Előbb egy történet: a négyéves kislány kint játszik a kertben a szomszéd gyerekekkel. A fiúk csúfolják, mire ő beszalad a házba az anyukájához, aki azt mondja neki, hogy ebben a házban nincs helye a gyáváknak, menjen vissza, és védje meg magát. Ez a kislány nem más, mint Hillary Clinton. Erről az emlékéről büszkén mesélt a 2016-os elnökválasztáson. Maga az eset pedig azt példázza, hogy az ember nem számíthat mások segítségére, csak saját magára.
Mindez dr. Máté Gábor Normális vagy című könyvében olvasható, amely néhány hete jelent meg Észak-Amerikában, s megszakítás nélkül rajta van a New York Times bestseller listáján. Egy évtizedet meghaladó (gyűjtő)munka fekszik benne, szerzőnk több ezer, témába vágó orvosi cikket, riportot tanulmányozott, megannyi könyvet olvasott el, több száz páciensét interjúvolta meg.
Az orvos és író Máté Gábor Budapesten született 1944-ben, anyai nagyszülei Auschwitzban haltak meg, édesapját munkatáborba deportálták. Családjával 1956-ban Kanadába vándorolt ki. Főleg családorvosként dolgozott, ma beosztott orvos egy ellátóközpontban. Sok páciense valamilyen elmezavarban szenved, kábítószerfüggő, esetleg HIV-fertőzött. Magyar nyelven megjelent művei: A test lázadása; A sóvárgás démona; Szétszórt elmék; A család ereje. És most a Normális vagy.
Máté szerint a szenvedélybetegséggel küzdő betegeket arra kell bátorítani, hogy fedezzék fel gyermekkorukat és annak hatását felnőttkori viselkedésükre. Hivatkozik Alice Miller lengyel–német–svájci terapeuta Prisoners of Childhood (A gyermekkor foglyai) c. híres könyvére, minthogy Miller felismerte a gyermekkori traumák és a felnőttkori személyiség kialakulása közötti összefüggést. Őt olvasta először, aztán másokat is a hetvenes-nyolcvanas években, észre kellett vennie, hogy az egyes betegek olyan sajátos háttérrel és olyan személyes jellemvonásokkal rendelkeztek, amelyek hatáselemzéséről nem tanítanak az egyetemeken. – Ha valaki elmegy egy idegorvoshoz vagy belgyógyászhoz, akkor ott csak a konkrét tüneteket vizsgálják – állítja –, a szakorvos nem ismeri ezeknek a pácienseknek a hátterét; ekkor kezdtem észrevenni, hogy milyen mértékű kapcsolat van a gyermekkori trauma és a személyiség bizonyos jellege, a személyiség jegyei és a betegség között. Egy beszélgetés során a következő példát is említi: – Ha meg akarod tudni, hogy egy házasság milyen, az kétféle módon lehetséges. Egyik az, hogy megkérdezed a házaspárt, hogy mennyit veszekednek, vagy megméred a gyerek vizeletében a stresszhormonokat. Tehát a gyerek fiziológiája tükrözi a felnőttek lelkiállapotát. Ez azt jelenti, hogy a gyereknek a biológiája nem választható el a szülők lelkiállapotától. Ezzel összefüggésben dr. Máté a könyvében felhozza, a 2010-es években, a görög gazdasági válság idején az ottani fiatalok stresszhormonszintje abnormális volt, összehasonlítva angol kortársaikkal. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi körülmények befolyásolták ezeknek a görög fiataloknak a fiziológiáját. Ebből is látszik, hogy a biológiánk nem egyéni és nem független, hanem egy interperszonális biológia. Mindenki hat rá, ugyanakkor hatással bír a másik biológiájára is. Tehát, ha meg akarom érteni a te biológiai állapotodat, nem elég, hogy téged vizsgáljalak, hanem meg kell tudnom, hogy mik a viszonyaid azokkal, akikhez közel állsz, és a tágabb környezetedhez, ha úgy tetszik, a világhoz való viszonyod is nagyon fontos ebben a tekintetben.
A könyvbemutatós pódiumbeszélgetés során (az interjút Kinizsi Zoltán készítette) szerzőnk hangsúlyozta, a beilleszkedési törekvések során a legtöbben feladják önmagukat, holott nem a kívülről jövő hatásoknak kellene meghatározóknak lenniük az önértékelés szempontjából. Hogy mások elismernek-e bennünket, annak lehet persze valamekkora súlya, de nem perdöntő – és mindenekelőtt nem öncsorbító jelleggel. Az önmagunk tisztelete és szeretete az igazán lényeges. Dr. Máté Gábor így fogalmaz: „A gyógyulás abból áll, hogy megértjük, miért kellett elnyomni a fájdalmat. A trauma hatása, hogy elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal. Az okozza a legtöbb frusztrációt, ha olyasvalakit kell eljátszani, aki valójában nem vagyunk.”
Kérdésként vetült fel végül, hogy a mentális egészség szempontjából mi a különbség Észak-Amerika és Európa között. A szakember úgy véli, Amerikában sokkal előrehaladottabbak azok a folyamatok, amelyek a családokat összetörik és az embereket elvágják egymástól. Persze, ez átszivárog errefelé is: „Én a Hungária körúton laktam gyerekkoromban – meséli –, ahol akkor nagyon széles volt a járda, és nagyon keskeny az autóút. Ott játszottunk az utcán, mindig a felnőttek szeme előtt voltunk, és minden felnőtt olyan volt, mint egy családtag vagy egy szülőhelyettes. Biztonságban éreztük magunkat, mintha egy nagy törzsben éltünk volna. Ha az ember ma megnézi a Hungária körutat, azt látja, hogy a járda nagyon keskeny, gyerekek sincsenek az utcán. A házzal szemben, ahol laktunk, most egy gyorsétterem van. Az emberek kapkodnak, befalják az ételüket, és futnak is tovább. Ilyen körülmények között a gyermekkori fejlődés teljesen más vonalat fog követni, és Európa utoléri Amerikát.”
Bizonyára mások is tapasztalják, környezetünkben mind többen jelentik ki, hogy tervezik átalakítani gondolkodásmódjukat, viselkedésüket, hogy megszabadítsák magukat a negatív terhektől. Nos, dr. Máté szerint a pozitív gondolkodás (önmagában véve) voltaképpen letagadja a valóságot, de semmit nem változtat a dolgokon. Inkább nézzünk szembe a negatív dolgokkal, ezt mondja Brené Brown is. Az igazi pozitív gondolkodás nem az, hogy nincsen fájdalom, hanem, hogy van, de el tudom fogadni.
