Érdemes lenne végre alaposan és szakszerűen utánajárni, miért vonzott kétszázezernél is több látogatót a budapesti Bosch-kiállítás. Nem az esztétikai „szépérzék” fogalmára gondolunk, hiszen a közízlés szempontjából arra a németalföldi festőnél akadnak bőven megfelelőbb alkotók. Esetünkben inkább valamiféle titokról lehet szó, rejtélyes dolgokról, amelyeket amúgy nem bántunk, hagyjuk őket érintetlenül a legbensőbb, felfedetlen rekeszeinkben. Valaki viszont éppen erre a területre téved, s aztán maga is beleborzong a saját vízióiba. Vagy netán mulat az egészen?
Bosch különben is maga a rejtély, a művészettörténet talán legtöbbet vitatott és legtöbbféleképpen értelmezett karaktere. Még a neve sem tisztázott, születési dátuma úgyszintén (az 1450 körülre tehető). Nem hagyott maga után sem naplót, sem levelet, ami támpontot kínálna. Azt viszont tudjuk, hogy már a maga korában Európa-szerte rajongtak érte, sokan megpróbálták utánozni. Munkássága időtlenné válva a mai napig hatást gyakorol a kortárs művészekre, zenészekre, írókra és koreográfusokra, ez utóbbiak előszeretettel merítenek ihletet legismertebb művéből, a Földi Paradicsomként is ismert Gyönyörök kertjéből. A szürrealizmus előhírnökeként – ötszáz esztendőt előre ugorva – lehetne akár Salvador Dali testvére is, ha pedig kétszáz évvel korábban születik és ismeri Dante Alighierit, akkor ő az Isteni színjáték illusztrátora: az egyre szűkülő tölcsérre hasonlító pokolban nagyszerűen elhelyezhetőek lennének Bosch kapálódzó pálcikafigurái. Képeit, rajzait persze mások is benépesítik: majmok, madarak, mindenféle állatok, aztán szörnyetegek, rejtélyes hibrid lények, felmutatva mind az emberben szunnyadó borzalmakat, bűnöket, gyengeségeket, félelmeket. Rádöbbent bennünket, hogy ilyenek is vagyunk. Vagy lehetnénk. A kiállítás látogatójának ezt a rejtélyt fedi fel, ilyen vonatkozásban a művek egyfajta katarzist kiváltó terápiaként is tekinthetőek.
Láttuk tehát az elállatiasodást, a romlottságot, a gonoszt – mindenféle démonjainkat. Aztán mindahányat gyorsan visszagyömöszöljük a lélek legbelső barlangjába, jókora követ gördítve a bejáratához, s megnyugodva, de jó, hogy mi különbözünk.
Tudni való, hogy Bosch hívő ember hírében állott, környezete befolyásos személyként ismerte. Azaz nem szorult rá a hatalom gyámkodására. Lehetséges lenne – félve kockáztatjuk meg a tételt –, hogy a szörnyűségek felvonultatásával tehát nem valamiféle elvárásnak akar eleget tenni, hanem a közéleti állapotok kemény bírálójaként a szatíra eszközeihez folyamodik? Néhány méltatója egyenesen ezt a szót használja: tréfacsináló.
Nem tudván eldönteni kivánszorgunk a teremből, talán azért kissé megkönnyebbülve, ám magunkkal hordozzuk továbbra is gyarlóságainkat és a szinte leküzdhetetlen félelmeinket. És mi légyen a csapongó képzeletünkkel? „A szorongó embert leginkább a képzelete gyötri meg” – állítja Popper Péter, s azzal folytatja, hogy a szorongáshoz később rendszerint hozzákapcsolódik egy elképzelt lehetőség. Majd gondolatmenetét így zárja: „Nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a félelem.” Az meg egészen nyilvánvaló, hogy leginkább a haláltól tartunk. José Ortega y Gasset jegyzi meg egyik esszéjében: „A halál etikája valamennyi etika közül a legnehezebb, mivel a halál a legkevésbé érthető tény, amivel az ember találkozik.” Aztán sokan sok mindent mondanak – Camus például azt, hogy az egyedüli lehetséges szabadság a halállal szembeni szabadság –, közülük talán Epikurosz okfejtése a legelegánsabb, aki kissé félvállról véve a dolgokat azt állítja, hogy semmi okunk a halálban valami félelmetest vagy ártalmasat látnunk, mivel a halál egyáltalán nem árthat nekünk: „minthogy ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk már többé”. A sziporkázó görög bölcs igazából nem győz meg bennünket, még kevésbé nyugtat meg, jobbat azonban mi sem tudunk.
Egyik barátnője akkor is meglátogatta Polcz Alaine-t, amikor az már nagybeteg volt. Alaine átvezette a szomszéd szobába, és megmutatta saját fehér koporsóját. Kissé bizarrnak tűnik, valljuk be őszintén. Holott egyáltalán nem egyedülálló jelenség; teszik/tették ezt mások is. „Egy pillanatig sem éreztem tetszelgésnek, annyira természetesen zajlott, hogy semmi rossz érzést nem keltett bennem, nem éreztem hamisnak” – így a barátnő. Polcz Alaine esetében (az írónőre most emlékezünk, születésének századik évfordulóján) ez a magától adódottság egyébként is könnyen elfogadható és érthető, hiszen szakmáját tekintve a halál és a gyász kutatásának egyik magyarországi úttörője, egy gyermekklinikán sokáig a nagyon súlyosan beteg és haldokló gyermekek meg hozzátartozóik pszichológusa volt. Így aztán a fehér koporsó megmutatása semmiben sem különbözik például attól a sokat szenvedő kisfiútól, akinek a végső távozása után megtalálták a perselyét, néhány forintkájával és azzal a felirattal, hogy a „temetésemre gyűjtöttem”.
