– Azt mondod, baltát kért?
– Azt hiszem, inkább szekercét mondott. Vagy fejszét. Nem kést vagy vésőt, az már biztos.
– Balta, fejsze, szekerce, mégis mi a különbség? Egy szigorúan őrzött fegyházban? Ahol egy párna alá rejtett gombostűért fegyelmi büntetés jár? Még hogy baltát! Hihetetlen. Vagy ez a balta csak humor?
Nem válaszoltam.
Talán a meleg miatt, talán az undor miatt.
Nem szerettem Varga Bernátot. Taszított a testszaga, a szájából füstölgő fokhagymaillat. Még a fogait is utáltam, amivel tépte, szaggatta a szendvicseit. Mondtam is a parancsnokomnak, tulajdonképpen én elégedett vagyok a munkámmal, és a börtönőr élet éppen olyan, amilyennek elképzeltem. Engem az nem zavar, hogy gyilkosok mászkálnak körülöttem, de szívesen venném, ha Varga Bernátot másik váltásba osztaná be. Mert az a szájszag igencsak gyomrot forgató, kutyakemény kín nekem.
– Majd megszokja, Holdosi. Mert magának meg kell itt még szoknia az éjszakai üvöltözéseket, amikor azt hallja, vért akarok, gyilkolni akarok. Szóval menjen maga a francba Varga Bernát szájszagával, és csukja be maga után az ajtót – küldött utamra egy legyintéssel a parancsnokom.
– De miért nem kért géppisztolyt? Vagy páncélöklöt? Miért baltát? Ez itt a talány – röhögött bele az arcomba Varga Bernát. Közben akkorára nyújtózkodott, mint aki be akarja takarni a pihenőszobát, ujjaival belemarna a fal összes résébe.
– Akkor most mi lesz? – mordultam rá. Magam is meglepődtem, milyen parancsoló, mennyire rekedt volt a hangom.
– Mi lenne? Nem ránk tartozik. A „B” blokkhoz semmi közünk. Tényleg, te hogyan kerültél oda? Egyébként meg mit izgatod te magad egy rohadék életfogytoson? Ki az neked? Csak nem ismered kintről? – zuhant vissza székére Varga Bernát, és gyanakvás váltotta a csodálkozást a tekintetében.
– Nem ismerem, soha nem láttam – fordultam ki az ajtón, hogy még véletlenül se áruljam el: majdnem fél órát beszélgettem a rabbal, a dilinyós Csányival. Merthogy csak így szólította mindenki a vaksin pislogó, hajlott hátú, vézna rabot, akiről azt hittem, közelebb járhat már a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Közelebb a halálhoz, mint az élethez.
– Negyvenkét éves vagyok, jelentem, és ártatlan. Teljességgel ártatlan. A bíróság rossz ítéletet hozott, ezt szeretném magával közölni – mondta nekem Csányi, miközben a fejét olyan mélyen lehajtotta, mint aki a koponyáját legszívesebben belefúrná a mellkasába. Nem nézett a szemembe, nem érdekelte, hiszek-e neki. Szerintem Csányit semmi nem érdekelte abban a percben, csak a balta, amit szeretett volna megkapni, mint mondta, alkotói tevékenységhez.
– Ugyan milyen alkotói tevékenységhez ért maga, Csányi? – kérdeztem meglepődve, és magam sem tudtam, hogy a városra rárontó kánikulától kezdtem el szédülni, vagy a csodálkozástól.
– Semmilyenhez. De találkoztam Istennel tegnap éjjel, és ő rám parancsolt: faragjak egy feszületet. Igen, azt parancsolta, Krisztus alakját faragjam ki. A megfeszített Krisztus testét, aki értünk halt meg, hogy megváltson minket. És a keresztet, amire rászögezték.
Csányi válla még mindig a melléhez szorult, pedig annyira szerettem volna látni, milyen fény csillan a szemében.
– Mást nem parancsolt magának az Isten? – kérdeztem, és szégyelltem a hangomat átjáró gúnyt, mert ki vagyok én, hogy egy őrülttel gúnyolódjak?
– Az Isten nem bőbeszédű, felügyelő úr – suttogta Csányi, és felemelte a fejét. Vastag szemüvege mögül döfött hideg tekintetével az arcomba.
Csönd szorult akkor közénk, vastagabb, mint Csányi szemüvege, de még mennyivel vastagabb. Aztán a csend egy pillanat alatt elpárolgott, a hangszóróból halk zene szólt, Csányi meg arról beszélt, hogy hallotta, kápolna épül a börtönbe. Ott tartják majd az istentiszteleteket, és azt szeretné, ha a rabok az előtt a feszület előtt gondolnák át bűneiket, amit ő farag.
– Ezzel a feszülettel szeretnék hozzájárulni ahhoz, már ha szabad, hogy közelebb kerüljenek a megtisztuláshoz a szerencsétlenek – motyogta Csányi. Arcán kisimultak a ráncok, akárcsak rabruháján, és mintha a görnyedt hátában is egyenesedett volna egy keveset a gerinc. A hangja, az a dadogós, nagyon alázatos hangja megkeményedett.
– A feszület kifaragásához pedig balta kell. Anélkül az nem megy – dördült a szava. Nem kért ő már, nem is magyarázkodott, inkább parancsolt.
– De hát maga meg sem tudna emelni egy baltát – néztem a vékony karján lötyögő zubbonyra. – Meg egyébként is, a szobrászat az művészet, tanulni kell, főiskolán képezik a szobrászokat, nem börtönben – hadartam. Pedig tudtam, éppen a mi börtönünkben művészeti önképzőkör működik. A városból is járnak be a tanárok, hogy ecsetkezelést, meg még mit tudom én, mit oktassanak. Azt is hallottam már, hogy egy bérgyilkos olyan kerámiákat készít, amikkel – legalábbis a parancsnok szerint – akár kiállításra is mehetne, de talán még díjat is kapna. Én ugyan a bérgyilkos kerámiáit nem láttam, de azt biztosra vettem: Csányi tényleg dilinyós, semmit nem tud ő faragni, de feszületet biztosan nem. Mert ha valami köze is lenne Krisztushoz, akkor biztos nem követett volna el akkora bűnt, amiért életfogytig tartó szabadságvesztést mérnek ki rá.
– Én mégis megpróbálnám, legyen magában bizalom – mondta a dilinyós Csányi. Ajkait összeszorította, mint aki attól fél, nyitott száján vagy ez a nagy elszántság, vagy valami csúnya mondat szaladna ki, és hatalmas tervéből, a baltával faragott feszületből nem maradna semmi. Csupán egy forgács, amit undorodva rúgna arrébb valamelyik rab bakancsos lába.
– Hát a maga dolga – rándult egyet a vállam, miközben úgy éreztem, egy feszületnyi súly nyomja a vállam.
Miért mondta ezt éppen nekem el? Mi közöm nekem Csányi Krisztusához, amikor még csak három hete dolgozom a sitten. Egyébként is? Ki ez a Csányi? Miért ítélték életfogytigra? Mit tudok én ennek az embernek a múltjáról? És mit tudok az épülő börtönkápolnáról? Még hírét se hallottam. Bezzeg egy rab, egy mocskos gyilkos már azt tervezi, hogyan díszítse fel – mart belém a düh. Persze nem annyira, hogy ezt Varga Bernátnak elmondjam.
Azt nem állítom, hogy ettől a naptól Csányi baltás ügye forgatta fel minden gondolatomat. De amikor megtudtam, hogy a börtönlelkész kérésére, parancsnoki engedéllyel Csányi elítélt egy külön szobát kapott, amit felszereltek minden olyan szerszámmal, ami csak egy feszület elkészítéséhez kell, megsavanyodott számban a nyál.
– Már faragja. Azt mondják, októberre kész lesz, mert hogy mindenszentekkor avatják fel a kápolnát – dobott elém két mondatot, talán három hónappal később Varga Bernát, olyan undorral, mint aki megunt kutya elé veti az ételt. Fogai házi kolbászt őröltek, a pihenőszoba négy falát majd szétfeszítette a fokhagymaszag.
– És milyen?
– Mit tudom én – morgott Varga Bernát, kés hegyével tömködve arcába egyszerre négy falatot. – Lehet az akármilyen, mégiscsak gyilkos faragja. Mondhatom, szép kis börtönkápolna lesz ez is – böffentett, és szájszaga kilökött az irodából. Egészen a kis műhelyig, ahol Csányi feszületet faragott. Baltával.
– És miért nem vésővel dolgozik? Most már egyszerűbb lenne – csöppent ki belőlem a hang, amikor Csányihoz behajtott a kíváncsiság, és megláttam, Krisztus alakja már majdnem elkészült. Láttam Krisztus arcát, és láttam a keresztre kifeszített kezét, görnyedt hátát, vékony lábait, amik a lábfejnél összefonódnak, hogy hóhéra belekalapálhassa a szöget. Láttam a római katonák arcán a torz vigyort is, mikor Jézust megfosztották ruháitól. Hallottam a korbács bőrszíjainak suhogását, a csattanást, amikor ezek a szíjak lecsapnak Jézus házára, és hallottam Krisztus nyöszörgését, minden jajdulását. Láttam Krisztus arcára csorduló vérét, amikor a katonák töviskoronát nyomtak a fejébe. És ott verte a cella falait a csúfolódó katonák majd’ kétezer éve tömeg zajába vegyülő hangja: örvendj názáreti, király lett belőled. Éreztem a por száraz illatát, igen, a porét, amit Jézus lába vert föl a Kálváriadombra vezető úton. Hallottam az emberek őrjöngő ordítását is, miközben néztem Csányi kezében a baltát, ami időről időre lecsapott, és úgy bontotta a fát, hogy Jézus megbillenő fejéről már csak a töviskorona hiányzott. De láttam, maradt ott még elég bontanivaló fa ahhoz, hogy ez is hamarosan elkészüljön.
– Miért nem dolgozik vésővel? Könnyebb lenne… – motyogtam újra.
– Nem – mondta Csányi úgy, hogy fel sem nézett, de még kezét sem emelte, hogy letörölje a homlokán gyöngyöző izzadtságcseppeket.
– Baltával akarja kifaragni még a legapróbb töviseket is Krisztus koszorújára? – kérdeztem, de Csányi mintha nem is hallotta volna a szavaimat, csak dolgozott tovább. Egyre több olyan pici forgács hullott a balta hasítása nyomán, ami rezegve, az ablak résein besurranó levegőn táncolva keringőzött a padlóra. Nem hasítja ez a fát, inkább csak simogatja – gondoltam. Ez járt a fejemben egy héttel később is, amikor hírét vettem: Csányi elkészült a feszülettel. Legszívesebben felrohantam volna a műhelyébe, de egy smasszer nem rohan börtönfolyosón, mert ott nem rohanhat senki. Hiszen rendje van a börtönnek, nem csupán ételszagból, fertőtlenítőből, izzadtságból és sóhajtásból kevert poros levegője.
És a börtönnek van művésze is – döbbentem rá a kis műhely ajtajában. A dilinyós Csányi eltűnt a feszület árnyékában, ami mintha megnőtt volna a legutóbbi látogatásom óta. Az egyetlen fából, egyetlen baltával kifaragott szobor úgy ágaskodott a falnak döntve, mintha bármelyik pillanatban elérné még a plafont is, hogy aztán még nagyobbra nyúlva átüsse a mennyezetet, de talán még a harmadik emeletre húzott tetőt is. A széttárt karok meg ölelni akartak, pedig jól láttam, mekkora szöget ütött bele a római katona.
– Még jön rá lakk, és akkor lesz kész – ért el fülemig Csányi hangja. De nem érdekelt a lakk, nem érdekelt Csányi hangja sem. Csak Krisztus, a baltával tűhegyesre faragott töviskoszorú, amitől megsajdult a koponyám, és úgy éreztem, vér csordul le az arcomon, hacsak nem törlöm le azonnal a kézfejemmel.
– Gyönyörű szobor, Csányi úr. És biztos nem használt vésőt?
– Biztos.
– És smirglit? Vagy valamilyen köszörűt? Mert azt már csak ne mondja, hogy Krisztus arcán ezt a csöppnyi ráncot is baltával faragta ki… – indult el az ujjam Krisztus felé, de Csányi nem engedte. Olyan erővel ragadta meg a kezem, hogy feljajdultam. Olyan erővel, amilyen csak egy díjbirkózó izmaiban rejtőzhet el. De egy pillanatra sem hittem, hogy Csányi elítélt rám támadott, amiért meg kellene fenyíteni a fegyház rendje szerint. De tudtam: most össze bírna roppantani egy betonkockát, talán még a börtön falát is.
– Ez a feszület szent. Ezt ne bántsa. Ehhez a pap se nyúlhat, csak maga a Jóisten – morogta Csányi. Szikrázott a hangja, kezében remegett a balta nyele, szájából csordult a nyál.
– Egyébként csak baltával faragtam. De ezt mondtam már – engedte el a kezem, majd hátat fordított. Úgy bámult ki az ablakon, mint aki azt szemlézi, melyik házban vegyen magának lakást a kerítésen túl, ha egyszer kiszabadul.
– Elkészült, tényleg megcsinálta. És nem használt hozzá semmi mást, csak egy baltát – dőlt ki számból a szó, amikor az irodába visszaérve körbefont Varga Bernát szájszaga.
– Csakugyan? – vigyorgott Bernát, és letette az asztalra a szendvicsét.
– Mondom. Csak egy baltát. És a feszület gyönyörű lett.
– Nem mondooood? – nyújtotta az o hangot Bernát, és ebből az o-ból vastag kötél lett, ami rászorult a torkomra. Így szinte csak nyöszörögve tudtam kimondani:
– Ez a Csányi művész. Nem is akármilyen.
– Művész? – ugrott ki a székéből Bernát, hájas hasa megbillentette az asztalt. – Majd megmondom én neked, ki ez a dilinyós Csányi. Ez egy szemét gyilkos. És tudod, kit ölt meg, te marha? Tudod? A saját anyját ölte meg. És tudod, hogyan ölte meg? Megmondom én neked azt is. Egy baltával verte szét a fejét, mert állítólag gyerekként ütötte-verte az anyja. Ezt mondta. Ezt hazudta? Mit tudom én. De azt soha nem mondta, egy szóval sem mondta, hogy megbánta a tettét. És soha nem ejtett egy könnyet sem, érted, egy könnyet sem. Ezt mindenki tudja ebben a rabszagú börtönben, csak te nem. Mert te nem smasszer vagy, hanem egy átkozott széplélek, aki bedől minden baromságnak, rabok könyörgésének, gyilkosok bűnbánó szavának. És hogy miért faragott baltával? Mert ahhoz ért. Azzal ölt, azzal faragott, azt vágja majd egyszer bele valamelyikünk fejébe, mert volt olyan marha, aki baltát adott a kezébe – vicsorgott Bernát.
Délután négy órakor beszélgettünk. Amikor – a jegyzőkönyv szerint – Csányi Dénes Lajos fogvatartott egy baltával kitörte a műhelyként szolgáló zárka ablakát, kiütötte az ablakrácsokat, és levetette magát a mélybe. Egy perccel korábban, mint ahogy Csányi Dénes Lajos fogvatartott csontjai darabokra törtek a börtönudvar betonján, és szájából elkezdett szivárogni a vér. Fél órával azelőtt, hogy a falhoz támasztott feszület előrezuhant, és a faragott Krisztus kidugta fejét a rácsától megfosztott ablakon.
