Mi jut eszünkbe, ha a festészethez a grafikától eljutó Tarkó János képeit nézzük? Fauvista színorgia. Zombiapokalipszis. Démoni cirkusztársulat. Felfüggesztett valóságérzékelés. Identitás: -keresés, -kérés, -válság. Mindez együtt, vagy akármi más. Kétségtelen azonban, hogy az élénk színek és a másokéval összetéveszthetetlen groteszk figurák ötvözete révén olyan alkotói világot hoz létre, amelyről első pillantásra meg tudjuk állapítani: ilyen a Tarkó János-i világszemlélet.
Adott egy színpompás karneváli világ, melynek szereplői ugyanakkor mégsem jelmezes-álarcos emberek, hanem kedves, őrült szörnyek, akik annak ellenére, hogy néha már csak egy-egy apróbb vonásukban vagy jellegzetes gesztusukban emlékeztetnek antropomorf mivoltukra, valahol mégis ott állnak az univerzum egyik szivárványos szegletében, és arra várnak, hogy észrevegyék őket. Ahogyan mindannyian erre várunk, hiszen egy kimerítő, idegőrlő, megpróbáltatásokkal teli munkanapot, -évet és -életet követően mindegyre ilyen, akarva-akaratlanul is elidegenedett lényekké válunk. Tarkó János képeiből számomra tehát a 21. századi ember önazonosságának válsága olvasható ki, az a keserves küzdelem, amelynek tétje, hogy a mindennapi szélmalomharcunkat követően is emberi lények tudjunk maradni. Figurái arra a gyakran mellőzött tényre mutatnak rá, mikké is válunk, amikor feladva intellektust és etikát, önmagunk szürreális sziluettjeivé zsugorodunk. Munkáiban hasonlóságok fedezhetők fel Jean-Michel Basquiat graffitijeinek karakteres figuráival, melyek ugyanakkor letisztultabb módon, a pop art szín- és formavilágát idézve jelennek meg, eredendően magukban hordozva a humor, az irónia és a társadalomkritika egy megfelelően adagolt dózisát. Az utcákon naponta találkozhatunk a Femme Fatale című kép női alakjával, aki a legjobb formáját igyekszik hozni, mégsem veszi sikeresebben ezt az akadályt, mint Chewbacca a Csillagok háborújából, de nem lehetnek ismeretlenek számunkra a The Fools című festmény „tömeggyártott” figurái sem, akik mindannyian más-más érzékszervvel rendelkeznek, ezért sem érthetik meg maradéktalanul egymást, és a limitált valóságérzékelésüknek köszönhetően tökéletesen alkalmasak arra, hogy manipulálják őket.
A „festőművész a szórakoztatóipar figuráit idéző panoptikumot helyez elénk, amelynek koloritjában tekintetünk élvezettel pásztázik. A harsányan üde színek és a rajzfilmek képi ábrázolását idéző dekoratív nyelvi megoldások azonban nem a felszínen zajló megtévesztést szolgálják. Nem altatják a nézőt, nem vonják el figyelmét a magatartásmintákba ültetett belső tartalmakról” – írja Tarkó János idén májusban megrendezett budapesti kiállításának megnyitószövegében Szombathy Bálint, és nem tudunk nem egyetérteni vele. Egyedi szemszögén és szűrőjén keresztül képein a 21. századi ember allegóriáival találjuk szembe magunkat, a végső kérdés azonban mégis az, hogy a tükörbe nézve végül beismerjük-e, ezúttal valóban önmagunkkal szembesültünk.
