A fáma szerint az egyik Hory-hamisítványt Picasso saját munkájaként fogadta el, s ez azért dicséretnél sokkal több. S már jobban érthető, hogy 1946 és 1967 között egyes becslések szerint az illető keze alól több ezer hamis festmény kerülhetett ki. De ki is a mai kliensünk?
Hory (Hoffmann) Elemér (1906–1976) autodidaktaként kezdett festeni még Budapesten, aztán a Müncheni Képzőművészeti Akadémián tanult, majd az 1920-as évek közepén Párizsba költözött. Eleinte önálló felfogású művészként igyekezett érvényesülni, de ez csak a szegénységet tartósította. Közben a kávéházi asztaltársaságokban számos ismert képzőművésszel barátkozott össze, például Matisse-szal és Picassóval, s rövidesen kiderült, hogy kiváló és kivételes beleérző képességgel meg gyorsasággal képes mások műveit lemásolni, illetve stílusukat utánozni. 1947-ben New Yorkba költözött, ott már a festményhamisítás válik fő tevékenységévé. Nem műveket másolt, hanem ismert művészek modorában önálló alkotásokat hozott létre, és mivel a képeket soha nem szignózta, a hamisítást nem lehetett rábizonyítani. Az üzlet beindult. 1961-ben már Ibiza szigetén látjuk őt letelepedni, a maga által tervezett villájában tartott partikon megfordultak nála sorra a nagy sztárok is, például Marlene Dietrich és Ursula Andress. Lassan Hory Elemér is világhíresség, életét könyvben örökítik meg, 1974-ben pedig Orson Welles F for Fake (H mint hamisítás) címmel filmet forgat róla (ezt a címet is adhatta volna: Hoffmann meséi).
Sokan úgy vélik, a múlt század legzseniálisabb képhamisítója volt. Aki gyorsan felmérte, ha a saját képeivel nem érvényesülhet, viszont tetemes összegért néhány perc alatt elkészít egy Picasso-vázlatot, akkor különleges képességét érdemes inkább e téren kamatoztatni. Sajátos művészetét voltaképpen magasra is értékelhetnénk: sok a jó festő, de hányan akadnak közülük olyanok, akik megtévesztő módon tudnak hitelesnek, eredetinek tűnő Modigliani- vagy Matisse-képet elkészíteni, ráadásul megszervezni ezen alkotások biztonságos eladását? Más példával élve: aki képes Shakespeare mintájára megírni egy szonettet, vagy Márquez szóhasználatával egy jó novellát, az nyilvánvalóan tud írni. Hoffmann Elemér mindent tudott a szakmáról. S hogy közben nagy kópé volt? Hát persze, tagadhatatlanul. Ám a tapasztalás azt mutatja, nagy tettek olykor éppen némi csibészség segítségével valósíthatóak meg. Másfelől közelítve: képeinek jelentős része feltételezhetően a megannyi (műveletlen) újgazdag tulajdonába került, aki vendégeinek eredeti Chagallként mutatta be a falon függő új szerzeményt.
Egyébként maga az élete is tele hamis adatokkal. Már a születési évszáma is bizonytalan, továbbá mindenkinek azt mondta, nemesi családban született, ám ennek nincs nyoma. Annak viszont igen, hogy 1935-ben a furfangos tolvaj szerepkörét is kipróbálta (bár azt sikertelenül): elegáns úriembernek öltözve megkereste a híres fiatal színésznő, Perczel Zita édesanyját, mondván, éppen Stockholmból jött, ahol a svéd királyról készített portrét, ám most örömmel lefestené a Meseautó című film csinos főszereplőjét is. Az anyukának tetszett az ötlet, így Hoffmann Elemér munkához látott. A képpel meglett, ám ugyanakkor eltűnt a lakásból Perczel Zita méregdrága gyűrűje és az anyjának az arany karperece is. Hamar a titokzatos portréfestőre terelődött a gyanú, elkapták, az ékszerek meglettek. Mikor a sztorit az újságok megírták, további hat károsult jelentkezett, köztük egy vidéki dúsgazdag ember szintén, aki állította, Hoffmann az ő kastélyát is kifosztotta, amikor portréfestést ajánlott. A bírósági tárgyaláson Hoffmann nem tagadta a vádakat, de azt állította, hogy voltaképpen az eltulajdonított dolgok képezték a tiszteletdíjat, mert Perczel Zitáék sem fizették ki például a kép honoráriumát.
Veszélyes vizekre érkezve élete végén valószínűleg iratok hamisításával is foglalkozott. Már vizsgálat folyt ellene, amikor állítólag öngyilkosságot követett el. Hetvenegy esztendős volt.
Amúgy Modigliani volt a kedvence, őt szerette leginkább hamisítani. Hogy hányszor tette? Nos, a műkereskedelemben akkora a biznisz, hogy ezt a témát a szakkritikusok sem bolygatják szívesen.
Egy svájci művészettörténész egyébként a következőt mondta a magyar hamisítóról: „Hory egy zseni. Előtte soha ilyen művész nem létezett még. És könyörgök Istennek, hogy ne is legyen több!"
