– Miért jártak az írók kávéházba? – teszi fel a kérdést egy jegyzetíró. Fejtegetése szerint egyszerre menekültek az élettől, és közeledtek is feléje, midőn helyet foglaltak egy-egy márványlapos asztalnál, átfutották az újságokat, folyóiratokat, s belülről figyelhették a kinti világot. Talán még lényegesebb, hogy az irodalom elsősorban saját, önálló életét kívánta élni a kávéházakban: a maga módján, a maga törvényei szerint. Az írók egymás között voltak, biztonságban. Ahol elmondhatták ötleteiket, szólhattak új dolgaikról. Mellesleg: egy-egy kávéházi vélemény többet nyomott a latban, mint a hivatalos társaságoké, kijelölt kritikusoké.
Egy ilyen hely volt Budapesten a New York kávéház, amely az 1894-es megnyitása óta mindig akkor volt a legsikeresebb, amikor művészetpártoló vezetők irányították. (Ilyen szempontok alapján működik ma is.) A sorban megemlítendő aztán az 1887-ben alapított Centrál kávéház, amelynek patinás termeiben sok költő és író is megfordult. Egyszerre képezett találkozási pontot és kulturális teret, ahol a művészek valódi „hazájukra" leltek. Itt volt a Nyugat előfutárának is tartott A Hét irodalmi lap szerkesztőjének, Kiss Józsefnek a törzsasztala, ebben a társaságban gyűlt össze a magyar irodalom krémje.
Az irodalmi élet szerveződésében külön szerep jutott az Andrássy útnak. A 10-es számú épületben székelt Singer és Wolfner könyvesháza, ott szerkesztették például az Új Idők (Herczeg Ferenc irányításával), a Magyar Lányok és az Én Újságom című újságokat. E hetilapok mellett két fontos folyóirata is volt a kiadóvállalatnak, a Lyka Károly szerkesztésében megjelenő Művészet, valamint a Magyar Figyelő, Tisza István lapja.
A 121-es szám alatt működött a Magyar Korona kávéház, egy leírás szerint az 1920-as évek második felében ott szerkesztette a Nyugatot Osvát Ernő és Gellért Oszkár.
Az Andrássy út és a mai Liszt Ferenc tér sarkán állt a Japán kávéház, amelynek falait japán porcelán faliképekkel díszítették. Törzsasztallal előbb a képzőművészek rendelkeztek (Lechner Ödön, Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József), az írók később találtak itt otthonukra (Molnár Ferenc, Szép Ernő, József Attila, Nagy Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, Hunyady Sándor). A Japán nagy vetélytársa egy időben egy másik Andrássy úti kávéház volt: az Abbázia, amelynek nevezetességei – a Brüsszelből hozatott tükörcsodák, a pompás örökzöldek és a választékos berendezési tárgyak – éppúgy vonzották a közönséget, mint a hatalmas terasz, amelyről szemlét lehetett tartani a forgalmas kereszteződés, az Oktogon közönsége fölött.
Magyar írók, művészek természetesen külföldön is keresték egymás társaságát. Például Párizsban. Aki csak egy kicsit is adott magára, felkereste a Café de Flore teraszát. A legtöbben persze azonnal Adyra gondolnak, aki Léda miatt hét alkalommal is megfordult a francia fővárosban, ám a művészköröket kerülte, így a kávézókat is (sem ő, sem Léda nem tartotta magát társasági embernek). Márai a feleségével hat éven át élt Párizsban, ők a Dôme kávéházat látogatták, amely az ott lakó külföldiek kedvenc helyének számított. Az emigrációban élő magyar írók Londonban mindenekelőtt a romantikus művésznegyedet, Hampsteadet részesítették előnyben. Kuriózum: bizonyos Permayer Lajos 1963-ban (Louis Patisserie néven) megnyitotta a város egyetlen magyar cukrászdáját.
Már az első világháború előtt is sokan, később pedig még nagyobb számban érkeztek magyar turisták az Örök Városba, megismerni Róma történelmi és művészeti emlékeit. „Magyar" szállodák jöttek létre, ahol a személyzet tudott magyarul, a vendégeket pedig ellátták friss, magyar nyelvű sajtóval. Több helyen a vendéglősök is igyekeztek magyaros ízekkel kedveskedni. A politikai változások miatt a hatvanas évek elején mindez elapadt, már csak egy magyar csárda tartotta magát, bár ott is csupán a cigányzene volt hiteles. Ekkor lépett a „színre" Triznya Mátyás történész-festőművész és felesége, Szőnyi Zsuzsa (Szőnyi István festőművész lánya, a Vatikáni Rádió munkatársa), több évtizeden át ők tartották fenn Rómában a Triznya-kocsma néven ismertté vált irodalmi szalont. Oda aztán ellátogatott szinte minden Rómában élő magyar író, képzőművész, rendező, zenész, színész – előbb az emigránsok, majd az ösztöndíjjal érkezők, és persze mások is. Íme néhányuk a bőséges névsorból: Kerényi Károly, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Esterházy Péter, Vas István, Weöres Sándor, Pilinszky János, Mészöly Miklós, Borsos Miklós, Gaál István, Mensáros László, Eperjes Károly, Fellegi Ádám, Kurtág György. A társaságra, beszélgetőtársra vágyók szombatonként itt otthon érezhették magukat, mindehhez persze hozzájárultak a kedveskedő háziasszony finom ételkészítményei is. Akadtak olyanok, akik egy-két napig vagy akár néhány hétig is élvezték Triznyáék vendégszeretetét. Hosszú betegség után Triznya Mátyás 1991-ben elhunyt, Szőnyi Zsuzsa még vagy tíz esztendőn át nyitva tartotta a „kocsmát", hogy végül ez a kivételes emberi értékeket felmutató kezdeményezés a valóságból végleg átvándoroljon a legendák világába.
