Kozma Laura képeinek van egy jól felismerhető, szürkéskék tónusa, akár a vihar előtti felhőké, mert a szürkeség kékjeiről átkúszik a többi színre, így mattabbak lesznek a zöldek és mélyebbek a barnák. Laurával távolról, de középiskolás korunk óta ismerjük egymást. Akkoriban egy együttesben énekelt, és a szabadkai politechnikumba járt. Aztán következett az SZTE képi ábrázolás szaka, beszippantották a művésztelepek, a kiállítások, a munka, és legutóbb a Dr. Bodrogvári Ferenc-díj, melynek 2017. évi kitüntetettjei között Laura is szerepel.
Amikor 2015 elején létrehoztad az alkotói profilod a Facebookon, azt írtad hozzá üzenetként, hogy még nincs kiforrott stílusod, nincsenek visszatérő témáid. Az általad megfestett konkrét helyek milyen mértékben váltak azóta képzeletbeliekké, ahogy azt ebben az üzenetben kitűzendő célként megfogalmaztad?
– Ez százszázalékosan beteljesült. Fotóról vannak a konkrét tájak, de ezeket elviszem egy képzeletbeli dimenzióba. Attól függetlenül, hogy annyira pontosan festem meg, hogy meg lehessen találni, melyik utca és házszám alatt van mindaz, amit a kép ábrázol, nem fotómásolatokat szeretnék, hanem képzeletbelivé deformálom, színezem át, komponálom, duplázom és részleteire bontom a dolgokat.
Számos csoportos tárlat után tavaly novemberben Környékkép címmel valósult meg az első önálló kiállításod Szabadkán, s ennek az anyagát aztán idén januárban a zentai közönséggel is megismertetted. Miért vártál ennyit a szóló bemutatkozással?
– Ez részben azért volt, mert előtte sok csoportos kiállításra elmentem, ami volt jó, mert amíg nem találtam meg magam, azt, hogy mi lesz a témám, mi lesz a Kozma Laura-stílus, kellettek hozzá a nézők és a visszajelzések, hogy tudjam, hol tartok. Ötleteim ugyan voltak, de ezek közül egyet sem tartottam meg, válogatós voltam a témát illetően, és nem úgy kalkuláltam, hogy három vagy tíz éven belül kell kiforrnia ennek a dolognak, hanem megvártam, hogy elérkezzen az ideje. Novemberben volt az első kiállításom, és előző tavasszal kezdtem el festeni ezeket a képeket. Némelyiket már sokkal korábban lefotóztam, de még nem gondoltam, hogy lesz belőle festmény. Egy kollázsolt képpár volt az első, vagy az elsők között, amiről úgy gondoltam, hogy kiállítanám: az egyiken a csantavéri templom, a párján meg a kis gyár és a kis víztorony van. Ezeknél láttam, hogy tetszik az embereknek, olyasmi, ami nem szerepel másik tíz környékbeli festő repertoárjában, és láttam benne, hogy ebből lehet több és többféle. Aztán megkerestem a régi fotóimat, meg gyártottam újakat, és abból lett egy olyan anyag, amiről tudtam, hogy már megmutathatom. Előtte rengeteg mindent csináltam, a grafika elvitt sokfelé, de azok mind olyasmik voltak, amik akár iskolai feladatok is lehettek volna, én pedig úgy voltam vele, hogy minek állítsak ki olyat, ami másnak is van. Ezért vártam addig, amíg kellett.
Számomra evidens, hogy nagyon kötődsz a szülőfaludhoz: a szántókon és a falusi udvarbelsőkön túl ezt sugallja a már említett 2015-ös A távolban c. képpár. Mi az, amit Csantavér, a csantavéri identitás ad hozzá a képeidhez?
– Ez kettő az egyben: itt születtem és élek, de a cél nem az volt, hogy kimondottan Csantavért fessem meg: annyira sok jó téma van a közelemben, hogy egyelőre nem kell messzebbre nyúlnom vagy utaznom értük. A forma meg a szerkezet az, ami miatt lefestek valamit, mert erre vagyok érzékeny, és ezeket tartom érdemesnek arra, hogy ábrázoljam. A templom körvonala a nagy darab szántófölddel egy olyan formát ölel föl, ami nekem izgalmas. Sokszor nyilatkoztam, hogy ezeket a helyszíneket látom út közben, ez kikerülhetetlen. Biztosan kifogyok majd ezekből a Csantavér–Szabadka dolgokból, de akárhol lennék, azokat a látványokat keresném, amik a környezetemben vannak. Biztos, hogy egyébként is ábrázolnék górét, szántóföldet, de úgy, hogy tudom, a csantavéri emberek is megnézik, még bátrabb vagyok ilyen téren, mert akkor biztosan tetszeni fog nekik. Nem arról van szó, hogy el akarom adni a képem a Maris néninek, mert falun ez nem így működik, de plusz boldogság, amikor azt mondják a nagymamámnak, hogy milyen ügyes a kis unokája.
A vajdasági festészet naiv vonulatában – elég csak Nagyapáti Kukac Péterre gondolni – a falusi életképek, motívumok jelennek meg, más technikával, más szemszögből és más időben. A te képeid mindenfajta naivitást nélkülöznek: nincs piros pöttyös zománcos bögre, muskátlis kis ablak meg szemétdomb tetején vidáman kapirgáló kakas, hanem a mindent átjáró enyészet realitása az, ami dominál az alkotásaidon. Vagy ha nem ez, akkor viszont az épülés, megújulás valamelyik mozzanata. Miért részesíted előnyben az ilyen vagy olyan módon megjelenő befejezetlenséget?
– Hogy egy épület lefelé bomlik vagy fölfelé épül, az nálam teljesen egyenlő. A lényeg, hogy ne legyen kész, mert akkor nyilván ugyanolyan, mint a többi. Sokszor nyilatkoztam már, hogy a szerkezeti rajz a kedvencem, és igyekszem ezt megtartani az alkotásokban. Volt már néhány akvarellem is kiállítva, ahol tényleg csak egy-két gerenda vázlata volt, majdnem a segédvonalat is otthagytam, és éppen csak kiszíneztem akvarellel. Szeretem látni, ahogyan az elfogyó vagy felépülő épület csatlakozik az őt körülvevő ágakhoz, bokrokhoz, paréjhoz, amik enyhítik ezt az urbánus-betonrengeteg-nagyon konstruktív végletet. A természet és a mesterséges kettőse nagyon szépen kiegészíti egymást, és enyhíti egymás erejét. Így természetes lesz, olyan, ami mellett tényleg mindig elmegyünk, de nem szoktuk észrevenni. A naivitásra visszatérve: ettől nagyon próbálok menekülni, igyekszem azt az arany középutat megtalálni, ami tetszik is mindenkinek, de általa véletlenül se legyek közéjük beskatulyázva – azért is keverem a falusi témákat a városiakkal, hogy ne ezek a címkék maradjanak meg az emberek emlékezetében, hanem az épületek, a szerkezetük és az épület mivoltuk.
Az alapszakos vizsgamunkád is egy különleges térformamakett volt. Mi vonz az épületkonstruciókhoz – miért nem építész lettél?
– Anyukám építész, és a pályaválasztási felméréseken, különböző teszteken mindig az jött ki, hogy nekem is annak kell lennem. Biztos, hogy jól menne, de a matek miatt talán nem tudnám maximalizálni ezt a tehetséget, úgyhogy inkább megmaradok a csodálat szintjén. Az építész gondolkodás teljesen megvan bennem, és ez így talán nagyképűen hangzik, de építész szemmel nézem a dolgokat. Rögtön layerekben gondolkodom, hogy mi van mögötte, ha átlátszó lenne, hol lenne a mögötte lévő fal, milyen mély, milyen magas. Úgy gondoltam eddig, hogy ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy valaki rajzoljon meg alkosson, mert innen kezdődik a képzőművészek oktatása, hogy szerkezeti rajz: kocka. Nekem ez nem szűnt meg, mindig végigkísér. Azzal, hogy más kifesti, eltűnik a szerkezet; nálam is eltűnik, de arra törekszem, hogy valamennyire láthatóvá tegyem a konstrukciót.
Az enteriőrökben vagy az exteriőrökben érzed magad otthonosabban?
– Egyelőre az exteriőrökben, de jó lenne olyan belső teret találni, mondjuk, egy padlást, ahol sok gerenda van. Egyelőre azok a terek voltak kézenfekvőek, amik kint vannak. De ha lenne forrásom, ha járnék olyan helyeken, ahol készíthetnék terveket, akkor biztos, hogy ugyanúgy megjelenne a képeimen belső tér is.
Ahogy észrevettem, állandó motívumaid egyike a szabadkai színház, a másik pedig talán a városháza tornya.
– Van, aki azért fest képet, hogy másoknak tetsszen, és megvegyék. A hatásvadászat az a véglet, amit ugyanúgy kerülök, mint a naivitást, de úgy érzem, hogy mégis engednem kell valamennyire neki – ha nem is mindegyik képen, de legalább néhányon legyen olyasmi, ami arra utal, hol van ez a környék. Ez nagyon redukálva, apró részlet szintjén jelenik meg, mert soknak érezném, ha csak egy városháza lenne a képen. Ha viszont ott van a tetők mögött, az egyfajta pluszt ad. A jövőben nem szándékozom ennyire konkrétan ikonikus dolgokat készíteni, de úgy gondoltam, hogy kipróbálom, milyen hatást kelt ez az emberekben. Tudom, hogy ez veszélyes, mert másik kategóriába sorolhatnak emiatt, de ki akartam próbálni, mi az a minimális, ami még megengedhető és szerethető, amikor belehelyeztem a képeimbe ezeket a motívumokat. És ennyi elég is volt.
Akrillal, akvarellel festesz, linómetszeteket, kollázsokat készítesz, végzettséged szerint pedig grafikus vagy, és egy helyütt azt is említetted, hogy eszközök híján nem tudsz grafikával foglalkozni. Milyen eljárást jelent az általad előszeretettel használt mezzotintó?
– A legtöbb ember a grafikáról azt gondolja, hogy az ceruzával való rajzolás, amiből aztán fekete-fehér kép lesz. A sokszorosító grafika, vagyis képgrafika – amit nem szoktunk ilyen hosszú néven nevezni – más, és ez félrevezeti az embereket, mert nem szokták tudni, mi is ez, mi meg föl vagyunk háborodva, miért nem tudják, pedig mi nem mondjuk el nekik. Azok a grafikusok, akik Szegeden vagy Újvidéken végeznek, nyomtatnak. A dizájner az, aki számítógépen tervez meg valamit, de őt is grafikusnak nevezik, és azt a személyt is, aki rajzol, és fekete-fehér dolgai vannak. Az én szakmámat képgrafikának nevezik Magyarországon, ebből a linómetszést sokan kipróbálják már az iskolában, ahol van rá lehetőség. Azért van eszközhiányom, mert nincs nyomdagépem, grafikai présem. A linómetszéshez van kis késem, van karcolótűm, amivel hideg tűt lehet csinálni, ami hasonló a mezzotintóhoz, de eddig ezeket nem tudtam lenyomtatni. Azóta vettem egy prést, és most már lesz grafikám is. A mezzotintó pedig olyan grafikai eljárás, ami képes arra, hogy egy homályosabb fekete-fehér fotó reprodukcióját ábrázolja, ebben az esetben viszont minden kézzel készül, szemben azokkal a grafikai eljárásokkal, ahol vegyi anyagokra is szükség van. Ebben az a gyönyörű, hogy nem kell hozzá semmilyen sav vagy lakk, hanem mindent hideg fém eljárással, a saját kezeddel készítesz. Ezt nagyon kevesen csinálják, mert nagyon hosszú és nehéz munka, és ugyanazt az eredményt sokkal egyszerűbben meg lehet kapni, de én szeretem az ilyen különleges dolgokat.
Megvan, hogy egy-egy téma esetében milyen technikához nyúlsz, vagy ez esetleges?
– Ez a festésnél is megvan, mert nem olyan a munkafolyamatom, hogy ülök a fehér vászon előtt, és a legvégén adok neki címet – én pont az ellenkezőjét csinálom, mert adva van, hogy mi van a fotón, annak a részletessége, a minősége, a játéka, hogy mennyi éles kontúr van rajta, azok határozzák meg, milyen technikához nyúlok a festésnél is. Egy képen is keverek vízi színest akrillal vagy kollázzsal, mostanában pittkrétát is használok az ecset mellett. Arra törekszem, hogy a képem ne egy megoldott feladat legyen a választott technikára, hanem minél jobban összegyúrjam. A grafikánál is ugyanez van: ha tervezek egy mezzotintót, olyan képet kell választanom hozzá, amit így is ki lehet vitelezni.
Fontos számodra a textúra, hogy a képek ne csak kétdimenziósak legyenek.
– Egy képnek távolról és közelről is van hatása. Távolról a textúrák annyira nem látszódnak, inkább a nagy foltok, a dimenziók, közelről meg a textúrák, a pici részletek lesznek hangsúlyosak. Ha mindkettőből megfelelő arányban van a képen, akkor távolról is izgalmas, értékes a kép, de közelről is az. Van olyan, amikor csak az egyik működik, és engem ennek a megoldása foglalkoztat. Azért vannak textúrák, mert ha egy alkotáson lenne formakontraszt, méretkontraszt, szín, árnyék meg fény, és minden létező képzőművészeti dolog rajta lenne, akkor az borzasztó lenne. Nem lehet mindent tökéletesen megcsinálni egy képen – egy kép nem arra való, hogy az egész képzőművészet rajta legyen. Nálam nincsenek annyira színek, inkább textúra van, nincs árnyék, inkább formák vannak, tehát válogatni kell ezekből a képzőművészeti elemekből, mert hiába jók a különböző részletek, ha túl sokan vannak, ütik egymást.
A komor, sötét tónusok, első pillantásra talán még egymásnak ellentmondó kontrasztok uralják a képeidet. Mesélj a színeidről!
– Színek szempontjából mindent keverek szürkével, hogy monokrómabb legyen az elkészült kép, tehát minél kisebb legyen rajta a színkontraszt, minél kevesebb különbség legyen közöttük, mert akkor úgy tűnik, hogy kevés a szín. Lehet, hogy ezt a sötétkéket eddig többet használtam, most egy csomó képem egymás után zöld, tavasz van.
Egy közép- és két általános iskolában tanítasz: mit kapsz a diákjaidtól, és mi az, amire azt mondanád, szeretnéd, ha az iskolából kilépve ezek a gyerekek magukkal vinnék az óráidról?
– Minden rajztanár célja, hogy megmutassa a gyerekeknek azt, hogy egy alkotás mitől lesz értékes – nem befejezett vagy szép – akár absztrakt, akár csendélet, akár fekete-fehér, akár nagy vagy kicsi. Próbálom erre rávezetni őket, amihez az kell, hogy minden képzőművészeti elem megfelelő mennyiségben legyen a helyén. Egyelőre ezt az ő nyelvükön úgy tudom elmagyarázni, hogy közlöm velük, ez még nincs kész. Amikor visszahozzák – néha egy ecsetvonás után is, mert szeretik, amikor én gondolkodom helyettük –, akkor is felhívom a figyelmüket arra, hogy mi az, ami már nem hiányzik a képről. Amikor ezt többször megcsináljuk, már kevesebbet kérdeznek. Az ő nyelvükön az, hogy mikor van kész, azt jelenti, hogy színből, textúrából, kontúrból stb. legyen elég a képen, és amikor ezek benne vannak, eljut egy olyan szintre, hogy maga a kép lesz értékes.
Nem régóta dolgozom – a negyedik évet fejezem be velük –, és amikor elkezdtem, kevés fogalmam volt a tanításról, két-három év után szereztem olyan tapasztalatokat, ami segítség ahhoz, hogy milyen legyek, hogyan építsem fel azt, amivel foglalkozni akarok. Megismerem a gyerekeket, a mai gyerek fogalmát, az igényeiket, a szükségleteiket, mi az, ami érdekes nekik, mi az, ami túl sok. Szóval óriási improvizálás az egész, formálnom kell a tananyagot, ez pedig elég nehéz, és nagyon sok energiát meg motivációt igényel, de nagyon sikeres tud lenni, ha tényleg figyelek rájuk, és olyan dolgot tudok letenni az asztalra, ami nekik értékes, megfelel, izgalmas, jól érzik magukat, és akkor jó munkák lesznek belőle. Mindig a legjobb rajzokat szoktam kirakni a Facebookra, van bőven, és ezeket nemcsak azért teszem ki, mert büszke vagyok rájuk, hanem elsősorban azért, hogy ők is lássák. Nagyon fontos, hogy ez nem egy ötös a naplóba, hanem olyasmi, amit idegenek is látnak, egy plusz dolog, nemcsak az, hogy pár hétre kikerül a munkájuk a rajzterem falára, hanem kinn van a tanárnő Facebookján, külön-külön, és az is, hogy mi volt a feladat. Ha megnézi valaki az idővonalamat, egyszerre látja a gyerekek munkáit és az enyéimet, így látszódik egy olyan út, ami gyerekkortól kezdődik és egy olyan felnőttkorig tart, ami folytatása, célja annak, ha valaki alkot, és ezt jól akarja csinálni. A szakkörös gyerekeknek ez egy opció, hogy kivé válhatnak. Nem magasztalni akarom magam, de nagyon fontos, hogy lássák, van értelme annak, hogy rajzolnak. Kihalófélben lévő dolog, hogy a tanárok másféleképp is foglalkoznak a saját tantárgyukkal, szerintem ez nagyon fontos, mert éppenséggel a takarítónő is meg tudja nekik mondani, hogy rajzolják le, mit csináltak a téli szünetben.
Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy te is ott vagy a Dr. Bodrogvári Ferenc-díj kitüntetettjei között?
– Mivel nekem hosszú folyamat volt, hogy végre lett egy önálló kiállításom, ilyen szituációban normális dolog, hogy már álmodoztam valamilyen díjról, akármilyen is, mert ez még nem volt az életemben. Amikor fölhívtak telefonon, nem is hittem el, és nem is tudtam mire gondolni. Aztán kiderült, hogy jelöltek, és, ugye, nem mi jelöljük saját magunkat, hanem ajánlanak. És már ez, hogy ajánlott valaki, akárki is az, aki az én munkámat elég jónak tartja, ez már egy olyan szint, ami tényleg célja egy alkotónak. Ez a díj egy beteljesült vágy, és nagyon-nagyon örültem neki. Ma (2017. 05. 15. – a szerz. megj.) is volt egy riport az Újvidéki Rádióban, ahol mondtam, hogy ez a Bodrogvári-díj olyan, mint egy ajtó – amit iskolás korom óta el tudtam képzelni, annak az útnak ez a legvége –, és mivel a szoba tele lett, elértem az ajtóig, és teljesen, maximálisan teljesítettem önmagam számára. Ez a díj, egy ilyen elismerés nyit szerintem egy új életet, de nem tudom elképzelni, milyen az a következő szoba, ami az ajtó mögött vár rám. Ha így folytatom, jó szoba kell hogy legyen.
Hogy alakul Kozma Laura palettája most, az első kiállítás után?
– Legtöbb időm a nyári szünetben van, egyébként amíg tart a tanév, vázlatokra és néhány megrendelésre van időm, de vannak titkos munkák, amiket még nem mutatok meg senkinek, csak amikor eljön majd az ideje. A témát meghagyva a Környékképet szeretném bővíteni méretben, most van több nagyobb vásznam, és az ecsetes technikákon kívül bevontam még a krétát. Nem akarok túl messzire elkalandozni, hasonló dolgokat szeretnék csinálni, mint a Környékkép, mert még rengeteg fotóm van, amit még nem festettem meg, Photoshopban már meg is vannak az elmentett tervek. Teljesen mást nem szeretnék, a Környékkép alakul tovább, különféle variációkban.
