A Négyesy László vezette stílusgyakorlatok

A művész és gondolkodó Kosztolányi szabadságra és önállóságra törekedett a 20. század első évtizedeinek Magyarországán. Egész életét végigkísérte az irodalom átpolitizáltsága elleni küzdelem: kezdetben ugyan különböző szekértáborokhoz sodródott, később – tudatosan vállalva a maguk útját járók magányosságát – szigorúan kitartott a művészet politikamentességének programja mellett.

Az irodalomtörténész, esztéta és stiliszta Négyesy akadémikus volt, illetve a Kisfaludy Társaság rendes tagja, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság alelnöke, később elnöke. 1916-ban a Szent István Akadémia rendes tagjává is megválasztották,  ő vezette a Nyelv- és Széptudományi Osztályt. Kosztolányiék idejében a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem habilitált magántanáraként tanított, később pedig (1911–1932) a magyar irodalomtörténet, majd az esztétika tanszék vezetőjévé is megválasztották. 1920–1922-ben politikai szerepet vállalt: a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja színeiben szülővárosa, Szentes nemzetgyűlési képviselői, valamint a közoktatásügyi és a zárszámadás-vizsgáló bizottság elnöki tisztét töltötte be.

Négyesy László irodalomtörténészként Gyulai Pál, Toldy Ferenc és Katona Lajos örökségének folytatójaként lépett föl. Írásaiban többek között Zrínyi, Kazinczy, Kölcsey és Arany munkásságával foglalkozott, a tragikum megjelenését tárgyalta az újkori költészetben, a szépirodalmi műveket pedig elsősorban Gyulai és Beöthy gondolatait szem előtt tartva elemezte, fejlődéstörténeti, történelmi és lélektani szempontokkal vegyítve. Értelmezői működésén túl szöveggondozó, valamint verstani kutatásai is ismertek.

Négyesy a magyar irodalmat „nemzetalkotó és nemzetfenntartó” erőként határozta meg. Konzervativizmusát jól példázza Ady Endre költészetét bíráló véleménye, melynek olykor – minden toleranciája ellenére – még egyetemi szemináriumain is hangot adott. „Stílusgyakorlatok örve alatt a legérdekesebb irodalmi élet folyt, a vezető tanárnak nem mindig gyönyörűségére. Megszólaltak ott fordításban, néha igen kitünőben, az átkos modern idegen költők. Ez még hagyján. De szinte botrányba fulladt az a szereplésem, amikor fölolvastam Ady Endrének A vár fehér asszonya című versét. Négyesy Lászlót, a finom magyar urat, ez a vers egészen kihozta sodrából. Ez azonban már valamivel később, valamikor 1906 táján történt” – idézte föl emlékeit Mohácsi Jenő.[6] Amikor a professzor a modernizmus kérdésében összeütközésbe került többek között Móricz Zsigmonddal (1931), egykori tanítványai kiálltak mellette, s nyilatkozatot tettek közzé a Budapesti Hírlapban.[7] A vita nem csak irodalmi, de politikai jellegű is volt, amennyiben a megszólalók az Ady-kultusz problematikusságától egészen a trianoni békeszerződés következményeinek taglalásáig jutottak.[8]

A Négyesy László tanári működését is megkérdőjelező Móricz cikkére a következőképpen válaszoltak az egykori tanítványok: „egyedül mi: a tanítványok vagyunk illetékesek ítéletet mondani Négyesy László tanári működéséről. Sokkal inkább, mint Móricz Zsigmond, aki kényelmes karosszékből, csöndes pipaszóval ítélkezik elevenekről és holtakról. Alulirottak, akik éveken át hallgatói voltunk Négyesy Lászlónak, hitet tehetünk a mellett, hogy ő az Egyetem katedrájáról nemcsak a tudomány régi igazságait, hanem új eredményeit is mindig igaz megértéssel és méltánylással hirdeti. Teszi pedig ezt 38 év óta s eddig egyedül Móricz Zsigmondnak jutott eszébe vaskalapossággal vádolni mindezért, noha ő maga sohasem volt Négyesy László tanítványa. […] Kötelességünk, hogy szeretetünkről, ragaszkodásunkról és tiszteletünkről itt is biztosítsuk azt a tanárt, akit Móricz Zsigmond igaztalanul és méltatlanul megbántott s aki megérdemli, hogy minden lépését és minden megnyilatkozását igaz tisztelet kisérje.”[9] Az aláírók állításával ellentétben a szemináriumokon Móricz szintén részt vett, ahol többek között Kosztolányi Dezsővel is megismerkedett.

Kikkel találkozott még Kosztolányi a Stílgyakorlatok kurzuson? A kortársak visszaemlékezései alapján a teljes névsor nem rekonstruálható – a Budapesti Hírlap nyilatkozatának több száz aláíróját sem tudjuk azonosítani, mivel a lap a listát nem hozta nyilvánosságra –, így csak néhány, később ismertté vált szereplőt említhetünk. A Négyesy-szemináriumokra járt többek között Adorján Andor, Antal Sándor, Babits Mihály, Bánóczi László, Benedek Marcell, Bresztovszky Ernő, Bréver Lajos, Bródy Mihály, Czóbel Ernő, Csáth Géza, Endrődi Béla, Fejér Lipót, Gábor Andor, Galamb Sándor, Gedő Simon, Gyökössy Endre, György Oszkár, Hoffmann Edit, Hóman Bálint, Kulcsár Gyula, Kuncz Aladár, Laczkó Géza, Lányi Viktor, Lehel István, Madai Gyula, Mohácsi Jenő, az említett Móricz, Oláh Gábor, Pogány József, Reichard Piroska, Rédey Mária, Rédey Tivadar, Ritoók Emma, Sas Andor, Szepessy László, Tóth Árpád, Vágó Béla és Zalai Béla.[10]

1904 őszére már majdnem 400 beiratkozott hallgatója lett a szemináriumnak. A résztvevők között nemcsak bölcsészek, hanem mérnökök, jogászok, orvostanhallgatók, természettudományos pályára készülők és már az egyetemi tanulmányaikat befejezett fiatalok is akadtak.[11] A Négyesy-féle gyakorlatokat látogató diákok idővel klikkesedtek, s különböző társulásokat hoztak létre. Itt alakult meg például a Bokréta-kör és a Sas Andor, Czóbel Ernő és Pogány József nevével fémjelzett szociológiai csoport is. „Ezeken az irodalmi tornákon seregszemlére vonult föl az akkori ifjúság, teljes számban, és teljes fegyverzetben. […] Kürtőkalapos világfiak jönnek ide, elefántcsontfogantyús sétabottal, széplelkek »merészen öltözködő« leányok társaságában, tolsztojánusok, kik Krisztus-szakállat, hátrafésült, nagy hajat viselnek és bőrsarujukból meztelen lábuk kandikál ki, piros-nyakkendős szocialisták, akiknek a Marseillaise még forradalmi dal, szelíd növényevők és teozófusok, akik esténként az Akadémia-kávéházban Schmidt Jenőt hallgatják, komor és titokzatos materialisták, akik angol pipát szívnak s Herbert Spencer nevét úgy ejtik ki a kongó, homályos folyosókon, mint valami világfölforgató jelszót” – emlékezett vissza Kosztolányi a szemináriumok közönségére.[12] Ő maga szintén tagja lett egy olyan körnek, melynek résztvevőit inkább a barátság, mintsem a közös ideológia fonta össze. Babits Mihály, Juhász Gyula és Zalai Béla jelentették számára azt a szűkebb szellemi közösséget, melyben már otthonosan mozgott.

Kosztolányi Dezső minden egyes beiratkozott félévében fölvette az indexébe Négyesy kurzusát. Az óráknak – a diákság véleményét is érvényre juttató – gyakorlata a fiatalembert a szabadkai önképzőköri ülésekre emlékeztette: Kosztolányi így lehetőséget kapott arra, hogy a gimnáziumi éveiben megszerzett, irodalmi vitákban való jártasságát a budapesti egyetemen kamatoztassa. Rendszeres jelenlétét és aktív részvételét, valamint Négyesy elismerését igazolja, hogy a fiatal egyetemista több alkalommal részesült dicséretben.[13] Szerepléseinek – s ezzel együtt egyéni nézetei bátor vállalásának – köszönhette újonnan köttetett barátságait: „Az 1903–1904-es egyetemi félévben Négyesy első szemináriumi óráján egy – már több szemeszteres – egyetemi hallgató Kiss József költészetéről tart nemzeti szempontból bíráló beszámolót. Egy – vidéki, csak néhány napja felkerült – »gólya« felugrik és pattogó hangon, raccsolva ezt mondja: »Érzésem szerint a költőn ne legyen nemzeti ruha, semmiféle ruha se legyen a költőn…« A magas, vállas fiatalember arcéle, élesen kirajzolódik a tanterem őszies homályában. Óra után többen odamennek hozzá, bemutatkoznak neki. Ő is megmondja a nevét: Kosztolányi Dezső. Nem pajtáskodó. Zárkozott. Kiválasztja a magáhozvaló embereket. Babics Mihállyal (akkor még így írta a nevét), Juhász Gyulával és a mindhármuk által bámult, nagyszabásúnak ígérkező, keserű bölcselővel, Zalai Bélával barátkozik.”[14] Amikor Kosztolányi megkezdte tanulmányait, Babits harmad-, Juhász pedig másodéves egyetemi hallgató volt. Kosztolányi azonban – nem utolsó sorban olvasottsága és nyelvtudása révén – méltó szellemi partnere lehetett a két idősebb diáktársnak, akiknek köszönhetően további tudásanyaggal gyarapodott, főként a külföldi költészet ismerete terén.[15]

Kosztolányi Dezső többek között Négyesy Lászlóról írt nekrológjában elevenítette föl első találkozását Babits Mihállyal. A „szekszárdi fiatalember” verseit egy ízben neki kellett megbírálnia. A kifejtett nézetek vihart kavartak, s Kosztolányi összetűzésbe keveredett a „hegypárti” Vágó Bélával. Élesen cáfolta a majdani Tanácsköztársaság egyik vezetőjének azon véleményét, miszerint a művészeknek társadalmi szerepvállalásra kellene törekedniük.[16] Vágó már egyetemista korában is részt vett politikai tüntetéseken, ezirányú elfogultságainak pedig a Négyesy-szemináriumokon szintén hangot adott. Vele ellentétben Kosztolányi nemcsak az irodalom apolitikusságát vallotta már ekkor is, hanem még az egyetemi (illetve az egyetemi ifjúság által látogatott és/vagy szervezett) politikai megmozdulásokkal sem értett egyet. Véleményét osztotta édesapja is, aki a következőket jegyezte meg 1905 őszén, az akkori nacionalista és szocialista tüntetések hírére reagálva: „Igen örülünk, hogy minden tűntetéstől távol állottatok. Elvárjuk, hogy ez okos magatok tartása ezentúl sem fog megváltozni. Ha rajtam állana, én minden politizálást és tűntetést az egyetemen a legszigorúbb büntetés terhével eltiltanék, mert az egyetem nem parlament, hanem iskola. Szinte érthetetlen dolog, hogy most is nehány stréber-vezető miatt szünetel a tanítás s nem lehetetlen, hogy valamennyien elvesztitek az egész félévet Melha Armand és Vágó Béla jóvoltából.”[17]

Kosztolányi Dezső Babits A tudomány szava, A lírikus epilógja, a Napszálltakor, valamint A Spinoza szobor előtt című verseit „kiváló kvalitásokkal rendelkező” műveknek tartotta. Az említett költeményeken kívül Babits Mihály Baudelaire-fordításokkal is jelentkezett,[18] ám Kosztolányi ezekről már nem volt túl jó véleménnyel, nem utolsó sorban azért, mert akkor éppen ő maga is a francia költő műveinek átültetésével bíbelődött. Bírálatában saját – addigra már jelentős részben kialakult – műfordításelméletét is fölfedezhetjük, mely a formai hűséget legalább (!) olyan fontosnak tartja, mint a tartalmit. Sőt, véleménye szerint ha egy fordítónak művészi célokért meg kell alkudnia, inkább a szépséget részesítse előnyben: „Ama nyelvi jelességek, melyek Babics úr eredeti verseit kitüntetik, műforditásaiban egyáltalában hiányzanak. Szintelenek és középszerűek mind. Byron »All is vanity«-jét több helyen félre értette s az eredeti bámulatos formatökélye mögött messzire elmarad. Byron pedig nem csak nagy lyrikus, de (talán épen ezért) a világ legtökéletesebb formájában író költője. […] Poe Edgar The conquestor worm-jának szépsége majdnem teljesen elveszik ez összeütött, és rosszul csengő iambusokban. […] A Sully Prudhomme darabok forditásában nincs könnyedség és lágyság; talán legjobb Musset A Pepa c. költeményének fordítása, hol az utolsó sor (Peut être à moi, peut être à rien) teljesen összhangban áll a szakkal s kitünően emeli ki az eredeti szomorú élcelődését.”[19]

Babits Mihály szintén fölidézte az eseményt, utalván nem csak Kosztolányi, de Juhász bátorságára is. Elbeszéléséből kiderül, hogy Négyesy először „lesújtó kritikát” fogalmazott meg, ám a két barát érvelésének hatására újragondolta állításait.[20] Mindebből az is világossá válik, az egyetemi tanár már ekkor bízott Kosztolányi Dezső tehetségében és értékítéletében.

„Juhász Gyula az uj irodalom tavaszi forrongásában, került felszinre, majdnem mint gyerekemberrel találkoztam vele, az egyetem padjaiban, az erjedés, az indulás, a bálványdöntés korában. Egy ideges és groteszk emberke, aki néhányunkkal együtt a szélsőbaloldalon ágál a modern irodalom jogáért” – emlékezett vissza Kosztolányi másik barátjával, Juhász Gyulával történő megismerkedésére.[21] A magyar–latin szakos Juhász eredetileg papnak készült, Vácott volt piarista novícius. Négyesy László egyik kedvenc tanítványaként ő töltötte be hat szemeszteren át a Stílgyakorlatok szeminárium titkári tisztjét, így ő állította össze a fölolvasások sorrendjét is.[22] Kosztolányi és Babits ugyancsak először titkári minőségében fordultak Juhászhoz: „Kosztolányi Dezső egy őszi délutánon mutatkozott be nekem, a titkárnak és jelentette, hogy Baudelaire forditásokat akar fölolvasni. Babits Mihály szintén forditásokkal kezdte, de ő Baudelaire mellé Goethét is fölvette.”[23]

A Négyesy-órákon Juhász volt a vezérszónok, akire a fiatalabb hallgatók fölnézhettek. A külföldi irodalmi „szenzációkkal” ő ismertette meg a szemináriumokon résztvevő egyetemistákat, akik Juhászt – Oláh Gábor szavai alapján – „nem költőnek, hanem gazdag felszerelésű tudósnak” tekintették.[24] A Kosztolányival és Babitscsal ápolt barátság a művelt Juhász számára is pezsgő szellemi közeget jelentett. Nemcsak tanítási időben találkoztak gyakran, de a nyári és a téli szünidő alkalmával egyaránt tartották a kapcsolatot. Fölolvasták egymásnak verseiket, leveleikben pedig közös olvasmányaikat értelmezték, valamint egymást buzdították alkotásra, s egymás szövegeit igyekezték minél szakszerűbben megbírálni: „A legfontosabbnak a verset tartottuk, mert a jó vers legtömörebb, legzártabb, legegyénibb és legidőállóbb kifejezése az élet lényegének, de különösen esztétikai ösztönből és meggondolásból vallottuk ezt, mert a vers mégis csak legművészibb irodalmi forma, ősi és örök.”[25]

Zalai Béla szintén Kosztolányi, Babits és Juhász köréhez tartozott. A fiatalember Debrecenből került Budapestre. Matematika, fizika és filozófia szakos tanulmányokat folytatott, de érdeklődött a távol-keleti kultúrák, a történelem és a lélektan iránt is. Doktorátusának megszerzését követően polgári, illetve felsőkereskedelmi iskolákban oktatott. Filozófusként – William James, Meinong és Wundt nyomán – az ismeretelmélet egy új rendszerének kidolgozása foglalkoztatta. Elgondolása alapján a valóság a gondolattal jön létre, ebből következően pedig több valóság és több rendszer létezik. Szimbólum- és nyelvelmélete szintén híressé vált. Zalai szerint azáltal, hogy elgondoljuk, konstruáljuk és értelmezzük a körülöttünk lévő világot, egyúttal meg is teremtjük azt a magunk számára, ezáltal pedig mi adunk jelentést a dolgoknak és az összefüggéseknek.[26]

Babitson, Juhászon és Kosztolányin kívül Zalai baráti köréhez tartozott Lukács György, Hauser Arnold, Szilasi Vilmos, Tolnay Károly és Mannheim Károly is. A Fülep Lajos és Lukács által szerkesztett A Szellem című folyóiratnak szintén dolgozott. Első felesége Neumann Elza irodalomtörténész,[27] második pedig Máté Olga fotográfus volt. Kosztolányiék filozófus barátja az első világháború idején hunyt el (tífuszban), omszki hadifogolyként. „Igen finom irodalmi ízlése volt, Babits, Kosztolányi, Oláh Gábor sokat adtak a véleményére, ő volt az ideális olvasó, akihez a költő elsősorban szól. Sokszor nem is mondott semmit, de egy arcjátéka, vagy taglejtése többet elárult minden véleménynél” – vallotta róla Juhász Gyula.[28]

A Négyesy-szemináriumokat látogató Endrődi Béla szintén kapcsolatba került Kosztolányi Dezsővel, ám nem alakult ki köztük szoros barátság. Juhász Gyula mutatta be őket egymásnak.[29] A költő és író Endrődi Sándor fia a „Négyesy-, majd a Riedl-órák izgalmas anyagát vitatta meg végtelen utcai csatangolásokon diáktársaival, Babitscsal, Juhásszal és Kosztolányival.”[30] Endrődi Béla még egyetemista volt, amikor megalapította a Virágfakadás című kéthetente megjelenő szépirodalmi folyóiratot (1904–1905). Ő lett a felelős szerkesztő, Juhász az egyik munkatárs, míg a tulajdonos Barcza József, akinek nyomdájában a lapot előállították.

Kosztolányinak öt költeménye látott napvilágot a Virágfakadásban, melyek mindegyikét – kisebb-nagyobb módosításokkal, de – közölte később első verseskötetében, az 1907-es Négy fal közöttben is.[31] Elsősorban Juhász segítette a munkák megjelenését a lapban. A bal latorhoz című verssel kapcsolatban még probléma is akadt: Endrődi kifogásolta az egyik sort,[32] amin Kosztolányi akkor módosított, ám a mű további közléseinél meghagyta az eredeti változatot.[33] Minden bizonnyal ez az affér is hozzájárult ahhoz, hogy barátjának írt válaszlevelében „limonádés, »sirály-vijjongású«, »fehér ruha«-allürös” fórumként jellemezte a Virágfakadás körét.[34]