Az Asszony a fonton című könyv (Žena na frontu, Novi Sad, 1994; fordította Vickó Árpád) borítóján olvashatjuk, hogy Polcz Alaine-t a háború vihara Kolozsvárról röpítette a frontvonalra. Talán szerencsésebb lenne úgy fogalmazni, hogy a „sors fintora”, tekintet nélkül arra, hogy a „sors fintora” szintagma ugyanúgy elhasznált, miként a „háború vihara”? A sors fintora mellett döntök, mivel Kolozsvárt – azaz a vasúti csomópontot – egyetlenegy napig bombázták. De ahová Polcz Alaine eljutott, Kolozsvárról menekülvén, ott egyetlenegy nyugodt nap sem volt.
Erőszak, kínzás, ütlegelés, megalázás, éhség, egy csupor tejért eladja magát, folyamatos félelem, mocsok, betegségek – ebből áll Polcz Alain élete a frontvonalban.
Orosz és német katonaság, magyarok és románok, az őt körülvevő emberek – a helyzet olykor annyira fojtogató, hogy úgy tűnik, mindebből egyedüli kiút a halál. Nem részleteznénk mindazt, amiről oly hűvösen, ugyanakkor lázasan beszél Polcz Alaine. (Olykor úgy mondja el, mintha mindez mással történt volna, máskor meg mintha épp abban a pillanatban, szinte előttünk történne.) Amiről beszél, az maga a fel-feltörő és szorító lidércnyomás. Elég felidézni, hogyan verték őt az orosz katonák, hogy aztán egész éjjel erőszakolják. (De helyet kap itt még a fekete humor is egy öregasszony mondatában, aki, bár az oroszok megerőszakolták, büszkén kijelenti: „Én fegyelmezett voltam.”) De megemlíthetjük ezt is: a „befagyott vér, ami éjszaka föllazult, aztán beszáradt”. Ám az orosz katonáktól elszenvedett borzalmak mellett Polcz Alaine azt írja, hogy a német katonáktól még jobban félt! Ami őt végigvezette a háborún és megvédte, az láthatólag az állati ösztön.
A házasságkötésétől, azaz 1944. március 27-től egészen a háború befejezéséig mindvégig élet és halál között van. Állandóan váltakozik nála a gyengeség és az erő. De ki tudná pontosan meghatározni, mi a gyengeség, és mi az erő? Amikor a leggyengébb volt, amikor a halált kívánta, dacosan rótta az utcákat és várta az arra tévedő golyót, akkor tűnt a legerősebbnek. Olyan időszak volt az, amikor az erő és a gyengeség helyet cserélt. (Sok mindent tesz az élet megmentésére, de aztán egyszerre csak a halált kívánja.)
A könyv borítójának szövegéből megtudjuk, hogy ezeket akkori férjének, a híres magyar írónak, Mészöly Miklósnak vallja meg. Ám úgy tűnik, Polcz Alaine mindenekelőtt saját magának gyónja meg mindezt. Nincs pap, akinek meggyónhatna – mert az Istenbe vetett hit, amióta az oroszok a hatalmas ütlegelések közepette a szobából kiráncigálták, hogy aztán egész éjszaka erőszakolják a padlón – nem létezett. Anyósa, Mami, a könyv ragyogó alakja, akkor vesztette el a hitét Istenben. (Úgy tartják, hogy a határesetekben akik rosszak, még rosszabbak lesznek, míg akik jók, még jobbak. És Mami, Mamika maga a jóság megtestesítője. Polcz Alaine írja: „Talán angyal volt. A gyöngédség, szelídség, szerénység megtestesítője.” Ebben a szövegösszefüggésben földhözragadt volna arra emlékeztetni, hogy Mamika az anyósa volt.)
De milyen is volt Polcz Alaine azokban az években? Fiatal, és házassága első évében járt. Az oroszoktól nem tudott elmenekülni, még úgy sem, hogy álruhába öltözött, miképp cinikusan és rezignáltan egy helyütt megjegyzi: „a sötétben minden tehén fekete”. Egyetlenegy helyen találunk leírást hősnőnkről. Amikor Polcz Alaine ismeretleneknél bekopog az ablakon, az asszony, aki ajtót nyit, mintha magát Szűz Máriát látná maga előtt. Anna néni, aki ajtót nyit, s akit Polcz Alaine tökéletesen józan asszonyként jellemez, szóval Anna néninek az volt a benyomása, hogy ebből az asszonyból, aki bekopogott, olyan tisztaság és szomorúság sugárzik, hogy be kell fogadnia őt a házba. (E leírás szerint ismeri fel másnap Anna néni fia hősnőnket!) Hasonló tisztaság, mint ami e könyvből árad – tisztaság, ami nem ítélkezik, csak felkínál egy sor kérdést.
Polcz Alain Mészöly Miklóssal
Ám tekintet nélkül a háborúra, az abban eluralkodó erőszakra, mindez mégiscsak az elmulasztott szerelemről szóló történet kerete. És ez az, ami félelmetes a könyvben. Polcz Alaine egy kétségbeesett pillanatban felteszi a kérdést: a rettegés vagy a szerelem az abszolút győztes? Őt a szerelem vezette. A tiszta, fiatalos szerelem. Az első, miként ő maga mondja. Feleségül megy az emberhez, akit szeret, s aki hazaért Kolozsvárra az orosz fronton eltöltött három és fél év után. Csakhogy már a házasság első napjaiban hallgatag, kerüli asszonyát, és nem bírja elviselni annak vidámságát. Budapesti nászútjukon más nők társaságát keresi, így hozván haza a nemi betegséget is. A betegségért természetesen a feleségét teszi felelőssé.
Egy mondat szinte véletlenszerűen hangzik el: „Mindig elégedetlen volt velem.”
Első férjével, Jánossal igyekezett a körülötte lévő állatok segítségével szembehelyezkedni. Kezdve a macskával, aki csak akkor jöhet a szobába, amikor János nincs ott, egészen a farkaskutyáig, aki elkíséri őt az orvoshoz – mert János ezt nem óhajtja. De az elmulasztott szerelem legmeggyőzőbb képe, amikor Polcz Alaine gyertyával a kezében, a sötétben megcsúszik, elesik, és a megvadult lovak patái közé esik, ám azok mégis kikerülik őt – míg a férje rátapos! (Különös színt adnak az állatok e könyvnek. Filike, a vadásztacskó, ott van hősnőnkkel a pincében – őrizve és átadva a meleget, így segítik egymást. Ha Polcz Alaine az egész könyvben bizonytalannak érezte, mit tett jól, és mit nem, Filike elhagyásakor kiolvasható belőle a teljes kétségbeesés. Az is érdekes, hogy amikor a bombázás elkezdődik, a tetvek a tuskórakásba menekülnek, majd a veszély elmúltával szétszélednek és hősnőnket borítják el.) De térjünk csak vissza Jánoshoz. Sok példa adódna még, ahol a férfi ridegen, mint valami harmadik személyről beszél hősnőnkről, míg az asszony valójában érte harcol, és a férjére gondolás folytonossága viszi át e háborús szörnyűségeken.
A fotók a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításába adnak betekintést
Majd a háború végeztével, amikor Polcz Alaine Erdélyből (ma Transilvania) János miatt átmegy Magyarországra, a férfi ugyanott folytatja: más nők után rohangál, iszik, hősnőnkre nincs ideje. Polcz Alaine elhagyja. János a második feleségével néhány hetet sem él együtt. Hamarosan meghal. És most jön a könyv legelképesztőbb része. Polcz Alaine elbűvölten – talán ez a legmegfelelőbb kifejezés – írja, hogy Mamikától hallotta, hogy János az utolsó verseit épp neki, hősnőnknek ajánlotta. (Milyen vékony is az a szalmaszál, amibe kapaszkodna.)
Végül is ez az, ami Polcz Alaine-t gyötri, s amiért megírta ezt a könyvet. Ő még mindig, bármilyen borzasztónak tűnik, az asszony a fronton, még mindig a magány ellen harcol, „az ő Jánosáért”: ő az, aki többé nem hagy el senkit, és akinek szüntelen félelme, hogy nem lesz fedél a feje fölött. Ez az érzés jelen van az egész könyvben, ezért nyernek értelmet a gyakori kitérők a múltból a jelenbe, mert itt válaszolható meg egy kérdés, azon kérdés, amelyet nyelvileg nem is lehet világosan formába önteni.
(Vujicsics Marietta fordítása)
Nyitókép: Polcz Alain Mészöly Miklóssal
