Még a korai óráknál tartunk, amikor a hajó beúszik Velencébe, ködgomolyagok sötét foltjain át – ezek Visconti olasz rendező alkotásának első filmkockái. A Halál Velencében. Maga a történet nagyjából mindenki számára ismeretes. Gustav von Aschenbach (Thomas Mann kisregényében író, a filmben zeneszerző) utazási vágyának engedve a cölöpváros egyik legelegánsabb, közvetlenül a strandra nyíló hoteljában, a Hotel des Baines-ben száll meg. Ez a város egyik arca: a szolgálatkész személyzet, a pazar termek, az elegáns, gyakorta lefátyolozott hölgyek, a Lidón a szabályos rendben egymás mellett sorakozó, kékbe öltözött „egyenruhás" nyugágyak meg a tájba harmonikusan beilleszkedő kabinok. Hősünk egy tökéletes szépségű lengyel fiúra lesz figyelmes, Tadziónak hívják, s szinte kacérkodik az idősödő művésszel. Aschenbach szinte állandóan csak rá gondol, így a helyzet kezd egyre nyomasztóbbá válni. És ekkor már más színben mutatja meg magát Velence, a csillogó enyészettel találkozunk lépten-nyomon, pontosabban a gondolából kitekintve (merthogy „tenger az utca"), megtapasztalva a halálközelség és a mediterrán derű furcsa, de természetes egymásmellettiségét. Egyik versében Rainer Maria Rilke ezt így örökíti meg: „reggel pedig indulna a hajóraj / sok evezővel, minden lobogóval / s fújná a fény, / a végzet és a szél". A tenger azúrja elhomályosul Aschenbach körül, rossz lelkiismeretét csak fokozza a kapcsolat reménytelensége, s eltévedve a jelenben még a súlyosbodó kolerajárvány jeleit sem ismeri fel, s amikor mégis, már csak Tadziót félti. Az elbotorkáló vágy ezentúl ellenőrizhetetlen, a szépség koldusaként pedig – bár még nem érzékeli világosan – szembe találja magát a halálvággyal. Amely végül győzedelmeskedik; Tadzio egyre messzebb lépked a tenger hullámaiban, távolodva időnként visszatekint, feléje intene Aschenbach is, de csak visszahanyatlik a nyugágyba.
Velence vonatkozásában mindenképpen Thomas Mann műve a legmarkánsabb, de az íróknak (különösen az északról érkezőknek) már korábban is célpontja (és témája) volt ez a város. Ennek Goethe az egyik úttörője (Utazás Itáliában), de érdemes idézni a világirodalmi nagyságok közül másokat is. Íme: T. S. Eliot, Orhan Pamuk, Edgar Allan Poe, Ernest Hemingway, Voltaire, Schiller, Shakespeare, Browning. És persze ott látjuk az önéletrajzíró Casanovát is, amint kicsapongó életéért, a csalásokért és a sok elcsábított feleségért büntetve éppen most vezetik át a Sóhajok hídján a dózsepalota börtönébe.
Visconti amúgy nyugodtan készíthetett volna filmet Ezra Poundról is, az amerikai költőről és műfordítóról, aki 1908-ban jutott el először Velencébe, majd Londonban Yeats, Joyce és T. S. Eliot társaságában találjuk, néhány évet Párizsban is eltöltött, aztán Amerika-ellenes beszédei miatt az Egyesült Államokba szállították, ám megkímélték a bírósági hercehurcától, inkább elmebetegnek nyilvánították. 1958-ban a baljós intézményből – kortársai közbenjárására – kiengedték. Utolsó éveit az agg költő Velencében töltötte (ebbe egy fiatal leányzó barátsága is beletartozott) – ott is halt meg.
Érdekes lehet egy nemrégiben megjelent könyv szintén (Ősz Velencében), Andrea di Robilant olasz szerző regényének főhőse maga Ernest Hemingway irodalmi Nobel-díjas író, aki 1948 őszén azért látogatott el negyedik feleségével Velencébe, hogy helyrehozzák megromlott kapcsolatukat. Az események azonban váratlan fordulatot vesznek: a csaknem ötvenéves amerikai világhíresség egy vadkacsavadászaton első látásra beleszeret a még középiskolás, kacér és elbűvölő velencei lányba, aki lángra lobbantja Hemingwayben az évek óta már csak pislákoló alkotói energiát. Andrea di Robilant ennek a különös és beteljesíthetetlen szerelemnek ered a nyomába, és – a műhelytitkokban nyomozva – felfedi azt is, hogy a fiatal lány alakja a későbbiekben az író mely műveiben jelenik meg.
Számos magyar írót foglalkoztatott ez az itáliai város, amely ráadásul több ponton is összekapcsolódik a magyar történelemmel. Bizonyára meglepő, de Zrínyit is említhetjük, hiszen a Szigeti veszedelem esetében többször kimutatható összefüggés. (A Zrínyi családnak egyébként oldalági leszármazói élnek Velencében.) A lagúnák városával önéletírásában Bethlen Miklós is foglalkozik.
Szerb Antal regénye, az Utas és holdvilág az ilyen tárgyú alkotások közül valószínűleg a legismertebb az olvasók körében. Méltatlanul ritkán esik szó viszont Asbóth János Álmok álmodója c. regényről, melynek szintén Velence a helyszíne. Babits Mihály és Molnár Ferenc hasonlóképpen a listán szerepel. Egy éj Velencében elnevezéssel jelent meg csaknem másfél évtizede egy válogatás, amely klasszikus magyar írók Velencében játszódó, illetve Velencéről szóló novelláiból, történeteiből és feljegyzéseiből állt össze. A kötetben Bródy Sándor, Hunyady Sándor, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Lovik Károly, Márai Sándor, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Cs. Szabó László, Szép Ernő és Szini Gyula művei olvashatók. Lévén szó Itáliáról, a sorból ne hagyjuk ki Szenteleky Isola Bella c. kisregényét.
Az érdeklődők a továbbiakban két könyvből tájékozódhatnak, mindkettő kiváló kalauz. Bánki Éva: Telihold Velencében és Sediánszky Nóra: Velence útvesztői. Megtanulhatjuk, hogy e kirakatváros jellege akkor válik igazán izgalmassá, amikor az ember jobban megismerkedik vele – amire nem feltétlenül a turistaszezon kellős közepe a legideálisabb időpont: Velence akkor a legszebb, amikor levetkőzi nászutas-város mivoltát, a turisták pedig hazatérnek.
De mindenkor marad: a titkok városa.
