SZAVAK SÚLYA. A szavak hipnotikus hatását említi Feldmár András, a Kanadában élő, magyar származású pszichoterapeuta. Joggal. Nemegyszer szembesülnünk kell – gyakran megkésve –, hogy a meggondolatlanul, hirtelenében kiejtett (esetleg sértőnek minősülhető) mondat a másik lelkében parázslóan rögzül, s ilyenkor a gyűlöletet is kiváltható megbántás már helyrehozhatatlan. Ami idővel visszasugározhat ránk, megmásíthatatlan fájó emlékként. Ha nem figyelünk oda, ezek a tüskék pedig csak szaporodnak. „Vigyázni kell a logoszra, a nyelv hatalmára – mondja tehát Feldmár –, nagyon kell vigyázni arra, hogyan beszélünk, hogyan hallgatunk."
A kölcsönösség, az elhangzott szavak lehetséges visszahatása az irodalomban is megmutatkozhat. Idézzük Tóth László írót: „Írni nehéz. Az ember felelős a papírnak. Ha abban, amit leírt az ember, akár logikai, szerkezeti, nyelvi hiba van, akkor az megmarad és árnyként vetül vissza az íróra."
Logikailag kissé nehezen illeszthető az előbbiekhez, de szólnunk kell végül a több zsáknyi kimondatlan szavak terhéről is. Az adott pillanatban ugyanis elbátortalanodtunk, vagy valami visszatartott bennünket, s így nem mondtuk ki azt a szót, azt a mondatot, amely a kapcsolatot más (helyes) irányba terelhetné, esetleg megakadályozott volna egy félreértést. Ezek az egykor kimondatlan szavak utóbb ugyanúgy égethetnek.
A HATALOM ÁRNYÉKA. A szlovákiai magyarság körében látható azonosságváltás és nyelvcsere okait elemezte egy beszélgetésben Gyurgyík László, a komáromi Selye János Egyetem oktatója. Érintőlegesen a politika is szóba került. „Ha tudományos téren hiteles akarok lenni, úgy az objektivitás egyik előfeltétele, hogy nincs helyem az aktív politikában" – jegyezte meg újságírói kérdésre válaszolva. Majd hozzátette: általában megfigyelhető, aki kiemelkedik az átlagpolgárok soraiból és ilyen-olyan politikai pozíciót tölt/töltött be, az nagyon gyakran nem látja azokat, akik megválasztották, akiknek bizalmából ő egyáltalában oda kerülhetett, ahová. „A politika fertőző betegség – állítja –, és akit a hatalom megmételyez, az többnyire nehezen tud úgy élni, hogy ne ő legyen a hatalom meg a figyelem középpontjában. Teszem azt, ha egy egyetemi tanár vagy egy kutató ideig-óráig miniszter, majd visszakerül a katedrára, sokszor bizony nem találja a helyét."
HIT ÉS TUDOMÁNY. A hit olyan kérdésekkel foglalkozik, melyeket a természettudomány még csak föl sem tehet magának. Például: mi a célja, eredete, küldetése a nem anyagi létkomponensünknek, éntudatunknak, elménknek, szabad akaratunknak, amit, ha van ilyen, akár léleknek is nevezhetünk. Eredet, küldetés, cél, létezés – ezekre kizárólag a hit világában kereshetőek a válaszok.
Ezeket a dilemmákat egy interjú során Freund Tamás Széchenyi-díjas magyar neurobiológus, az agykéreg működésének nemzetközi hírű tudósa, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke veti fel. Emlékeztet a tudomány azon álláspontjára, miszerint a tér és idő dimenziókkal rendelkező anyagi világ tizennégy és fél milliárd évvel ezelőtt jött létre az ősrobbanással, ami elvezetett a világegyetem kialakulásához, benne a Földünkkel, élővilágunkkal, mindez a kémiai evolúció, majd a biológiai evolúció útján. Ezt a véleményt ő is osztja. Szerinte azonban a hit messzebbre tekint: vajon volt-e egy teremtő szándék, egy teremtő erő a Big Bang előtt, vagy csak úgy céltalanul, önmagától, önmagáért eldurrant ez a valami, ami egészen véletlenül olyan lények kifejlődéséhez vezetett, mint például az ember. „Én azok közé tartozom, akik hisznek abban, hogy van célja, küldetése a teremtett világnak" – mondja nyomatékkal. Majd így folytatja: „Benne van a Bibliában, hogy a Jóisten a saját képére és hasonlatosságára megteremtette az embert, ami nyilván nem abból áll, hogy neki is két keze, két lába van, hanem abból, hogy mi is rendelkezünk egy tér-idő dimenziókon kívüli létkomponenssel. Ez a Teremtő-eredetű lélek, ami hitem szerint kiegyénül, átmenetileg anyagi testet ölt, befutja a számára előírt életutat, de ezzel nincs vége a létének." Minthogy – fejtegeti – nincs okvetlenül idődimenziója. Arra pedig eleddig nincs válasz, hogy életünk során a lélek hogyan lép kapcsolatba az anyagi, tehát térben, időben létező létkomponensünkkel, az életünkkel, az agyunkkal. „Legalábbis én hiába gondolkodom rajta, nincs ötletem" – vallja be őszintén. Aztán újabb kérdéskört feszeget: „Hogyan dől el, hogy a lélek kiérdemli-e azt, hogy megtarthassa az öröklét képességét? Aki romlott gazemberként élte le az életét, arra az öreg nénik a faluban azt mondják, hogy pokolra került, és ég az örök tűzben. Szerintem nincs ekkora horror, »csupán« az történik, hogy a lélek nem tarthatja meg az öröklét képességét, nem integrálódhat újra a Teremtő lélekbe."
Freund Tamás bizonyára megannyi lehetséges változatot átfuttatva jutott el a legvégén a következő, sokak által meghökkentőnek tartható vallomáshoz: „Tán épp az a teremtett világ és az emberi élet célja, hogy kivesse magából az Örök Létező a gonosz lelkeket. Az emberi élet tán nem más, mint a Teremtő erő öntisztulási folyamata. Bár ezért a spekulációért megkövezne az egyház, hiszen a Teremtő nem képzelhető el a legminimálisabb gonosz szándék forrásaként sem. De hogy mi a gonosz, meg hogy kiegyénülhet-e, darabolható-e a lélek, na, ez annyira misztikus, hogy az emberi agy még csak sejtésekbe sem bocsátkozhat."
