Tévedett, a tehetetlenségnek nem keserű az íze. Sőt íze sincs. Inkább dühöngve fortyogó kazánt fűtött a testében, amitől kiszáradt a szája, nyelve a szájpadlásához tapadt. Talán még a fogain is megrepedezett a zománc, hogy aztán ez a hőség szétfeszítse bőrének minden pórusát, s gyöngyözve üljenek ki arcára az izzadtság csöppjei.
– Biztosan lázas vagy – tapasztotta tenyerét a homlokához a felesége reggel, amikor remegve-botladozva kitántorgott a fürdőszobából. Ő meg csak hallgatott, igyekezett elkerülni az asszonya fürkésző tekintetét.
– Nem, nem vagyok lázas – nyögött ki néhány szót, amikor megérkezett érte a Föld Tudományos Akadémiájának ezüstösen csillogó kocsija, hogy a központba röpítse.
Évekkel ezelőtt a professzor még megjegyezte az új találmányok nevét, de aztán rájött, teljesen fölösleges efféle ismeretekre pazarolni agysejtjeit, hiszen a szerkezetek, akárcsak a divatok, változnak, a mindig újabb modellek kisöprik a négy-öt hónap alatt elavult játékszereket. Ilyenkor nosztalgiázva gondolt vissza azokra az évekre, amikor ő még igazi cukorból készült fagylaltot nyalogatott, hátán hordta az iskolatáskáját, izmai súlyt éreztek, gerince jóleső feszítést, és vágyakozva bámulta a kirakatok ablakába kitett mobiltelefont, a XX. század tenyérbe szorítható csodáját, ami akár még három évig is üzemelt.
– Atomőskor – motyogta, és nem bánta, hogy látta képernyőjén, a sofőr összehúzza szemöldökét, mint akinek nyugalmába gázol már ezzel az egy szóval is.
– Tudom, hogy a professzor úr kissé konzervatívan gondolkodik a technika legújabb vívmányairól, de a Literamix, az más. A Literamix már nem szerkezet, gépnek meg aztán különösen nem csúfolható – magyarázta neki lelkesen legifjabb tanársegéde, Theo, amikor pár hete megkapta a meghívót a Literamix avatására.
– Professzor úr, a Literamix örök időkre megszabadítja az emberiséget az irodalmi alkotással, mit alkotással, a fogalmazással járó kínoktól – lihegte nyakába Theo, talán még a vállát is megérintette, nehogy lemaradjon egyetlen szaváról is. – Tudja, már hogyne tudná, hogy azt az őskáoszt, amit a Föld több ezer nyelvéből harsogó hangzavar okozott, már megoldottuk. A világnyelv egyeduralkodóvá vált, s ez bizony nagyban megkönnyíti a számítógépes szövegálmodást. Ki emlékszik már olyan idióta kifejezésekre mint a pitypang meg az arcpír, esetleg a barázdabillegető vagy kárókatona. Az értékes alkotásokat már mind lefordították világnyelvre, s most valóság lett az álomból – a Literamix verset állít elő, vagy prózát. A megrendelő ízlése szerint, készülhet kétsoros lírai üzenet éppen úgy, mint ezer éveket átölelő családregény – lépett a sarkára Theo. És ő, az irodalomtudományok professzora, az akadémia rendes és ezerszer kitüntetett tagja legszívesebben pofonnal fizetett volna a nagy hévvel kínált információkért.
No, nem az zavarta, hogy éles fájdalmat érzett a sarkában. Sokkal inkább a pitypangot sajnálta, az arcpírt, és persze a barázdabillegetőt, mert ő is magyar ősű polgár volt, akár csak Theo. De sajnálta a Hausaufgabét, a Frühlinget, amit a német ősűek temettek el, s beleborzongott, mert tudta, hogy Edith Piaf dalait is úgy tudták átformálni világnyelvre, hogy a kis francia veréb csodás hangjának minden színét megőrizte a technika. De az R hang, az a bizsergető párizsi R, bekerült a hangmúzeumba.
A professzor abban a pillanatban olaszul elharsogott káromkodásokra vágyott, spanyol csatakiáltásokra, flamand versek rímeire, London külvárosaiban, sörgőzös vitákban felbukkanó rendhagyó igékre. Igen, angol rendhagyó igékre, amiknek a múltidejét olyan dühösen ismételgette magában, mintha verset, kötelező verset tanulna. És most, amikor a számítógépekkel megalkotott világnyelv maradt meg egyetlen élő nyelvként, megalkotói minden ilyen fölösleges nyelvtani szabályt – vagy ahogy Theo szokta mondani: kacatot – kidobtak a szótárakból, pontosabban, kidobták a szótárakat is, édessé vált a rendhagyó igék – Irregular Verbs – minden hangja. Úgy szopogatta, mielőtt kilehelte a száján, mint gyerekként a mézaromával töltött cukrot.
– Irregular Verbs? Hát igen, ilyen is volt… – próbált kedveskedni Theo professzorának, akiről a háta mögött naponta tízszer biztosan elmondta: nem erre a világra való lény, beteg, még a XX. században fertőződött meg azzal a vírussal, amit szentimentalizmusnak hívnak. De Theo ekkor nem gondolt saját kicsinyke aljasságaira, csak beszélt, szóáradata úgy zuhant a professzorra, mint egy betonoszlop, és az alá szorulva nem menekülhetett tanársegéde fejtegetéseitől.
– Tudja, professzor úr, mégiscsak csodálatos – néhány gomb megnyomása elegendő ahhoz, hogy máris megszámlálhatatlan mennyiségű variáció készüljön el egy-egy élethelyzetre, amiből a Literamix pillanatok tört része alatt kiválasztja a legjobbat. Épp a maga könyveiből tudom, mennyit szenvedtek valaha padlásszobákban, kávéházak asztalai mellett, vagy egy isten háta mögötti lepusztult tanyára visszavonulva az írók meg a költők, hogy valami értékelhetőt kicsiholjanak tehetségükből. És a viták, borzalmas – jajdult Theo –, képesek voltak hajba kapni azon, kinek sikerült jobban egy hasonlat, vagy akár egy rím. Nem is beszélve a kritikusokról, akik elfogultan ítélkeztek, az olvasókról, akik tanácstalanul billegtek egyik lábukról a másikra a könyvesboltok pultjai előtt, mert fogalmuk sem volt, hogy a nagy választékból mégis melyik az igazán értékes.
– Ja, és ne feledkezzünk meg a pénzügyi vonzatokról sem – hördült fel dühösen Theo. – Bár mindent megtettünk, mégsem sikerült teljesen üzleti alapokra helyezni az irodalmat. Képzelje, professzor úr, úgy hallottam, hogy a Föld egyes pontjain még az elmúlt években is akadtak olyan alapítványok, amik arra szórtak el pénzt, hogy írókat, költőket, ki tudja, még miféle alakokat támogassanak. Na, ennek örökre vége: a Literamix csakis kiválót, mit kiválót, egyenesen tökéleteset alkot majd, és természetesen csakis annyit, amennyinek megtérülése pontosan modellezhető, célközönsége pontosan kiszámítható, hála tervezőinek.
A professzor emlékezett: ebben a pillanatban sikerült megszabadulnia Theótól, s gondosan ügyelt arra, hogy azóta még véletlenül se futhassanak össze.
Theo most sehol, csak egy komor sofőr, aki az utat fürkészi, mintha nem tudná pontosan, hogy a járművekbe beépített érzékelők, radarok, pozíciójelzők miatt a baleset esélye éppen úgy egyenlő a nullával, mint az, hogy esetleg elkavarodjanak Geopolis ezernyi sugár- és körútjának sűrűjében. Persze attól sem kell tartaniuk, hogy elkésnek – bámult ki az autó ablakán a professzor –, hiszen már itt magasodik mellettük az akadémia nyolcvanszintes betontömbje, aminek mélygarázsát ezen a napon a megszokottnál is több, különleges jelzéssel ellátott luxusjármű célozta meg.
Ja, kérem, a Literamix sikerrel pályázott arra, hogy elnyerje 2055 legfontosabb találmányának díját, és egy ilyen szerkezet bemutatójáról nem maradhat le egyetlen földszenátor, földminiszter, földakadémikus sem.
A kocsiból kiszállva a professzor eljátszadozott egy gondolattal, ami már hetek óta úgy rágta agysejtjeit, mint a sav. Mi lenne, ha felrobbantaná ezt a csodát? Ha égig lobbanó lánggal figyelmeztetné a világot, eszét veszítette, amikor milliárdokat költött a Literamixre. Egyik éjjel, izzadtságában fürödve már azt tervezte, honnan kerítsen robbanóanyagot, miként csempésztesse be az avató ünnepségre terroristákkal, netán kit faggatna ki a robbantás közel sem egyszerű mesterségéről.
Mert hitte: emberáldozat nélkül is pokolra küldhetné a masinát. Aztán persze megijedt saját gondolataitól. Pontosan tudta, hogy ha százkilenc éves koráig nem hogy gaztettet nem követett el, de attól is lelkiismeret-furdalása támadt, ha hangosabban figyelmeztette egy beosztottját arra, nem ártana, ha hasznos tevékenységgel töltené ki napi négyórás munkaidejének minden percét, aligha alkalmas ilyen tettre. Meg egyébként is: biztos, hogy figyelmeztetésre, kijózanításra vár az emberiség? Talán észre sem venné a valóságshow-któl káprázó szemével, eltompult agyával, hogy egy gép a levegőbe röpült. Ahhoz meg aztán semmi kedve nem volt, hogy első oldalas sztorit szállítson a médiának. Már ha egyáltalán ráférne egy ilyen hír az első oldalra. Hiszen amióta a közvélemény-kutatások egyértelműen kimutatták, hogy a legnagyobb olvasottságra és nézettségre a Földön a kivégzések számíthatnak, nyitó anyagként szinte kivétel nélkül egy-egy emberporlasztás kerül.
– Professzor, ej de nagyon elgondolkodott – szólította meg valaki a díszterem felé suhanó mozgójárdán. – Vagy máris hatalmába kerítette a nagy ünnep hangulata? – kínálta meg egy kérdéssel az ismeretlen, akinek kiléte már aligha derül ki, hiszen a járda már az akadémia díszterméig futott a professzorral, a mellére kitűzött kártya alapján pedig el is foglalhatta helyét a negyedik sorban.
– Kiváló hely Detre professzor, innen tökéletesen fogja látni az aktust – udvariaskodott vele egy hölgy, majd már itallal kínálták. A felszolgáló elmondása szerint valódi gyümölcsből készült, minden cseppje aranyat ér, s még finom is.
– Valódi gyümölcsből? – motyogta a professzor, s azt próbálta megfejteni, mégis milyen fán teremhetett, amikor észrevette: zsúfolásig megtelt a terem. Legalább ötezer szempár szegeződött az emelvényre, de leginkább arra a szekrény méretű dobozra, amit mélykék bársonnyal borítottak be. A szemek meghatódottságtól párásodtak, a termen szétterülő morajlás mégis azt jelezte – akit olyan megtiszteltetés ért, hogy a Literamix avatására meghívót kaphatott, már lassan elveszíti minden türelmét. A feszültségmérő számítógépek ezt vélhetően jelezték is, mert egy szemvillanás alatt megtelt a dísztribün, az akadémia elnöke vigyázzba is vágta magát, így figyelmeztetve az egybegyűlteket: a Föld Himnusza következik. A zene hangjait aztán gyorsan elnyelte a tökéletes akusztikával megáldott terem, s már sorjáztak is a beszédek. Politikusok, tudósok méltatták a találmány nagyszerűségét. Az akadémia elnöke, Monk professzor mértani pontossággal megtervezett, médiakalkulátorok által kiszámolt szómennyiséget vegyítő beszédébe még azt is beleszőtte, hogy ez a szerkezet nemhogy a tökéletlen emberi agy minden rezdülésére képes, de ezerszer túlszárnyalja azt.
– Elhomályosítja Goethe szellemét, Homérosz fantáziáját, Dosztojevszkij mély bánatát – harsogta Monk, a professzor meg azon gondolkodott, vajon ezek a nevek ugyan hány embernek mondanak még valamit. Inkább soha ne tudjam meg a választ – suttogta a professzor, és megdöbbent, mert a gép mellett egy hatalmas virágcsokrot vett észre. Nem is csokor volt az, sokkal inkább egy virágszobor. A Literamix avatásának másik meglepetése, amiről az ünnepség előtt többen is azt suttogták a mögötte ülők közül, hogy nem csalás, és nem ámítás: ez bizony élő virágból készült, a Föld legalább negyven növényrezervátumából hordták össze.
– Ha én gyáva voltam, talán valaki más mégiscsak megteszi – reménykedett a professzor, és robbanás hangjára várt. Ám a beszédeket követő csendet semmilyen rendkívüli esemény nem zavarta meg. Így aztán Monk elnök mérnökök és technikusok sorfala között elindulhatott a Literamixhez, egyetlen mozdulattal lerántotta a gépről a bársony leplet, majd megnyomta azt a gombot, ami beindította – miként Monk fogalmazott pár perccel korábban – a természeten, a géneken, az öröklött gyengeségeken győzedelmeskedő emberiség áldozatos munkájának újabb gyümölcsét. A nagyközönség azt is tudta, hogy a Literamix az ünnepség jelentőségéhez méltó ódával ajándékozza majd meg a világot, s az sem kizárt, hogy ez lesz majd a Föld, mit a Föld, az egész Naprendszer új himnusza.
A hatalmas teremben percekig csak csönd terpeszkedett, a feszült várakozás és a reménykedés csöndje. Majd ezt a csöndet halk nyöszörgés törte meg. Az első sorokban ülők később arról meséltek, egy csecsemő sírása volt.
Pár pillanatig ismét csönd terpeszkedett a teremben, de ez a csönd már egy sötét alagút csöndjét idézte, amin már soha nem száguld át vonat, a sínek között gyom se nő, a kicsöppenő motorolaj szagát már régen kisöpörte a huzat.
Majd egyre erősödött a zaj, s egy kisiskolás hüppögése szakadt fel a hangszórókból. A professzor emlékezett: éppen így sírt, amikor elveszítette kedvenc radírját.
És megint csönd. Behavazott udvar csöndje, ahol már senki nem akar hóembert építeni, mert a hó hideg, a nulla fok alatti hőmérséklet, mint azt tudományos kutatások már régen bebizonyították, nem csupán a bőrre ártalmas, de megzavarhatja egyéb életfunkciók rendeltetésszerű működését is.
A hóízű csöndet kamaszlány sóhaja lökte félre.
– De hát ez Júlia hangja, még a könnyű szellőktől borzolt levelek susogását is hallom – döbbent meg a professzor –, ami olyan sejtelmessé tette azt az estét, amikor egymáshoz bújtak a múzeum mögötti park padján. Tapasztalatlan kamaszként fogalmuk sem volt, milyen ízű lesz az első csók, egyáltalán megcsókolhatják-e egymást, hiszen nem estek át semmilyen higiéniai teszten, génvizsgálaton, ami megállapíthatta volna, összeillő párként akár még egy szexuális aktust is megengedhetnek maguknak.
A sóhajt ismét csönd követte, kikötői móló csöndje, ahova soha többé nem fut már be olyan hajó, amit borostás arcán ujjait táncoltató, hajnalig tartó mulatozás romjaiból ébredt kormányos irányít. A partfalhoz koccanás kizárt, a baleset kizárt, a számítógépes rendszerek navigációs hibája nulla százalék.
Majd egy érces férfihang kapart sebet a dobhártyákra. Cigarettából származó nikotintól, kátránytól rekedt, hangszálakat tépő zokogás vágta képen az ünneplők jól öltözött tömegét, akik között egyetlenegy olyan ember sem akadt, aki ilyen méreggel valaha is gyilkolta volna magát.
És újra csönd, mezők csöndje. Mellette élelmiszervegyészek tájba illő épületeiben a technikusok hitetlenkedve hallgatnak hihetetlen mesét olyan időkről, amikor a szomszédos földön búza termett, valami kődarabbal éleztek bizonyos kasza nevű szerszámot, hajnaltól sötétedésig arattak az izzadtságban fürdő, arató férfiak, kévéket kötöztek fájós derékkal hajladozó nők. Mégis felhőkig szállt a dal, és összekacsintottak a kaszások, ha eszükbe jutott: éjjel, szénaboglya szúrós halmán hogyan könyörgik majd be testüket a fáradtságot szemvillanás alatt elfelejtő asszonyok combjai közé.
A búzamezők csöndjét egy öregember halk, morgós-sírós panasza szaggatta szét. Öregemberé, aki soha semmit nem hallott a mesterséges intelligenciáról. A hang lassan felkapaszkodott az élő virágokból komponált csokorra, ami nem csokor volt már, sokkal inkább kis fahasábokból rakott apró máglyaként lángolt. Égett szirmok, megperzselt hangok, megszenesedő szavak hullottak a padlóra, a márványt fél perc múlva fekete levelek takarták.
Nyitókép: Illusztráció (Forrás: Pixabay)
