TALÁLKOZÁS A HALÁLLAL. A teraszablakból figyelte a jelenetet, amint anyja a nagykéssel elvágja a vasárnapi ebédre szánt tyúk nyakát. A jószág vergődött, rángatódzott még egy darabig, mígnem végleg mozdulatlanná vált. Ekkor törött el a mécses. Befelé jövet kezében a tyúkot lógatva anyja megkérdezte, miért potyognak a könnyei, de nem erőltette a választ. A kisfiú voltaképpen nem is az állat kimúlását siratta, hanem akkor döbbent rá, hogy egy napon majd a szülei is meghalnak. És ekkor kezdett el zokogni. De ezt persze nem mondhatta el.
Későbbi életében már csak egyszer sírt. Férfiember ezt amúgy nem teszi, a gyöngeség jele lenne. De akkor búcsúznia kellett valakitől, akit éppen csak megismert. A sírást általában az elszakadás váltja ki. Valaminek, valakinek az elvesztése.
KOLLEKCIÓK. Egyidőben divatja volt gyűjteni a bélyegeket, csokoládétáblácskákból a filmszínészek képeit, szalvétát, gyufacímkéket. Zsúrokon illett ezeket megmutatni, a dicsekvés is engedélyezett. Ő egy társaságban egyszer azzal „híreskedett”, hogy varokat gyűjt. Olvastam, mondta, hogy Gary Cooper egy filmforgatáson megsérült, leverte a könyökét, megszereztem a címét, és írtam neki, ha leesik a var, küldje el. És elküldte. És mások is.
Barátai hitetlenkedve néztek rá, viszont soha nem kérték, mutassa meg a kollekciót. Szóval nem akartak a végére járni a dolognak. Az ázsiója viszont megemelkedett. Mert olyan valamit gyűjtött, amit senki más. Akár igaz, akár nem – az ötletet díjazták.
A FIGYELMES LÓ. A legintelligensebb személy, akivel életében valaha találkozott, egy ló volt.
Kisbiciklijével túljutott a síneken, következett az utca, keskeny járdával, mellette hosszan húzódó árok. Gondtalanul hajtott tovább, s akkor vette észre, hogy parasztkocsi áll egy ház előtt, de az udvarra nyíló nagykaput még nem nyitották ki. A ló nyakában rúd, amely alatt nem fér el. Visszamenni a sínekig sok időbe tellene, a mély árkon viszont nem képes átevickélni, így aztán „blindre” hajtott tovább. De lassított. Amikor odaért, a ló felemelte a nyakát, a kocsirúddal együtt, annyira, hogy a kisfiú a kerékpárjával átférjen alatta. Amint átjutott, a ló ismét leengedte a rudat.
Ez a személy – mert annak nevezném – figyelmes volt, előzékeny és segítőkész. Manapság ritkán tapasztalható tulajdonságok…
A MEGŐSZÜLT FA. A kánikula kellős közepén vettem észre azt a hatalmas, furcsa fát. Felül már színt váltó, zsugorodó, őszt idéző levelek, deréktól lefelé viszont a zöldellőn tomboló nyár. Aztán felvilágosítottak, a fát villámcsapás érte, látszik is a sérülés nyoma, egy részéről a háncs lepörkölődött, s szinte villog ott a fa meztelenül maradt része.
E napokban az alsó fele lassan már beéri a felsőt, a részek összenőnek.
Talán nem túl erőltetett, ha a hasonlat emberi példákat is megidéz. Olyanokét, akik eltévedtek. Kafkáról szóló regényében Borbély Szilárd is említést tesz „az elvesztegetett évek sorozatáról”. Ezt fejti ki bővebben Álvaro Mutis (Az árbocmester naplója), midőn ezt mondja: „Mintha hirtelen rájöttem volna, hogy a szerep, amit játszom, nem a sajátom. Nagyon rossz, ha az ember úgy éli le az élete egy részét, hogy olyan szerepet játszik, ami nem neki való. De az a legrosszabb, ha akkor jön rá, amikor már nincs ereje helyrehozni a múltat.”
Ez a kudarc tehát az a villámcsapás, amely az emberi szervezet egy részét idő előtt „megőszíti”. Súlyosabb esetben lehet ez persze a számunkra kedves személy elvesztése, amennyiben ez a hiány feldolgozatlan marad. A lényeg, hogy lassan-lassan emberünk tetőtől talpig megőszül. Akár dühében (késői felismerés), akár bánatában (elhúzódó gyász). A végkifejlet ugyanaz. A lélek nyári és őszi levelei összeérnek.
ROKONSÁGBAN ÁBELLEL. A gimnáziumban leérettségizve útravalóként Tamási Ábel-trilógiáját kaptam ajándékba. Ízléses kiadvány, ennél azonban mégis kedvesebb számomra az Erdélyi Szépmíves Céh által megjelentetett, halinakötéses könyv, az Ábel Amerikában. Ez a példány amúgy egyedi, valaki ugyanis a hátsó borítóján felejtette az égő cigarettáját, így hátulról a záró 256. oldaltól visszafelé a 221-ig tölcsérszerűen keskenyedő lyuk halad át szövegen, illusztráción. De ez mit sem rontott a képzeleten. Ábel ott sétált a rejtélyesnek ható, számozott utcákban, ő ölelte át helyettem is Gáspár bácsit meg Teréz nénit, találkozott Fenyő úrral és másokkal. Egyáltalán: ő vállalta helyettem a hosszú utazást az óceánon át, és próbált ki egy másfajta életet egy másik földrészen.
Közben szinte közösen írtuk a leveleket az otthoniaknak.
És együtt jöttünk vissza.
