Berki Viola az idén lenne 85 éves, 1932. május 5-én született Kiskunhalason, és 2001. március 26-án hunyt el Budapesten. Pályafutása ellentmondásosnak számít. Hol elismerték, hol pedig nem tudták hová sorolni a képeit, mert nem kísérte a képzőművészeti trendeket. Tavaly egy nagyszabású Berki Viola-kiállításra került sor a szabadkai Kortárs Galériában. A kiállítás egyik kurátora Miroslav Jovančić volt, akinek a művésznő munkássága személyesen is nagy felfedezést jelent:
– Berki Viola művészete közvetlenül képes hatni az emberekre, így rám is. Eléggé tehetős családból származott, szülei jártassak voltak a halasi művelődési életben. Saját elmondása szerint otthon mindig szólt a zene, ami szerintem nagyon fontos szerepet játszott képzőművészeti világának kialakulásában. Talán jó zeneszerző, zenész is válhatott volna belőle, képeivel egyfajta zenei formájú világot alkotott meg. Elképzelése úgymond látomásként kísérte az életén keresztül, legalábbis ezt éreztem a művein. Más művészekhez hasonlóan a saját paradicsomát próbálta létrehozni, egy nem létező világot megteremteni, mivel a létező nem mindig szép. A valóságban megtanuljuk, hogy gyorsan kell lemondanunk az álmainkról, a művészet viszont valamilyen értelemben az élet felett áll, általa az alkotó létrehozhatja saját menedékét, amelyet nem érint a mindennapi szürkeség. Ezt tette Berki Viola is, különösen amikor sikerült úgymond megszabadulnia az iskola és a tanárok hatásától. Berki Viola szakmai szempontból kiváló festő, rajzoló. A szakma elsajátítása azonban nem elegendő. Ha nincs mondanivaló, akkor az alkotások nem úgy érintik meg a szemlélőjét, ahogyan kellene. Ez Viola esetében is felmerült. A tudásra szomjazott, amikor lehetősége nyílt rá kutatott, járt Olaszországban és Oroszországban is, a világok találkozása is látomásokként jött elő benne. Művészekkel barátkozott, például Kondor Bélával, aki jelentősen befolyásolta a gondolkodását. Együtt utaztak művésztelepekre. Viola egyik írásából azt is tudjuk, hogy Szabadkán jártak, és Montenegróba igyekeztek. Mindebben nagy szerepe volt Bela Durancinak is, aki Kondor Béla közeli barátja volt. Berki Viola és Kondor Béla Budapesten egymás mellett dolgozott, Kondor Béla a halála előtt úgy végrendelkezett, hogy Violára hagyja a műtermét, ahova a művésznő be is költözött. Berki Viola művészete akkor kezdett kiteljesedni, amikor ráérzett a világára, gondolatban hátrafelé nézett, és visszaemlékezett. Felnőtt fejjel a múltbeli emlékek letisztulnak és a lényeg marad meg. Mindazt, amit látott utazásai során, egyfajta szürrealista szűrőn keresztül mutatta be. A tehetséges, kifejlett képzelettel rendelkezők fejében képek rajzoldónak ki, mint ahogyan Berki Violánál is. Szakmai körökben elismerték, ugyanakkor különcnek is számított, nem illet be az akkori keretek közé. Berki Viola „szép” képeket készített, a kortárs művészet pedig nem igazán szereti a szépet és a vidámat, mintha az emberiségnek erre nem volna szüksége. A kitartás fontos tényező lehet. Az olyan művészek mint amilyen Berki Viola is, képesek az őszinteségből eredő kommunikációra, és ezt a képzőművészetet kedvelők megérzik – mondta Miroslav Jovančić, és arra is kitért, hogyan találkozott a művésznő alkotásaival.
– A találkozásom Berki Viola művészetével nagyon érdekes. Mielőtt Pécs Európa kulturális fővárosa lett volna, a város képviselői Szabadkán a Kortárs Galériát is felkeresték, ahol épp az én alkotásaim voltak kiállítva. Felfigyeltek a munkáimra, így a következő évben már Pécs felé vettem az irányt, egy művésztelepre. Csatlakoztak hozzám a lányaim is, de egyikük nem érezte jól magát, ezért betértünk egy gyógyszertárba, amelynek a falán megláttam egy csodálatos festményt. Teljesen elbűvölt. Csodálkoztam, mert ilyen jellegű nyilvános helyeken nem feltétlenül remekműveket szoktak kiállítani. Erről a képről márpedig szinte ordított, hogy remekmű. Próbáltam kiböngészni az aláírást, de nem sikerült, így hagytam az egészet. Elmúlt néhány év. Király Gábor és Szűcs Károly elhívott Kiskunhalasra, a kArccal léptünk fel. Amíg beszélgettünk, Gábor felhívta a figyelmemet egy halasi festőművésznőre, akire nagyon büszkék. Egy katalógust tett elém, és már az első kép nagyon megtetszett. Elkezdtem lapozni, egyszer csak megpillantottam pont azt a képet, amelyet pécsi látogatásom óta keresek. Ez volt Berki Viola Hobbikertészek című képe. Egészen elképesztő mű, a konstrukciója hasonlít a szimfóniához, a figurák mögött mintha több kép is lenne. Szinte azonnal felvettük a kapcsolatot Szakál Auréllel, a Thorma János Múzeum igazgatójával és bármilyen előző egyeztetés nélkül a kiállítás ötletével hozakodtam elő. Akkoriban Olga Šram volt a szabadkai Kortárs Galéria igazgatója, és amint hazaértem, felajánlottam neki a kiállítást. Aurél magára vállalta, hogy felkeresi a legismertebb gyűjtőket, és kölcsönkéri a Berki-képeket. Ez számomra fikciónak hangzott, de minden jól alakult, és végül tavaly Szabadkán sikerült egy nagy Berki Viola-kiállítást szerveznünk – emlékezett vissza Miroslav Jovančić, majd pedig Berki Viola művészetének elismeréséről is szólt.
– Gyors világot élünk, de egyes dolgok nem változnak. Egy művész esetében akár több évtizednek is el kell múlnia ahhoz, hogy komolyan vegyék. Egy picit szomorú az, hogy amíg él, nincs igazán megértve, vagy rosszul értelmezik a művészeti törekvéseit. Ehhez időre van szükség. Miután letisztulnak dolgok, a lényeg marad meg, és erről kezdenek el beszélni évtizedekkel később. Persze akkoriban is létezett egy kör, amely megértette Viola alkotómunkáját. Felismerték műveinek az értékét, vásároltak tőle képeket, ezek a képek pedig olyan helyekre kerültek, ahol szeretettel őrzik. Valójában ez minden képzőművésznek az álma – mondta Miroslav Jovančić.
