Száznyolcvanöt évvel ezelőtt (1837. augusztus 22-én), mint azt Jókai Mór írja visszaemlékezéseiben „sajátszerű nemzeti ünnepélynek volt tanúja Pest. Nevezhetnék azt inkább családi ünnepnek. Hisz oly keveseket érdekelt ez akkor és e kevesek úgy beillettek egy család tagjainak, kiket közös szeretet, közös bánat, közös áldozatok rokonokká tettek megünnepelni egy igen egyszerű kis házuk felépítésének örömét, melynél szebb és nagyobb háza van akárkinek, de ez a miénk(!), és mi örülünk neki!”
S ez a „ház”, a Pesti Magyar Színház volt (A „nemzeti” jelzőt igaz, még nem viselte nevében, de ott viselte – működése első percétől fogva – rendeltetésében. (Igen. A megnyitáskor a színházat még Pesti Magyar Színháznak nevezték, gazdája és irányítója Pest vármegye volt. Azonban az 1840. évi 44. törvénycikk a nemzet kezelésébe adta át, és Nemzeti Színház névvel az ország első színházának rangját biztosította számára!
Zászlódíszbe öltözött akkor a város. Az új, szerény első magyar kőszínházának megnyitását örömünnep köszöntötte. Már a délutáni órákban alig lehetett közlekedni a színház körül. A színház megnyitásának megtiszteltető feladatát a költő, Vörösmarty vállalta. S a nagy költő valóban megkondította az áhítatnak és magasztosságnak érces harangszavát: színházavató költemény, az Árpád ébredése, a múlhatatlanságba emelte fel a nap jelentőségét.
Fél hétkor elcsendesült a nézőtér, és felhangzott az erre az alkalomra írt: a Thália diadalma az előítéleten című nyitány! László József volt az első színész, aki a Sírszellem alakjában először jelent meg a világot jelentő deszkákon és Lendvai Márton az első, ki a Sírszellemtől fölidézett honszerző Árpád jelmezében az első szavakat („ki kelt föl engem?”) elmondta. Utána – ha csak egy-egy mondatra is – rendre megjelentek a már ismert színművészek: Dériné, Lendvayné, Laborfalvi Róza, Egressy Gábor, és még néhányan.
Aligha akadt az első előadás nézőterén bárki is, aki akkor a magyar jövőre ne gondolt volna, mélyen át ne érezte volna, hogy az új intézmény felvirágoztatása a nemzetre nézve életkérdéssé válna! Nagy költőnk, Vörösmarty Mihály, kiben a nemzet szíve mindig a legerősebben dobbant meg, ilyennek érezte a színházavató est hangulatát. Beszámoló cikke után a következőket jegyezte fel: „A közönség olyan volt, milyet várni lehetett: kíméletes, komoly s minden tiszteletre méltó, tiszta hazafi örömében egészen elmerült: s ki e hangulatot nem ismeri, hidegnek mondhatná zajtalanságáért. De e zajtalanságban ámulat, mély érzelem s egy magát becsülő népnek méltósága volt!”
S ez a színház, immáron 185 éve, a nemzet egyik alapvető szellemi intézménye, mely a haza és a világ magyarságának nyelvi, történelmi, lelki, erkölcsi épülését hivatott szolgálni. Mi, itt a déli végeken, őszintén hisszük és reméljük, hogy ez a szolgálat továbbra is meghatározza majd azt az utat, amelyen Nemzeti Színházuknak haladnia kell, meghatározza azt az ars poeticát, amelyet az elmúlt közel két évszázad alatt egyik legrangosabb szellemi intézményünk sohasem adott fel! S bízunk abban, hogy Nemzeti Színházunk kisugárzó szellemisége sziklaszilárddá kovácsolja azt az erőt, amely, végre, megteremtette a nemzet, nemzetünk együtt lélegzését!
