(fotó: Dormán László)
Néhány hete jelent meg Kurcz Ádám István budapesti születésű irodalomtörténész Gion Nándor művei és műhelytitkai című monográfiája. A szerző legtovább az MTA Nyelvtudományi Intézetében dolgozott – A magyar nyelv nagyszótára szócikkeit írta –, közben részt vett egy Vajdaság-útikönyv megírásában is, amelynek Délvidék – a Vajdaság és Belgrád a címe. A könyvet néhány iskolában földrajz/honismeret tankönyvként használják, és a Vajdasági Magyar Digitális Adattár honlapján is elérhető.
Kurcz Ádám neve ismerősen csenghet a Magyar Szó olvasóinak, hiszen írásaival korábban már találkozhattak a Kilátó és az Üveggolyó hasábjain. A szerzőt most új könyvéről kérdeztük, de érintettük útikönyvét is.
Van olyan szál, ami erősen köti Gion Nándorhoz? Ismerek olyan írót, akit valamiféle lelki „szerelem” fűz hozzá...
– Isten tudja, miért alakult így, de az biztos, hogy a kötődés nagyon erős. Kezdhetném talán ott, hogy édesanyám neve ma is Bogisich lenne, ha nagyapám a tanárai rábeszélésére – mint oly sokan mások akkoriban, az 1930-as években – nem magyarosíttatja a nevét. Nagyapám ötletes választása volt a Bánsági név, ami mégis közelítette ahhoz a vidékhez, ahonnan származott. (Jóllehet Bogesich őseink, ameddig csak követni lehet őket vissza a múltba, tehát már vagy 300 éve is a mai Budapest területén, egészen pontosan a Tabánban éltek.) Bánsági nagyapám édesanyját meg történetesen Rácznak hívták… de valószínűleg ennek sincs sok köze ahhoz, hogy miért kerültem közel éppen Gion Nándor életművéhez.
Közelebb járhatunk az igazsághoz, ha a gyökereket például Szentendrén keressük, ahol középiskolás voltam, és ahol ma jó, ha száz szerb él, de ahol mégis megéreztem valamit abból, milyen az, ha egy kisebbségi közösség kultúrát, értékeket, azaz otthont, sőt hazát teremt, és azt fenntartja – saját maga és a tömbben élő nemzettársai büszkeségére is. Talán ez is közrejátszott abban, hogy rögtön igent mondtam, amikor Thomka Orsolya barátom megkérdezte, segítenék-e neki megírni egy Vajdaságról szóló könyvet. Persze, hogy vállaltam, hiszen a – ma – Szerbiában élő magyarok nekem sokkal fontosabbak, mint a magyarországi szerbek. 2010-ben meg is jelent a könyv, Délvidék – a Vajdaság és Belgrád a címe, a Magyar Szó is írt róla akkoriban. Sajnos a boltokból hamar elfogyott, ma már csak az interneten érhető el: http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=695
Miért vállalkozott arra, hogy részt vesz ebben a munkában? Az ilyen „ráhangolások” segítenek megbecsülni saját értékeinket, megismerni a múlt emlékeit, megérteni a jelen állapotokat, helyzeteket?
– Úgy éreztem, hogy én, aki tömbben élek, jobban segíthetek azoknak, akik kisebbségben, pláne szórványban élnek, hogy becsüljék meg a saját értékeiket. A messziről jött embernek valahogy jobban hiszünk, ha az dicsér minket, vagy ha rámutat értékeinkre. Ez velem, budapestivel is így van: ha egy külföldi őszintén csodál valamit nálunk, abból látom, hogy mennyit érünk a világ szemében. Az útikönyv műfaj pedig arra is jó, hogy hidat ver a különböző nemzetrészek között, az itt élők jobban érezhetik, hol a helyük az összmagyar kultúrában, és büszkék lehetnek rá. A tömbben élőket pedig arra indíthatja, hogy látogassák meg a széleket vagy a szórványt, ismerkedjenek vele, szeressék meg, esetleg tegyenek is érte, ha van rá lehetőségük.
Az útikönyv korábban jelent meg, mint a Gion-kötet. Segítette a helyismeret az író fölfedezésében?
– Biztos, hogy a könyvírás Gionra is segített ráhangolódni, hiszen ha nem ismertem volna meg alaposan ezt a vidéket – a történelmi emlékekkel együtt a jelen és a közelmúlt állapotait, helyzeteit is –, sokkal kevesebbet értenék Gionból, akinek voltaképpen az egész életműve az itteni valóságban gyökerezik – még a Pesten írott regényei, novellái is.
Ahogy jártunk át Vajdaságba a könyvírás miatt adatokat gyűjteni meg fényképezni, kezembe kerültek Gion Nándor regényei. Első és rögtön díjnyertes ifjúsági regényét, az Engem nem úgy hívnak-ot például egy szabadkai könyvesbolt antikvár polcán találtam meg. És ahogy Giont olvastam, egyre több kapcsolódási pontom lett hozzá: megismertem azokat a helyeket, ahol a regényei játszódnak, hiszen sorra bejártuk őket. De még úgy voltam vele, mint amikor az ember elolvas egy jó könyvet, és nagyon tetszik is neki, de maga sem tudja, miért. Ha meg kéne fogalmaznia, biztos mondana ezt-azt, de még csak formátlanul kavarog benne az élmény. Van, hogy az ember aztán újra elolvassa a könyvet, és már kapisgálja, hogy miért volt az olyan jó elsőre is. És van, hogy harmadszor-negyedszer is elolvassa, és mindig újabb dolgokat ért meg …és kivételes esetben ez egy író egész életművével történik meg. Velem ez történt.
Amikor Gion regényeit először olvastam, csak azt tudtam, vagy inkább éreztem, hogy ezek az írások jók. Amikor másodszor olvastam őket, sok helyen derengtek fel kapcsolódási pontok, néhány helyen pedig nagyon érdekes összefüggések is. Harmadszor pedig olyan sok lett a felismerés, hogy rájöttem, ez az író életművet alkotott, amely elejétől a végéig szerves egész: egy valahol elejtett utalás egy másik mű által érthető meg, így válik üzenetté.
Olvasmányos a könyv, annak ellenére, hogy rengeteg adatot mentett bele. Kinek szánja?
– Úgy éreztem, örömet szerezhetek, ha továbbadom ezeket az üzeneteket. Hogy aki szereti Gion írásait, többet értsen belőlük, sok „aha!”-élménye legyen. Aki pedig szívesen olvasna valami izgalmasat, érdekeset, összetettet és mélyet, de nem tudja, mit emeljen le a polcról, kezdjen éppen Gion írásaihoz. És volt egy nem egészen burkolt célom is, amire rögtön az első oldalon utalok, hogy tudniillik azoknak írtam, akik mégis otthon maradnak. Föl akartam hívni a figyelmet arra, hogy van a vajdasági (Gion egyébként nem szerette ezt az 1849-es, 1918-as és 1944-es emlékű szót, szívesebben írt délvidéki-t) magyaroknak egy tényleg világirodalmi rangú írójuk, aki legfőképpen mégis nekik írt, és akit csak ők érthetnek igazán. Ehhez én a „külső” nézőpontommal talán adhatok egy kis segítséget, mert hátha a távolról jött ember is rávilágíthat, hogy milyen kincsük van az ittenieknek. És ez egy kicsit talán hozzájárulhat az itteni megmaradáshoz nélkülözhetetlen önismerethez és az abból következő önbecsüléshez is, ami Gion számára az első pillanattól kulcsfontosságú volt. Gion azt írta, hogy írásaival azt akarta beleszuggerálni az olvasóiba, hogy „mi nem jövevények vagyunk, mi ott őshonosok vagyunk, akik otthon vagyunk, és otthon akarunk lenni.” Ha Gionnak ez volt a célja, én nem akartam eltérni tőle.
Véleménye szerint megkapja az író azt a figyelmet, amit érdemel? Mondjuk, az egyetemes magyar irodalomban...
– Nagyon sokan írtak Gionról Magyarországon is, fél tucat olyan könyv van, ami csak vagy szinte csak az ő életművével foglalkozik, a magyarországi középiskolai tankönyvekben van már Gion Nándor-fejezet, de én mégsem vagyok elégedett. Akkor lennék nyugodt, ha a könyvesboltokban ott látnám a regényeit, különösen fő művét, az évek óta beszerezhetetlen Latroknak is játszott című regénytetralógiát. Így lenne lehetőség arra, hogy az olvasók is megismerhessék ezt az életművet. Ha pedig filmen is megnézhetnénk a Virágos Katonát és társait – ez Gionnak is hő vágya volt, a forgatókönyveket is megírta –, akkor lehet, hogy elégedett is lennék, mert akkor még többekhez jutnának el az üzenetei.
Gion, amit tudott, megtette, rajta már nem múlik, hogy mi lesz az életművével. Ez a felelősség a miénk.
