TÚLTELJESÍTÉS. A konzervatív ember belép a szobába, ha lát egy széket, leül, s várja, hogy szóljanak hozzá. A progresszív személy beront, a széket azonnal máshová teszi, s rögtön előadja, hogyan kellene a szobát átrendezni. Példázatát előadásában a filozófus így folytatja: a konzervatív bízik az elődök értékítéletében, a modern ember a tekintélyek lejáratásán ügyködik. Úgyszintén: a szüleinket pedig meg kell haladnunk.
Ez most valóban bökkenő: illő-e, szükséges-e túltenni az apák/anyák teljesítményén, jobban csinálni, többre vinni. Lehet-e életcél lekörözni a tanítómesterünket? A tanítvány sikere természetesen az oktató sikere is, de a kérdés ezúttal nem ez. A dilemma persze bővíthető, hiszen a kétféle szemléletmód révén különült el Kelet is a Nyugattól. (Legalábbis mindeddig.) A régi Kína lakosai például tökéletesen megelégedtek az adott lehetőségekkel, azon belül rendezték be életüket, amely amúgy jóval közelebb állt a természethez és a napi vigasságokhoz. Ezzel szemben az európai ember nyugtalan, elégedetlen, felfedezni akar, a csillagok felé tör, újabbnál újabb találmányokkal próbálja javítani létfeltételeit, s közben szorgalmasan dolgozik, mind többet. Keleten a harmóniára törekednek, Nyugaton a teljesítményre.
Akkor mi is legyen a szobában azzal a székkel?
SZTÁRVILÁG. A hozzáértők szerint Kovács Kati mellett a magyar könnyűzene történetének legjobb női énekhangja volt az övé. Tíz évig balettet tanult, 1965-ben kezdett el énekelni, néhány évre rá már az egyik legtöbbet foglalkoztatott előadónő; díjak, elismerések a különféle fesztiválokon, slágerek futószalagon (Kicsi, gyere velem rózsát szedni, Árva fiú, Édes kisfiam). Ám már akkor léteztek teljhatalmú urak a szakmában, akik maguk próbálták irányítani a sztárok életét. A mi énekesnőnk az idő tájt a szűk élvonalban, amikor felajánlották neki, legyen vokalista a Neoton Famíliában Csepregi Éva mögött. A nyilvánvalóan megalázó és zsaroló (amúgy férfitől származó) ajánlatot egyből visszautasította. És ezzel elásta magát. Úgy tizenöt évre. Lokálokban, bárokban lépett fel. Persze azért nem éppen akárhol. A nyolcvanas években négy évig Budapest legszínvonalasabb éjszakai mulatójában, a Moulin Rouge-ban énekelt (soul, jazz, örökzöldek). Műsorát hallva Barbra Streisand felajánlotta, dolgozzon vele, ő nem vállalta. Hiányzott a kellő önbizalom. Közben csúnyán elhízott, anyagi gondokkal is küszködöt. Ám aztán – annyi zökkenő után – helyreállt a rend. Nagyon becsülendő: volt ereje fordítani! 1996-ban fedezték fel újra, Hamu és gyémánt című albumával óriási sikert aratott, s ekkor már boldogan vállalt újra fellépéseket. (Orvosi segítséggel le is fogyott.) És megjelentek az új lemezei – vége szakadt a mellőzöttségnek. Ő lett a nagy visszatérő. „Persze hogy boldog vagyok, csak van bennem egy érzés, hogy egy kicsit későn jött" – mondta erről egy tévéműsorban.
Aztán elfáradt valahol ebben a hosszú küzdelemben, s végül legyőzte őt a visszatérő depresszió. Szorongás: egyre ritkábban lépett színpadra, félt, hogyan fogadja a közönség. Olykor néhány órával a kezdés előtt mondta le koncertjét. Nem bízott magában, végig nem hitt igazából óriási tehetségében, különleges hangjában.
Orvosai szerint természetes halállal halt meg. Gyomorvérzésben. Pár perc alatt. Cserháti Zsuzsa ötvenöt éves volt.
SZAVAK A MÚLTBÓL. Kollégám idézi fel néhanapján a történetet: mindannyian Székelykevén jártunk, velünk tartott a Pestről érkező íróvendég is, akit bevezetett édesanyjához, a konyhába. Tíz perc múlva otthagyta őket: szinte alig értett valamit a beszédükből. Mert elkezdték használni „az ő nyelvüket", amelyet a nyelvújítás előtti időkből tartott meg a bukovinai székelyek egy kis közössége. (A nyelv meg nyilván őket tartotta meg – tehetnénk hozzá.) A Kossuth-díjig eljutó íróbarátunk munkásságának homlokterében végül is mindvégig ez állt: hogyan elfogadtatni ezt az archaikus szókészletet, és hogyan alkalmazni versben, prózában úgy, hogy az mégis érthető legyen. „Egy szónak öt kisugárzásának kell lennie – ha az egyik elhalványul, a másik majd megvilágítja" – mondta egy interjú során.
Mi pedig közben szomorúan tapasztaljuk, kiveszőben mindamellett az ő-ző vagy mondjuk a palócos nyelvjárás – mert az illetők szégyellik, s alkalmazkodni próbálnak az általánosan elfogadott (vagy annak vélt) sémához. Ez még a jobbik eset. A technikai lehetőségek csábításának engedve mind többen folyamodnak rövidítésekhez (például sms-t írva), s ez átszivárog a köznyelvbe is. Távirati stílusban beszélünk, nyeglén, hadarva. Nos, szvsz (szerény véleményem szerint) elveszőben az anyanyelv gazdag és szépséges sokszínűsége. Nyelvújítás előtti szavakat használni meg egyszerűen botorság – hisz nem érti senki.
Bocsika h (hogy) kifakadtam.
