Az ULUS nemrég Aranyvéső-díjjal jutalmazta mgr. Maja Rakočević Cvijanov szobrászművésznőt, vizuális képzőművészt, a szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézet szakemberét, szobrász-konzervátorát. A díjat az Önportré a ruhaneművel című alkotásáért kapta, amely a Tisztaság című sorozatának a részét képezi.
Maja Rakočević Cvijanov sokrétű képzőművészeti tevékenységéről ismert, a kiállításait gyakran performance-ok, happeningek is kísérik. Alkotásaival felhívja a figyelmet a mindennapok kihívásaira, vagy épp a nőket érintő nehézségekre. Emellett Szabadka közterein több szobra is megtalálható, az emberek ezekkel szívesen fotózkodnak, úgymond beépültek a város életébe, a város mindennapjainak a részévé váltak. A művésznő a pályája során számos díjat kapott, egyebek közt Dr. Bodrogvári Ferenc-díjban is részesült.
Maja Rakočević Cvijanov a minap az újvidéki Bel Art galériában állított ki Edita Kadirićtyel, akivel korábban már volt közös tárlatuk a Szabadkai Kortárs Galériában. A két művésznőnek március közepén Podgoricán is nyílt tárlata, itt Jelena Janev is csatlakozott hozzájuk. Az újvidéki kiállítás április 28-ig, a podgoricai május 25-ig tekinthető meg. Maja Rakočević Cvijanovval az alkotásokról, a szobrokról, a képzőművészetről beszélgettünk.
Maja Rakočević Cvijanov: Vízvezeték-szerelő (Fotó: Molnár Edvárd)
Milyen műveket helyez középpontba az új kiállítása?
– A napokban a doktorimat védem Belgrádban, az Újvidéken kiállított művek pedig valójában annak a sorozatnak a része, amelyek a doktori témához végzett kutatásomhoz kötődnek. A tárlat témája az eksztázis volt. Az újvidéki kiállításnak Az elragadtatás pontjától a fájdalom pontjáig címet adtuk. Ez a cím tulajdonképpen több olyan témát fog össze, amikkel Edita Kadirićtyel nagy kíváncsisággal foglalkoztunk. Ami a munkánkban közös, az a nők helyzete iránti érdeklődés. Edita inkább a női lélekre, emocionális állapotokra helyezi a hangsúlyt, én pedig a saját élettörténetemre, a tapasztalataimon keresztül fejtegetem a nőket érintő kérdéseket. Tavaly Szabadkán, egy alternatív képzésen, tanácskozáson vettem részt, amely a nőket helyezte a középpontba. Ezen szó volt egy metódusról, egy módszerről is, amely az élettörténeten alapszik, a hangsúly pedig az egyénen van. A teljes élet kutatását foglalja magába, kezdve a születéstől, a gyerekkortól a későbbi életszakaszokig, és ezeken keresztül kirajzolódik egy társadalmi keresztmetszet. A személyes élményekből, az egyént ért ingerekből kiindulva eljutunk valamihez, ami univerzális vagy általános. Ebből létrejöhet egy motívum, amely kiindulópontot jelenthet az alkotásban. Mivel nő vagyok, az alkotásaim témái női szemszögből irányulnak a női kérdésekre, a nőre a mai társdalomban.
Az eksztázist kutató sorozat folytatása az lett, hogy beemeltem a szórakozást. Ezzel gondoltam megszakítani azt a témavonalat, amely arról szól, hogy csak robotolunk, mindig sok a munka, mindig dolgozni kell. Tizenöt évig készítettem erre vonatkozó sorozatokat, ilyen a Családi kompozíciók, az Irodai dolgozók és Tisztaság is. Most elhatároztam, hogy az alkotásaimba beviszek valami olyasmit, amit szeretek, ami örömet hoz, ami egyensúlyt teremt a munkával, hogy ezáltal jobban kiteljesedve érezzem magam, ez pedig a szórakozás. Ezekbe az alkotásokba bevontam a saját életmomentumaimat is, például a menopauzát, amikor a hormonok lassan kialudnak, én pedig a tánccal, barátkozásokkal, társalgásokkal szeretnék javítani a kedélyállapotomon, helyrebillenteni a hormonháztartásomat. Hiszek abban, hogy a helyes életmód hatással van a kiteljesedés érzésére. Gyakran tapasztalhatjuk azt, hogy nehéz kitörni a mindennapok rutinjából, kilépni a taposómalomból, legyen szó a munkánkról, az elvárásokról a munka területén, a művészetről, vagy egyáltalán arról, ahogyan élünk. Ahhoz, hogy kitörjünk a rutinból, manapság nagy bátorságra van szükség. Nehéz megteremteni az életben az egyensúlyt, ehhez pedig szükség van a szórakozásra is.
Maja Rakočević Cvijanov (Fotó: Molnár Edvárd)
Nemrég Aranyvéső-díjban részesült, és jelen volt a díjátadón is...
– Nagyon ünnepélyes volt. Az ULUS már évtizedek óta fennáll, a hatvanas évektől ítélnek oda díjakat, úgyhogy ennek a díjnak nagy hagyománya van. Kíséri a kortárs képzőművészet haladását, irányvonalait, az aktuális eseményeket. Ezért is jelent sokat. Az Aranyvéső általában véve a háromdimenziós formátumú alkotásokra vonatkozik – nem csupán a hagyományos értelembe vett szobrokra –, ez pedig nagyon széles skálát foglal magába. A díjat az Önportré a ruhaneművel című munkámért kaptam, amely a Tisztaság sorozat része. Ebben a hétköznapokat mutattam be, a női szerepeket, az elvárásokat a nők irányába, ez esetben a háztartásvezetésre is vonatkozóan. Életnagyságú szobrot készítettem, amit saját magamról mintáztam, ezért nevezem önportrénak, és a hétköznapjaimra utalok vele, amelyek ugyanakkor nem csak az én mindennapjaim. A női alak egy lavórt tart a kezében, amely egyre csak telik a szennyessel, mert a gyorsan múló hétköznapok során nem marad idő mosni sem a sok szerep mellett, amit egy nőnek be kell töltenie: helyt álljon a munkahelyén, ügyesen vezesse a háztartást, legyen jó anya stb. Egy állandó küzdelem folyik bennünk, hogy mit szeretnénk teljesíteni és mit vár el tőlünk a társadalom. Az ULUS székhelyén, a Kalemegdánon, a Cvijeta Zuzorić Művészeti Pavilonban fel is lett állítva a szobor, én pedig szemben ültem vele, vasaltam és hajtogattam a ruhákat, míg a galéria be nem zárt. Ez egy performance volt a részemről, amely egyfajta kilépés a hagyományos kiállítási keretek közül, elrugaszkodás a megszokott formától, tulajdonképpen bevittem a hétköznapomat a galériába.
Milyen anyaggal szeret a legjobban dolgozni?
– Az alkotásaimat az ötleteim határozzák meg. Egy belső folyamat vezet ahhoz, hogy a személyes tapasztalataimat, élményeimet, művészi alkotássá alakítsam át, eközben pedig azt is kitalálom, hogy az ötleteim megvalósításához milyen anyag felel meg a legjobban. Tulajdonképpen ezt a kreatív folyamatot élvezem a legjobban, amikor az ötleteimhez a legjobb formát és anyagot keresem. A legkülönbözőbb anyagokkal dolgoztam, a hagyományosaknak mondhatókkal, mint az agyag, a terrakotta, a gipsz, a kő, az alumínium, de használtam már rendhagyókat is, amik talán furcsának tűnhetnek, öntöttem már ki szobrot cukorból, csokiból, rajzoltam pelenkákra, de foglalkoztatott a ready made is. Nem tudnám megmondani, mivel szeretek a legjobban dolgozni, függ a lehetőségektől is.
Ami a nagyságot, az alkotások dimenzióit illeti, mit részesít előnyben?
– Ez szintén függ a körülményektől. Mivel kicsi az alkotótermem, ezért az alkotásaim is kisebbek vagy közepes nagyságúak. Nagy szobrokat akkor készítek, amikor ehhez megvannak a megfelelő feltételek. Az önportrés díjazott alkotásom 176 centiméter, és a nagykikindai 2019-es Terra szimpóziumán jött létre, amely nemzetközi jellegű. Ott sikerült nagy formátumokat készítenem, mert minden adva volt hozzá, teljese ellátás, kiszolgálás, nagy mennyiségű alapanyag, illetve agyag, sőt segédek is, a mi feladatunk pedig csak annyi volt, hogy dolgozzunk. Tökéletesek voltak a körülmények az alkotómunkához, a nagy formátumú szobrok létrehozásához. Nagy hagyományuk van ezeknek a szimpóziumoknak, több mint negyven éve tartják őket. Persze korántsem ez az egyetlen rendezvényük, a képzőművészeti szakos hallgatók számára is tartanak műhelymunkákat, ez része az oktatásnak, de foglalkoznak gyerekekkel, autistákkal is. Sok munka van ott egész évben, az alkotásokat ki is kell sütni, hogy a kiállításra készen álljanak. A Terra központot mindenképpen érdemes látni.
Annál is inkább, mert Szabadkán nincs igazán hely, ahol nagy formátumú alkotásokat lehetne kiállítani?
– Nehéz helyet találni a nagy szobroknak, nemcsak ami a kiállításukat illeti, hanem a raktározásukat is. A Tisztaság sorozatból három szobrot mutattam be a Szabadkai Kortárs Galériában, a minisztériumi pályázatból pedig egyet megvásároltak, ez az Önportré teával, amely most már a gyűjteményük része, de ez sem fér el kis helyen.
Szabadka közterein viszont öt szobra, emlékműve van felállítva. Mit tart fontosnak kiemelni ezen alkotásai kapcsán?
– Paja Jovanović mellszobra Sándorban található, a Dren Mandić hegymászó emlékére felállított alkotás pedig a Kiserdőben. A központban van az Arató, a Vízvezeték-szerelő és a Térkép a vakok és gyengén látók számára. A nyilvános területeken található szobraimban az a közös, hogy interaktívak. A Dren Mandić-emlékműre szeretnek felmászni az emberek, a térképnél sokan fotózkodnak, a vízvezeték-szerelőre pedig például rábízzák a kutyájukat, ráakasztják a kutyapórázt, míg vásárolnak. Az Aratót megkoszorúzzák minden évben, amikor Aratóünnepség van, de ez a szobor abból az alkalomból is lett készítve, ami viszont érdekes, sokan azért is fotózkodnak vele, mert állítólag szerencsét hoz.
Milyennek látja a városközpontot?
– Ami Szabadka védett központját, úgymond védett magvát illeti, úgy gondolom, hogy talán túl sok szobrunk, emlékművünk van. Azt szorgalmazzuk, hogy ne csak a központban legyenek kihelyezve alkotások, hanem egy kicsit távolabb is, attól még nem jelentenek kevesebbet. Miért ne helyeznénk ki emlékműveket a városon kívül, nagyobb földterületeken. Nem az számít, hogy minél több emlékmű legyen a város szívében. Egyes történelmi eseményeknek fontos emléket állítani, ugyanakkor úgy gondolom, fontos lenne olyan művészi alkotásoknak is helyet adni, amelyek a mi korunkról, a kortárs művészetről szólnak. Képzeljünk el egy művészi formát, egy műalkotást, belehelyezve a környezetbe. Ilyen szobor nincs is a városunkban.
Nyitókép: Arató (Fotó: Molnár Edvárd)
