Első kötete, a kísérleti jellegű Tipopoézis a Híd különmellékleteként 1969-ben jelent meg, második, tényleges költői indulásának tekinthető könyve az 1970-es Eső lesz című kötet volt. Hogyan emlékszik vissza a pályakezdésére, a 60-as évek végére, ami egyúttal az Új Symposion kezdetének is tekinthető?
– Másodikos-harmadikos gimnazistaként jelentettem meg először verseket az Ifjúságban, aztán úgy igazából többet közölni már a Képes Ifjúságban közöltem, ez a 60-as évek második fele. A Képes Ifjúságban volt egy olyan, hogy költőket mutattak be egy fényképpel és egy rövid, 3-4 soros ismertetővel. Én is sorra jutottam. Akkor annyi költő volt, mint a nyű. Az egy nagy nap volt, mert aznap, mikor megjelent ez az én bemutatkozásom, Bányai tanár úrnál volt órám elsősként, és az volt a szokás, hogy ott szünetben dohányoztunk, beszélgettünk. És a tanár úr engem félrehívott, és azt mondta, hogy látta a verseimet, és szeretné, ha én az Új Sympsionnak is adnék verseket. Miután befejeződött az óránk, mi néhányan, akik költő- és írópalánták voltunk, bejöttünk pontosan ide, ahol most vagyunk, a Forum Klubba. Másképp nézett ki, meg a Kántor bácsi vezette, aki később a Dominót nyitotta meg, és ültünk ott öten-hatan az asztalnál, mikor bejött a Tolnai Ottó, és megkérdezte: melyik köztetek a Böndör? Én jelentkeztem, félrehívott, és azt mondta, szeretné, ha én az Új Symposionnak is adnék verseket. Így kerültem be az Új Symposionba. Akkorra tulajdonképpen az első nemzedék már megcsinálta a maga irodalmi forradalmát. Én valahol a 36., nem, pontosan a 36-os számban közöltem először egy hosszú és elég rossz verset, de ez volt az indulásom, úgyhogy inkább az első nemzedékhez tartozom. Én voltam a benjámin, a legfiatalabb. Általában az irodalomtörténészek három Symposion-nemzedékről beszélnek, szerintem csak két nemzedék volt: ez az első, aztán a Sziveriék nemzedéke. Az, amit második nemzedéknek hívnak, ahova én is tartozom – és a Juhász Erzsi, a Thomka Beáta, a Danyi Magdi –, az félúton volt, nem volt egy igazi nemzedék. És hát akkor összejött egy kötetre való versem, kiadtam az Eső leszt. Van egy érdekesség: én vagyok az egyetlen, aki a Symposion szerkesztőbizottságában tag voltam az első, a második és a harmadik nemzedéknél is egy ideig. Ebbe beletartozik az is, hogy én nem sok vizet zavartam, mert nem az a típusú ember vagyok, aki beleszólna a nagyok dolgába, és nem akartam a fiatalabbakat sem okítani, amikor abba a helyzetbe kerültem. Mire megjelent az Eső lesz, én addigra fölfedeztem önmagam, és kezdtem azokat a verseket írni, amelyekkel az egybegyűjtött verseim kezdődnek. Éreztem valami örömet, hogy megjelent az első könyvem, ugyanakkor azt is, hogy az igazi kezdet az csak most jön, ezek után.
Vissza fogunk még térni a lírára, de egy kis kitérőt tennék a próza felé. A csaknem öt évtizedes írói pályája alatt három prózakötete jelent meg: 1987-ben az Ebihalak című ifjúsági regény, 2011-ben a Holdfény árnyékában, három évvel ezelőtt pedig a Bender és Tsa. című regény. Mit jelent az Ön számára a prózaírás, illetve hogyan születnek azok az alkalmak, amikor prózában kezd gondolkodni?
– Az Ebihalakra igazából nem is tudok visszaemlékezni, ez valamilyen kísérlet volt, komputerekről beszéltem, ami akkor még nemigen volt ismeretes. Nem nagyon szívesen emlékszem vissza erre, nem érzem, hogy ez túl sikeres könyv lett volna. Utána pechemre az első igazi regényem – ez az egyetlen, amely Magyarországon jelent meg, tehát bekerült a könyvesboltokba is –, azt hiszem, hogy az Ebihalakkal vetekszik a leggyöngébb könyvem címéért. Voltak ötleteim, amiket nem úgy valósítottam meg, ahogy kell. Ez a könyv négy fejezetre osztódott volna, a harmadiknak – amit sehol nem tüntettem fel – kimondottan unalmasnak kell lenni azok számára, akik újságnak vagy rádiónak napi vagy heti rendszerességgel kell hogy jelentkezzenek. Ezt valahogy nem különítettem el, nem oldottam meg, az egész könyv nem sikerült túl jól. Hál’ istennek, ez nem ijesztette el azokat, akik kiírták ezt a Forum-regénypályázatot: meghívtak engem is, és végre írtam egy olyan könyvet, amit örömmel vállalok, és aminek a fogadtatása igazán szép volt. Megjegyzem, itt nálunk értették jobban, meg Romániából kaptam visszajelzéseket, írt a Gerold Laci, az ÉS-ben két írás is megjelent, egy eléggé értetlenkedő – nem volt az negatív kritika, csak nem a könyvről szólt, nem is tudom, miről szólt az a kritika –, és kaptam egy nagyon értő, jó kritikát is Marsó Paulától, a Derrida-fordítótól.
Sajnos a könyveim 5–10 példányban jutottak át az anyaországba, és ez azt jelenti, hogy valahol szinte ismeretlen vagyok. Esetleg a szakértők, a kritikusok, az irodalomtörténészek tudják, hogy én ott valahol lebzseltem az Új Symposion körül, de hogy éppen komolyan olvastak volna tőlem, pláne, hogy elolvastak volna mindent, és egy képük lenne az én költészetemről, olyan egy-kettő, ha akad. Ennek én nem örülök, de ez így van.
Említette az újságírást: hosszú ideig dramaturgként, szerkesztőként dolgozott az Újvidéki Rádióban. Az életműben viszont egyetlen dráma sincs. Soha nem voltak drámaírói ambíciói?
– Két hangjátékom van. Az egyik a Bástyavégjáték a komputerrel, ezt adta két német adó is, lefordították németre, angolra, tehát volt egy kis sikere is. Abban az időben devizahonoráriumot kaptam érte, ami egész komoly pénz volt. A második pedig egy ifjúsági hangjáték, a Melyik fülem csengett? Ezeket írtam. Nem vonzott engem a drámaírás tulajdonképpen soha. Nagyon fura, hogy én dramaturg lettem, ez a körülmények közrejátszása, tudniillik tíz évig programozó voltam, komputerekkel foglalkoztam. Ha az ember a harmincon túlment, nem elég gyors az agya többé a programozáshoz. Ez az igazság. A programozás, mint általában a matematikai ügyek, a fiataloké. Úgyhogy akkor már valahogy elkívánkoztam, és közben volt valami terv, hogy ide, a Forumba jövök, de az nagyon húzódott. Valahol összefutottam a Gionnal, megkérdezte: te jönnél a rádióba? Mondom, mennék, és mikor mentem a Gionnal tárgyalni, a bejáratnál találkoztam a Deák Ferivel. Kérdezte, hogy te mi járatban, mondtam, hogy esetleg jönnék újságírónak. Azt mondja, nem, nem, nem, gyere föl velem dramaturgnak, éppen megüresedett egy dramaturg helye. Leültetett, és ott maradtam.
A lírája ismerőinek nem újdonság, hogy a távol-keleti mellett a görög időmértékes verselés is gyakori a költészetében. Nekem az tűnt föl, hogy akkor kezdett kötött versformákban írni, amikor legtöbben a szabadvers hullámait lovagolták meg, és próbáltak a kötöttebb formáktól szabadulni.
– A szabadverseim is – talán az utóbbi időben nem – eléggé kötöttek voltak eleinte. Mindig voltak jambikus nyomok a szabadverseimben is. Érezhették úgy is az olvasók vagy az írókollégák, hogy ez ahhoz az Új Sympsion-forradalomhoz, a Tolnaiék, a Domonkosék forradalmához képest inkább egy visszalépés valahova, oda a Nemes Nagy Ágnesékhez, az újholdas nemzedékhez. Hogy ez mennyire volt tudatos nálam, nem tudom, én egyszerre csak megtaláltam egy hangot, hogy no, igen, ez én vagyok. Ebbe persze belejátszott az, hogy az újholdasok költészetét szerettem, ugyanakkor benne voltam ebben az Új Sympsion-forradalomban is, ebből jött ki egy ilyen öszvérköltészet, amilyen az enyém, de úgy érzem, hogy az Eső lesz után kezdődött az, amit – most egy kicsit nagyképűséggel mondom – Böndör-versnek lehet nevezni. És ez a hang változott persze, változtam én is, változott a költészet is, de végig a saját hangomon beszéltem, és más célja nem lehet egy költőnek, mint hogy valahol önmagát interpretálja.
Eposzt is írt, ráadásul vígat, bennem pedig időről időre felmerül a kérdés, hogy Szilveszter vajon a lírai én zabolázatlan alteregója, vagy pedig létező személy?
– Ez valahol egy kicsit én vagyok, egy kicsit az én nemzedékem, és egy kicsit Petőfinek a Szilvesztere is. A Vígeposz valahogy kiugrik a sorból a költészetemben, ez inkább az én szemszögemből nézve visszalépés az avantgárd, a neoavantgárd felé, és nem az, amit műveltem előtte és utána is. Fellángolás, nem is tudom, minek nevezzem, egy kitérő. Ha visszagondolok az általános iskolára, két nagy élményem volt, ami meghatározta az életem a mai napig: Darwin és Petőfi Sándor. Az én agyamban mindenféle gomolygott, mint minden gyerek fejében a világról, és kaptam két fantasztikus választ: a Darwinét, ami nekem megmagyarázott mindent, hogy kik vagyunk, mint vagyunk, hol élünk, hogyan lettünk, miért lettünk, és az a csoda, a Petőfi Sándoré, hogy 26 éves koráig egy ilyen életművet hozott létre. Később Arany János lett a mindenem, a kedvencem, de akkor még arra az Arany Jánosra nem voltam elég érett. Egészen nyilvánvaló, hogy Petőfi Sándor szerettette meg velem a magyar költészetet, a magyar kultúrát, és a magyar öntudatot ő fejlesztette ki bennem. Meg persze a szurkolások, hogy szurkoltunk az Aranycsapatnak az apámmal.
Lírájában a kert nem csupán metaforikus, szimbolikus és archetipikus jelleget ölt, hanem nagyon is konkrét növényeket, biológiai stációkat jelenít meg, nemritkán naturalista részletességgel.
Úgy gondolom magamról, hogy nem vagyok egy szélhámos típus, de ez a kert egy kissé szélhámosság. Mert tudniillik a kertszakértő a mi családunkban a feleségem – gyönyörű kertünk van: sziklakert is, mindenféle kert, veteményeskert is –, én csak asszisztálok neki. Ő csinálta meg a kertet, én viszont beemeltem a költészetbe. Ez a munkabeosztás nálunk. A feleségem rám se merne bízni bizonyos kényesebb ügyeket, nézem és tudom viszont, hogyan kéne csinálni, de híresen ügyetlen ember vagyok, és ezzel tudtam hozzájárulni a mi közös kertészetünkhöz. A kertben benne van az élet, benne van minden, a természet, benne vagyunk mi. Ugye 1953-ban Watson és Crick fedezték fel a DNS kettős spirálisát, attól kezdve mi tudjuk, hogy minden élőlény tulajdonképpen az unokatestvérünk. Az a katicabogár a kertben, az is unokatestvér, még a sárgarépa is, ami a kertünkben termett, valóban a rokonunk. Minden élőlény rokonunk a világon. És ha erre nem úgy nézünk, akkor szerintem nem vagyunk teljes emberek, ugyanakkor azt is látom, tudom, hogy az emberek még csak a saját fajtájukra, az emberekre sem tudnak úgy nézni, mint egyenjogúakra, egyformákra, ami egyszerűen lehangoló. Az embernek néha elmegy a kedve mindentől, amikor ezt látja.
A zentai könyvbemutatón mondta el, Maurits Ferenc vetette fel cirka másfél éve, hogy össze kéne gyűjtenie az életművét. Hogyan folyt a Finis összeállításához vezető munka?
– A hetvenet most fogom betölteni két hónap múlva, persze lehet nekem másod- meg haramadvirágzásom. Nem kopogom le, mert nem vagyok babonás, de ilyenkor szokták lekopogni, hogy legyen is, legyen valami folytatása ennek a költészetnek, de úgy éreztem, hogy valóban ez az a pillanat, amikor egy költői világot tudok egy elég testes könyvben bemutatni. A könyveim, a versesköteteim 5–10 példányban jutottak át az anyaországba, most lehet, bár még mindig nem intéződött el – félek is attól, hogy ez sikerülni fog vagy sem –, állítólag ennek a könyvnek lenne egy magyarországi terjesztése is. Hogy valahol azért megismerjék a költészetem, nem azért, mert a magyar költészet nélkülem nem lenne meg, de azt hiszem, hogy megütöttem egy olyan hangot, ami esetleg érdekes lehetne, és amelyet nem ismernek, nem tudnak. Az az 5–10 példány, ami átkerült, az szakemberekhez, nem az olvasókhoz került. Persze, ha a 30–40 évvel ezelőtt írt verseimet csak most ismerik meg, az nem ugyanaz, ez már valami más, de akkor is több, mint a semmi. Lényegében itt vagyok egy életművel, és szinte ismeretlen. Az is lehet, hogy azért nem kaptam több figyelmet, mert itt, a relatív bezártságunkban túlbecsüljük egymást.
Hogy hogy ment maga a munka? Ajj, de untam! Elkezdtem gépelni, aztán digitalizáltam, mindenfélék kijöttek. Végül is le kellene ülnöm és elolvasnom saját magamat. Hogy megnézzem alaposabban, ki vagyok én, honnan indultam, hova jutottam, merre jártam idő közben. Most olyan zsúfolt napjaim vannak, hogy talán majd valamikor őszre ezt meg is csinálhatom: leülök, és Böndört olvasok.
Miért ezt a létösszegzésre utaló címet választotta?
A Finis: ha még nem is zárult le, ez most így egy kerek egész. Lehet, hogy lesz folytatása, az is lehet, hogy nem lesz, nem tudom, nem tudhatom.
Ahogy érzékeltem, meglehetősen kritikusan viszonyult a Krupié kiosztja önmagát (1986) előtti kötetek verseihez. Milyen volt szembesülni az évtizedekkel korábban írott szövegek által a valamikori Böndör Pállal?
– Nem volt olyan keserű tapasztalat, csak időnként felfedeztem olyan ügyetlenkedéseket, amiket azért nem akartam, úgy éreztem, jobb, ha kihagyom. Nem hagytam olyan nagyon sokat ki, de úgy érzem, hogy ebben a kész kötetben is vannak olyan versek, amelyekre azt mondom, hogy hát jó, ezt még nem szégyellem, ez még valahol elmegy, de néhány igazán félrehallást azért kihagytam.
Milyen változás állt be a lírájában, a világszemléletében, ami arra késztette, hogy egy markáns gesztussal két nagy egységre különítse a Finis verseit, és miért hagyta ki végül teljesen az első egységet?
– Tulajdonképpen először három egységre lett fölosztva a Finis, itt lettek volna a képversek, meg az első kötetem, mint valami kezdet, aztán úgy döntöttem, hogy az Eső lesz kimarad. Nem kell illusztrálni azt, hogy volt bennem egy szándék, hogy költő akarok lenni, és időnként írtam néhány érdekes sort, ez még nem elég, tehát kihagytam. A képversekkel meg nem tudtam mit kezdeni. Szerintem le lehetett volna közölni, de egyszerűen nem tudtam hova tenni: nem lehetett ezzel kezdeni a kötetet, nem lehetett a végére tenni, mint valami mellékletet, és akkor ez az első rész kimaradt. És maradt ez a két rész, és azt hiszem, hogy valahol a Gázlóval befejeződött az első költői korszakom, ahol voltak előre- meg hátralépések, de bizonyos fejlődést azért, gondolom, lehet látni. A Gázlóban még vannak olyan versek, amelyeket kicsit túlírtam, túlmagyaráztam, de úgy érzem, hogy a Tegnap egyszerűbb volt-tal megkezdődött az, amit ma is tudnék közölni bárhol, bármikor, ami a költészetemnek – csúnya ilyet mondani saját magamra – valahogy a csúcsa. Addig sem voltam azért egy érdektelen költő – mondjuk így –, de attól kezdve úgy érzem, valahol odatartozok a magyar költészetnek a javához. Nem olyan értelemben, hogy József Attila meg Pilinszky mellett, de ahhoz a vonalhoz, amelyre érdemes és lehetne hivatkozni, amely beszél bizonyos dolgokról, elmond bizonyos dolgokat, bizonyos itteni tapasztalatokat, amit senki más nem mondott el, csak én. És nem is olyan elhanyagolható költői invencióval.
A kötet a Megetetem a kutyákat című verssel zárul. A kutya motívumként, társként folyamatosan megjelenik a költészetében. Honnan az irántuk tanúsított végtelen szeretete és törődése, ami a szövegeiből tisztán tükröződik?
– Itt születtem a Munkás utcában, de egyéves koromban kerültem ide ebbe az utcába (Vojvoda Mišić utca – a szerz. megj.) a 7-es szám alá, ahol egy kis garzonlakásban laktam a szüleimmel. Persze nem lehetett kutyám, világos. De aztán, amikor megházasodtunk, az volt az első, hogy kutya nélkül a ház az nem ház, a feleségem, hál’ istennek, ő is úgy gondolta, és lassan ötven éve vagyunk házasok: mindig volt kutyánk, azzal, hogy most már negyven éve mindig van uszkárunk. Az uszkár egyike a legokosabb kutyáknak. Ezek törpeuszkárok, most is öten vannak a házunkban, és ott a három picike is. Tulajdonképpen mindent megbeszélek a kutyáimmal, hogy most ezt vagy azt csináljuk, ők pontosan tudják reggel, mikor felkeltem, hogy melyik ruhámat húztam föl. Ez azt jelenti, hogy szomorúak, mert látják, hogy el fogok menni hazulról, vagy örülnek, hogy a házi ruhámat vettem föl, tehát itthon maradok; ha elfelejteném az ebédidőt, odajönnek, leülnek mellém, rám néznek. Beszéltem erről, hogy minden élőlény az unokatestvérünk, és eközött a sok unokatestvér között a kutya az egyetlen, amely magától jött hozzánk, emberekhez, és meg is találta a helyét mellettünk. Ez az egyetlen olyan állat, és bár nem a kutya a legközelebbi rokonunk, hanem a majomfélék, főleg a csimpánzok, orángutánok s a többi, de a hosszú egymás mellett élés során a kutya az, amely a legjobban átvett tőlünk bizonyos szokásokat. Ezek még a génkészletükbe nem íródtak bele, vagy már valamelyest igen. Szóval egyszerűen a kutyák az én közeli barátaim.
A Finis utószavát író Harkai Vass Éva szerint az utolsó, De próbálkozni lehet egység versei egy új kötet koordinátáit körvonalazzák. Van olyasmi, amiről úgy érzi, hogy nem vagy nem eléggé írta meg?
Vannak dolgok, amelyeket meg kéne írnom, és amelyekre úgy látom, hogy nemigen vállalkoznak az emberek, mert csak népszerűtlenné tenné őket. Vannak témák, amik irritálnak, és amiket majd hosszabb írásban, esetleg versben igyekszem majd feldolgozni.
Evezzünk egy kicsit személyesebb vizekre! A kötet fényképkorrekcióit készítő Marurits Ferenchez szoros barátság fűzi. Hogyan hatottak egymás költészetére, művészetére? Megbeszélték vagy észrevették ezeket a hatásokat?
– Biztos, hogy van hatás, de úgy érzem, hogy mind Maurits, mind én független művészi egyéniségek vagyunk, akik itt-ott persze hatunk egymásra hajszálereken keresztül. A mi barátságunk régi, együtt voltunk katonák is. Ez egészen véletlenül esett így, nem mi kértük, hogy Lošinj szigetére helyezzenek bennünket, hanem így osztottak be. Összevissza öt újvidéki került Lošinj szigetére, köztük a Maurits meg én. Egészen meglepő. Ez egy régi, megbonthatatlan barátság. A könyveim jó részét, legalább háromnegyedét Móri szerkesztette, illusztrálta s a többi. Soha egy szót nem mondtam, hogy én ezt vagy azt szeretném. Annyi volt esetleg, hogy mikor elérkezett az ideje, Maurits hozta a két-három fedőlaptervet, hogy melyiket választanám. És akkor mondtam, hogy talán ezt. Ő mondta, hogy igen, ez a jó választás, vagy azt mondta, hogy gondold meg, hogy esetleg nem ezt a másikat szeretnéd-e. Akkor én meggondoltam. Mindig rábíztam, az ő képzőművészeti ízléséhez foghatót nemigen találni, nemcsak Vajdaságban, hanem nagyobb területen is. Valószínűleg nem tudja, ezt a Móri nem nagyon fogja mesélni, mikor Szegeden Kass János megnyitotta a kiállítását, akkor úgy kezdte, hogy kedves hölgyek, urak, valószínűleg a kontinens öt legjobb festője egyikének a kiállítását nyitom meg. Ő az, aki az Új Symposion arculatát megteremtette, aki olyan könyveket csinált, amivel igazán megújította a könyv szerkesztésének a módját. Tehát biztos, hogy a mi hatásunk egymásra létezik valahol, de ez valami hajszálereken történik. Megmutatjuk egymásnak esetleg a még nem közölt verset vagy valamit, de soha nem szoktunk olyat mondani, hogy ez tetszik vagy nem tetszik, hanem esetleg hümmögünk egyet: ühüm. Vagy úgy, hogy mmm, hááát, lehet, hogy… És akkor az a másik esetleg beleolvas még egyszer. Olyan, hogy elolvastuk egymás verseit, és konkrét tanácsokkal szolgáltunk... nekem ilyen csak a Sziveri Jancsival volt. Főleg ő mutatta a verseit, és rámutattam arra, hogy Jancsi, itt valamit kezdjél evvel a 2-3 sorral. És a Jancsi rendszerint kezdett is azzal valamit, de ő is mondott nekem olyanokat, hogy itt most nem leheltél bele elég lelket, itt valahogy tudálékos maradtál. És akkor én ezen eltöprengtem.
Köteteiről Gerold László lexikona szerint a Tipopoézistől kezdve születtek kritikák, recenziók, tanulmányok, elsősorban a vajdasági irodalmárok tollából. Említett azonban egy Nemes Nagy Ágnestől vagy Mészöly Miklóstól származó levelet, melyben valamelyikük az Ön költészetét méltatja.
– Mészöly Miklóstól, de a Nemes Nagy Ágnest említi. Danyi Magdolna fölvitte Mészölynek a Vérkép című kötetemet, ő elolvasta, és rögtön írt egy levelet, méghozzá azzal, hogy tegnap este a Nemes Nagy Ágnessel dicsérgették a verseimet. Hogy ez nekem mit jelentett, azt most nem ecsetelem. Ugyanakkor Lengyel Balázs írt a Vérképről, ahol fölfedezett engem mint költőt. Nagyon fura dolog ez. Azt a kötetet évekkel később megszereztem. Akiket ott a Lengyel Balázs fölfedezett, fiatal költőket, azok ma mind minimum József Attila-díjasok, de inkább Kossuth-díjasok, kivéve engem. Hogy miért pont ezt a Lengyel Balázs-írást nem vették annyira komolyan, nem tudom. Ugyanakkor az ÉS-ben a Ferencz Győző is fölfedezett engem, hogy itt egy jelentős költő, emberek, figyeljetek oda. Őrá is szoktak figyelni. Ezt valahogy nem vették komolyan, de lehet, hogy nem is vehették komolyan, mert a kötetem nem került a kezükbe.
Abban látja tehát a vajdasági magyar irodalom anyaországitól való elszigetelődésének okát, hogy rossz volt a terjesztés, vagy lehet-e ennek valami más oka?
– Az igazat megvallva erre rá is játszottam, de nem bánom, mert nagyon keveset közöltem odaát. Mindig úgy éreztem, nekem fontosabb, hogy itt valahogy megmaradjunk. Tehát az Új Symposionban, később a Hídban közöltem a munkáimnak a kilencven százalékát. Magam is belejátszottam abba, hogy nem nagyon ismertek meg, másrészt soha nem voltam vevő erre a magyar irodalomban, kultúrában lévő megosztottságra. Én nem tudok így gondolkodni. Ebben benne van az, hogy se az egyik szekértáborhoz nem tartozol, se a másik szekértáborhoz, és ha nem tartozol ide, akkor nyilván amoda tartozol, gondolják az egyikek, a másikak szintúgy, és akkor nem is nagyon érdeklem őket. De én mindig csak úgy tudtam magamra gondolni, hogy Vajdaságban élő magyar költő és író vagyok. Sehogy másképp. Ebből a megosztottságból egyszerűen nem kérek. Tudom, hogy ebből csak károm származik, de istenem, ennyit ki kell bírni, ha az akarok maradni, aki vagyok.
Azt is mesélte, hogy főállásban mindig dolgozott, és csak a nyugdíjazása után van ideje rendszeresen irodalmi rendezvényekre járni. Ez a Kanizsai Írótábor kapcsán merült föl. Milyennek látja a vajdasági folyóirat- és könyvkiadási kultúra elmúlt évtizedeit?
– A mi vajdasági kultúránk meg irodalmunk ahhoz képest, hogy milyen kevesen vagyunk, kész csoda. Látom, hogy a nálam sokkal fiatalabbak már valahol közös kiadásban jelentetik meg a könyveiket, tehát el fognak már jutni, hál’ istennek. Nekem ez nem adatott meg, de én sajnálnám, ha csak annyiban maradna, hogy a vajdasági magyar irodalom az egyedül Tolnai Ottó. Az Új Symposionban rengeteg tehetséges ember volt egyszerre, akik az új irodalmat akarták bevezetni, de nekem a két etalon a Bányai János és a Tolnai Ottó volt. Ők voltak nekem az Új Symposion. Töfe az, akit Magyarországon okkal és joggal egyenrangú szerzőnek tartanak a legjobbakkal, ugyanakkor itt még 20–30 ember teremtett olyan életművet, amit érdemes lett volna jobban ismerni odaát. Kezdjük csak a költőtársakkal: Ács Károly, Koncz István, Danyi Magdolna, Jung Károly, Gulyás József, Brasnyó István. Még Domonkost is tulajdonképpen csak egyversű költőnek tartják, nem ismerték meg a művét, nem érdekelte őket. Azt mindenki tudja, hogy én lenni, a Kormányeltörésben-t mindenki ismeri, de hogy a Domonkos-életműre odafigyeltek volna jobban… Habár kétségtelenül ez a csúcsa annak a költészetnek, és nehéz volt egy ilyen vers után még írni, tényleg nehéz volt. Ott ülsz, ahol a világ vége van, ugye, a kormányeltörésben, és utána folytatni, hát nem volt egy könnyű feladat. De azért folytatta, volt néhány éve egy újabb kísérlete. De Herceg János is ismeretlen maradt, no, Gion Nándi úgy-ahogy, Sziveri. Sziveri, szegény! Jó, legalább az utolsó két-három évében megvolt az az öröm, hogy akkor őt fölfedezték. Először azért fedezték föl, mert megtörtént ez a hercehurca az Új Sympsion körül, és csak utána vették észre, hogy jé, hát ez egy érdekes költő. Ez így történt, erre emlékszem, ugyanebben az időben volt a Vicei Karcsi meghurcolása. Az első időkben az ő nevük együtt jelent meg, csak aztán fedezték föl, hogy jé, hát ez egy komoly, jó költő.
És milyennek látja ezt most a 88. Budapesti és a zentai Ünnepi Könyvhét után?
Budapesten az volt, hogy amikor odaértem, és 3 órakor ki kellett volna ülnöm dedikálni, egy hatalmas, szélviharral járó eső zúdult le, de sehol egy lélek, csak egy harminc-egynéhány évesnek saccolható ember battyogott át a téren, és tartott egyenesen a vajdasági kiadók standjához, és azzal kezdte: megjött végre a Böndör-kötet? És azt mondták, igen. Akkor én ott dedikáltam is hirtelen, és még zárójelben odaírtam, hogy első számú példány, mert ez az első, amit dedikáltam. Fejben tartottam a fiatalember nevét, otthon ellenőriztem, hogy kicsoda, meg is találtam. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanít japán nyelvtant, japanológus, valamelyik másik egyetemen pedig japán kurzusokat tart. Valószínűleg valahol hallotta, hogy írtam haikukat, tankákat, talán ez vonzotta oda, de ha a kezébe került a kötet, gondolom, nem bánta meg, hogy ott van más is, nem csak tanka. Úgyhogy ez egy szép élmény volt. Különben Pesten is, Zentán is olyan négy-öt könyvet dedikáltam, az a mai időkben nem rossz, mert ez egy drága könyv 4500 forint vagy 1000 dinár. Bár egyetlenegy könyvem volt, amiből sok példány elfogyott Pesten, méghozzá könyvhéten, pedig ott sem voltam, hanem csak a Végel László újságcikkéből tudtam meg, hogy a Karszt című kötetemből a könyvhéten 400 példány fogyott. 400! Ezt most 300 példányban adták ki. Ez volt az egyetlen nagy siker.
