
Büszke is volt erre a környék minden lakosa. Mármint az egérlyukra. Úgy vigyáztak rá, mint a szemük fényére, hisz az volt a környék nevezetessége. Egy hatalmas kuglipályát építettek köré, nehogy valami idetévedt, kaján idegen szétrombolja egy ásóval, vagy ne adj isten, addig tapossa a bakancsával, hogy betömődjön!
No de mi lett a kopasz gombóccal? Az lett, hogy amikor leért a völgybe, pontosan a kuglipálya bejárata elé gurult. Az egyik kuglizó, Kuglis Julis meg fölkapta:
– Hű, micsoda kugligolyó! Kisebb ugyan, mint a többi, de jó kemény, és sima. Na, ezt mindjárt kipróbálom!
A következő pillanatban már a dobódeszkán gurult a kopasz gombóc. De milyen sebesen! Olyan ügyesen lódította meg Kuglis Julis, hogy mind a kilenc bábut kiütötte a helyéről!
– Ez az! – kiáltozták a kuglizók.
– Telitalálat! – ugrándozott örömében Kuglis Julis. – Hol az a golyó? Mindjárt dobok vele még egyet...
Ajaj. Még hogy még egyet! Bizony egy felet sem!
Mert a kopasz gombóc, amikor kiütötte helyéről a kilenc fabábut, azonnal belegurult az egérlyukba. Abba, amelyik pontosan a világ közepén volt.
– Ej-haj! – rikkantotta. – Ha most látnának azok a pökhendik onnan a hegyről, akik ki akartak hajítani a kutyának! Akik azt hitték, ők a világ közepe! Hehehe. A világ közepe most én vagyok!
– Na hogyne – szólalt meg egy cincogó hangocska az egérlyuk mélyéről, valahonnan az egér-nappaliból. – Addig leszel a világ közepe, amíg szép lassan meg nem eszegetlek.
És az egérke rágcsálni kezdte a kopasz gombócot...
Ki lehet hát a világ közepe?
Akár egér, akár gombóc,
Eb, szakácsnő, vad martalóc,
Kuglis Julis, Emese,
Nem lehet az senki se׳.
