Fel kell vállalni azt, amit szeretünk

Pesti Emma szabadkai festőművészt tavaly januárban már bemutattuk a Kilátó olvasóinak. Akkor a pályakezdése, az általa használt drip and splash technika került előtérbe, a mostani beszélgetésünk apropója pedig a dr. Bodrogvári Ferenc-díj, melynek 2017. évi kitüntetettjei között Emma is szerepel.

Habár különféle eseményeken rendszeresen összefutunk, tavaly januárban beszélgettünk utoljára hosszabban munkáról, a munkádról. Mi történt veled és a festményeiddel az elmúlt időszakban?

– Tavaly ilyenkor – ha jól emlékszem – már túl voltam a Furcsa hurkon, a nyár elején volt Horgoson egy kiállítás, utána a nyáron volt egy passzívabb időszakom, valahogy nem éreztem ambíciót arra, hogy nekiálljak festeni, és ahogy múlt az idő, egyre nehezebb volt már a gondolata is. Ez egy elég rossz periódus volt. Nem tudom, hogy mi váltotta ki, de aztán voltunk a horvát tengerparton a Symposionnal a Boombarstick Nemzetközi Rezidencia Programon, ahol a képzőművészeti szekcióban Oláh Dóri is jelen volt, és ott valami megint kezdett beindulni, ott születtek a kis dobozkák, meg az az egy bizonyos deszka. Ezeket nagyon szerettem, és meghozták újból a kedvemet az alkotáshoz. Aztán jött egy felhívás a Híd Kör Artban, hogy kinek lenne kedve kiállítani a Csépe-napokon, amire egyedül Lilla (Szenti Lilla – a szerz. megj.) jelentkezett, hogy ő benne lenne egy csoportos kiállításban, és némi unszolásra írtam neki, hogy mit szólna egy közös tárlathoz. Nagyon jókat beszélgettünk, mert ő is hasonló szakaszon ment át, mint én, megkönnyebbülés volt ezt megbeszélni vele, rájönni arra, hogy más is ugyanebben a cipőben jár. Jól felpörgettük egymást, utána pedig mindkettőnknek megjött a kedve ehhez a kiállításhoz, ami Kishegyesen valósult meg szeptember 30-án. Aztán ezt a közös tárlatot, aminek a Lélektáj címet adtuk, tovább is vittük Topolyára. Azt vettem észre, hogy kell valamilyen ok vagy konkrét esemény ahhoz, hogy kicsit kilendítsem magam a passzivitásból. A januári Kunst-Cafés kiállítás volt az, amire úgy igazán sikerült ráhangolódni – sok új kép született, szerettem őket csinálni. Ennél az anyagnál az volt az érdekes, hogy az öt új kép egy ajándékba kapott vászontekercsből született, ebből feszítettem meg a vásznakat, és számomra ez is adott hozzá egy plusz értéket. Egy szegedi festő, Lázár Pál özvegyéhez mentünk el látogatóba, akit én már nem ismerhettem, viszont rábukkantam a munkáira, és elképesztően tetszett az, ahogy ő dolgozott, találtam hasonlóságokat kettőnk festészete között. Áron meglepetésként megszervezte, hogy elmenjünk meglátogatni az özvegyét, hogy élőben láthassam a festményeit. A nénitől pedig kaptam egy tekercs régi vásznat, amit ő már nem tudott mire használni.

Képeid dinamikus szervező elvei a geometrikus formák: szabályos, szinte mértani pontosságú alakzatok, geometrikus stilizálás, lágy, szabálytalan vonalkezelés egyaránt felfedezhető rajtuk. Mennyire tudatos a nagyon mértani és a lendületes kettőssége a képeiden – a körzővel rajzolt türkiz nap és a lazán egymásra halmozódó fekete lépcsők?

– Hogy mindez mennyire tudatos, az kép- és kompozíciófüggő: mi az, amit hiányolok egy adott képnek az adott részletében, mire volna szükség ellensúlyként, ellenpontként, hogy kicsit lágyítsak rajta. Pontosan emlékszem arra az alkotásra, amiben először és nagyon határozottan megjelent a geometria: amikor a TAKT-on a giccs volt a téma, Ritz Gézának volt egy ilyen akciója, amikor a nagy gémeskutat bevonta fóliával, és az egészet lefújta pink színűre. Nagy benyomást tett rám. Ezt a jelenetet skiccelgettem, és készítettem is egy sorozatot róla, hiszen ez egy hatalmas ellentét, hogy az az ormótlan rózsaszín forma abban a természetes zöld közegben jelenik meg. Ezt a kontrasztot pedig még azzal is felerősítettem, hogy a gémeskutat geometrizáltam, amíg egy rózsaszín sávvá nem vált a zöld ecsetvonások mellett, és egy nagyon éles vonalú téglalap lett belőle. Innen maradt meg a mai napig ez a fajta geometrizálás.

Az utóbbi időben veled készült interjúkban nem bukkantam rá arra a kérdésre, hogy szoktál-e vázlatokat készíteni?

– Kérdezték már, és azt szoktam mondani, hogy nem készítek vázlatokat, viszont most meghazudtolnám magam, mivel a legutóbbi sorozatot, amit a Forum kiadványához készítettem illusztrációként, nagyon komolyan megterveztem. Vázlatot készítettem, és ez alapján készültek el a nagyméretű munkák. Szóval ez is esetfüggő: hogy milyen célból készül az alkotás, milyen anyagra, milyen technikával. Ez egy új anyag volt számomra, amit nem ismertem, és eleinte nem is voltam annyira magabiztos. Egy durvább zsákvászonra festettem, amiről igazából nem tudtam, hogyan fog reagálni a festékre, az ecsetre: csúszik, beissza vagy nem. Sokkal másabb volt használni, mint egy előre lealapozott, feszített vásznat, úgyhogy kihívás volt ez a számomra, amit sikerült megoldani, és nagyon jól jöttek a vázlatok.

És ez a projekt most már publikusabb, mint eddig volt?

– Úgy gondolom, igen, mivel Brenner Jani is vendég volt a Szubjektívben, ahol elmondta, hogy éppen min dolgozik – a Schwalb Miklós-könyvön, ami az Újraolvasó sorozatban fog megjelenni – és azt is, hogy én illusztrálom ezt.

Talán nemcsak a zsákvászon az új ezekben, hanem az a nagyon markáns, bronzszerű szín is, amit eddig én még nem láttam a képeiden.

– Ennél az illusztrációs munkánál jött az arany, azért, hogy ropogós ellentétet, kettősséget képezzek a szénnel – ezzel vizualizálom a regényben jelen lévő erős kontrasztot jómód és nehéz sors között.

És keretre feszítetted a zsákvásznat is?

– Nincs keret, csak a vászon, amit egyelőre a falra szögeltem fel, hogy tudjak rajta dolgozni, és úgy képzeltem el, hogy megmaradjon a vásznak rusztikus hatása, felülre és alulra applikálok majd valamilyen fadarabot vagy lécet, ami súlyként szolgál, hogy lehúzza és megfeszítse valamennyire, fönt pedig kimerevíti, és meg lehet majd oldani az akasztást is. Nem szerettem volna kifeszíteni. 45 centi széles mind az öt, és különböző hosszúságúak, a leghosszabb talán 195 centi. Már várom, hogy valamilyen kiállítótérben láthassam őket.

Absztrakt táj- és városképeidről vagy ismert, motívumaid egy új elemmel látszanak bővülni: honnan költöztek a madarak a legújabb képeidre?

– A madarakról azt kell tudni, hogy szintén egy konkrét eseményre készültek először, a Lifokptikum című akcióra, amit Döbrei Dénes rendezett, aki másodszor is megkeresett, hogy alkossak neki valamit. Kitalálta, hogy egy 22 méter hosszú, 50 centi széles anyagra fessek, és ezt képzeljem el úgy, mint egy filmet, ami pörög. Nem konkrét értelemben vett történetet kellett illusztrálnom, de szerette volna, hogy legyen egy ritmusa, időbelisége. Két lánykára tekerték fel ezt a vásznat, akik egy helyben forogtak, így bontakozott ki a képekből a történet.

Meg volt adva, hogy minek kell a vászonra kerülnie, vagy ez rád volt bízva?

– Adott volt Lifka Sándor egyik kisfilmjének címe: Gospođa "Smak Sveta", ili roda u bašti. A gólyát próbáltam megjeleníteni akár Világvége kisasszony képében, és innen jött a madármotívum, de lehet ez gólya, vagy akármilyen vízi madár; ebben az alkotásban lettek madaraim, és nemrégiben ketten lettek megint, őket viszont kérésre festettem.

Ez tehát megrendelésre festett motívum – azt hittem, hogy most majd lesz egy madaras korszakod.

Még lehet!

Visszatérve a tárgyakhoz és a nem klasszikus festészeti anyaghasználathoz: újabb alkotásaidat látva úgy tűnik, egyre bátrabban nyúlsz a különféle anyagokhoz, felületekhez – feledésre ítélt asztalfiókok, deszkadarabok –, miközben azt látom, hogy továbbra is nagyon pestiemmás, amikor kilépsz a komfortzónádból, a vászon és a farostlemez biztonságából és kísérletezésbe kezdesz.

– Szerintem az ember minden szakmában próbálja magát új kihívások elé állítani, hogy kimozdítsa önmagát a szürke hétköznapokból még mielőtt belefásulna, és erre jók számomra az anyagkísérletek, mert néha egyszerűen unom, hogy a fehér vászon van előttem, és abból kell kiindulni. Sokkal izgalmasabb már a festés kezdete, ha valami más az, ami ott van a nulladik lépésnél.

A tetrisz-képekre is így kerültek a fakockák? Úgy emlékszem, néhány évvel ezelőtt is volt egy ilyen sorozatod.

– Egy kép, egy 70x100-as farost volt, és szintén a TAKT-on született, amikor játék címen futott a művésztelep. Itthonról hoztam magammal mindenféle anyagokat, tárgyacskákat, amikről úgy éreztem, hogy majd megihletnek, és vittem játék fakockákat is. Ott született ez az ötlet, ott próbálkoztam meg azzal, hogy ezeket a fakockákat valahogy ráapplikáljam a farostlemezre, aztán ment a faragasztózás, alapozás, de akkor azt hogy is, előtte vagy utána, szóval érdekes volt, és jó volt látni a végeredményt. Aztán hosszú idő múlva visszajött ez a tetrisz-motívum, csak kisebb méretekben. Ez is egy ilyen visszatérő vendég, mert a geometrikus forma megtestesítője maga a kocka – ennél jobban geometrizálni már nem is tudnék.

Mi a helyzet az iparművészettel, kézművességgel? Régen kézzel készítettél füzeteket, és tudom, hogy imádod az egyedi, természetes anyagokból készült ékszereket is. Jut hely az életedben a festésen és a mindennapi teendőkön túl a hobbiknak is?

– Vannak rövidebb időszakok, amikor valamibe belebolondulok, és akkor időt, energiát nem kímélve azzal foglalkozom. Akkor valószínűleg nem festek annyit. Legutóbb például szappant készítettem a páromnak évfordulóra, mert ő szappan-mániás, és gondoltam, hogy megtanulok érte egy mesterséget, amit szintén nagyon élveztem.

És nekiálltál disznózsírból szappant főzni?

– Nem, van egy úgynevezett hideg eljárás, amihez nem szükséges a főzés, csak egy botmixer kell hozzá, meg a megfelelő alapanyagok, szájmaszk, gumikesztyű, és már mehet is a buli! Szeretem a kreatív dolgokat, amik precizitást is igényelnek, említetted a füzetkéket, azokat is nagyon-nagyon szerettem csinálni, csak rengeteg idő, mire elkészül egy-egy füzetke, úgyhogy azzal is egy idő után úgy voltam, hogy egyelőre elég.

Mit tanácsolnál a pályaválasztás előtt álló fiataloknak, akik dilemmáznak egy-egy művészeti szakirány melletti elköteleződés előtt, pláne, ha az „ebből úgy sem lehet megélni, válassz valami rendes szakmát” sztereotípiával, esetleg a családi háttértámogatás hiányával küszködnek?

– Mindenképp fel kell vállalni, azt, amit szeretünk. Úgy gondolom, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha azzal foglalkozunk, vagy azzal is tudunk foglalkozni, amit szeretünk. Középiskolában nyomdaipari dizájnt tanultam, amiből a mai napig élek. Van egy munkahelyem, ahol napi nyolc órát dolgozom, és ezért fizetést kapok. Viszont ez is valamennyire közel áll a szakmámhoz, mert papírral kell dolgozni, vannak színek, grafikai elemek, festék, vágás, ragasztás. Ezt is szeretem csinálni, de persze a festés az festés. Valahogy ezen soha nem gondolkodtam, mert amikor elkezdtem ezen az irányon középsuliba járni, vagy amikor felvételiztem Szegedre, mindig az volt a szemem előtt, hogy csak azt csináljam, amit szeretek, aztán majd alakul. És ha jól csinálom, úgyis adódnak lehetőségek. Biztos, hogy az itthoni neveltetés, a szülői hozzáállás is hatással volt erre a gondolkodásmódra, nem volt az rám erőltetve, hogy olyan szakmát kelljen választanom, ami úgymond tisztességes, vagy kenyérkereső szakma.

Mennyire vagy maximalista egyik és másik munkádban?

– Eléggé, nem áll tőlem távol a maximalizmus. Mindent megteszek annak érdekében, hogy valami jó sikerüljön. Magamnak mindenképpen szeretnék megfelelni, és nagyon bosszant, ha valami olyan szituációba kerülök, amikor nem számít az, hogy én mindent megtettem, vagy nem adják meg a lehetőséget, hogy mindent megtehessek a cél elérésének érdekében.

n Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy te is a dr. Bodrogvári Ferenc-díj kitüntetettjei között szerepelsz?

– Az, hogy úristen, nem igaz. A mai napig (2017.05.08. – a szerz. megj.) nem kaptam hivatalos értesítést. Áron hívott fel, hogy akkor gratulálna – mondom mihez? Merthogy nyilvános volt a testületi gyűlés jegyzőkönyve, és ott el lehetett olvasni, hogy kik kaptak Bodrogvári-díjat. Iszonyatosan boldog voltam, amikor leesett, hogy tényleg komolyan beszél, és hogy ezt biztos forrásból tudja. Tudtam róla, hogy jelöltek, de azt is nagyon óvatosan fogadtam, emésztgettem, inkább arra készítettem magam, hogy úgyse, az is szép már, hogy jelölve vagyok, annak is örülni kell, meglátjuk… Várom a díjkiosztót, kíváncsi vagyok, ki készítette a díjakat.

Ugye ehhez a díjhoz készítetted néhány évvel ezelőtt az illusztrációt? Mert akkor ezt bevonzottad, ez a karma.

– Igen, igen, ennek a bevonzásnak én is a híve vagyok.

Az is nagyon jó, hogy Kozma Laura is a kitüntetettek között szerepel, hiszen azonos generációba tartoztok, ugyanarra az egyetemre is jártatok.

– Kicsit féltem is, amikor kiderült, mindkettőnket jelöltek, hogy milyen lesz, ha esetleg egyikünk megkapja, a másik nem. De az, hogy így mindketten, ez hab a tortán, vagy cseresznye a habon.